Az alternatív energia hasznosítása mellett vagy ellen szól a mindenki számára jól látható érv: az osztrák-magyar országhatár szélturbinaerdőre és szélturbinarónára osztja a két oldalt. Ha az odaát bőséges számú, minálunk meg gyanúsan kevés szélkerék alapján arra gondolunk, hogy mindkét állapotra lehetnek reális magyarázatok, álljon itt egy további "prekoncepció": kimutatták, hogy egyetlen 600 kilowattos szélturbina is évente mintegy 7,1 tonna kén-dioxidtól, 2,8 tonna nitrogén-oxidtól, 1114 tonna szén-dioxidtól, 0,9 tonna szén-monoxidtól és 0,18 tonna portól képes megkímélni környezetét.

A levegő tisztaságának védelmét valóban nehéz megkérdőjelezni. Ám a nyugati végeken látott - illetve nem látott - "áramgyárakról" nehéz igazságosan érvelni anélkül, hogy ne lennénk tisztában vele: az Alpoknak hála, velünk ellentétben, Ausztria sem szélben, sem az áramtermelés ingadozását korrigálni képes vízerőművekben nem szenved hiányt.

Az üzleti élet is tudja ezt a különbséget, mégsem adta fel. Egyrészt azért, mert maga az állam sem szegül ellen, még támogatja is a megújuló energiahordozóknak - így a szélnek - a munkára fogását. De annyira mégsem, hogy a jogi és műszaki feltételek szabályozása ne eredményezne éppen annyi nehézséget, amennyit az üzleti szféra szereplői már úgy élnek meg, hogy komoly versenyhátrányt szenvednek, s nem csak a túl gyakori szélcsend miatt. Főleg a szelesebb - nyugati - országrészben már évtizedes csatát vív, igaz, nem az elemekkel. (Egyelőre nem épülhetnek szélerőművek Békés megyében, mert a beruházók a Magyar Energia Hivatal (MEH) engedélyére várnak.)

A teljes cikk a Piac és Profit szeptemberi számában olvasható.