Miközben a fejlett világ vezető gazdaságpolitikusai még a fenntartható fejlődésről beszélnek, mértékadó szakemberek itthon és külföldön eljutottak e terv kivihetetlenségéhez. A téma amerikai ikonembere, Dennis Meadows, a „Fejlődés határai” alapmű megjelenésének 40. évfordulóján már az mondja, hogy túl késő van a fenntartható fejlődés megvalósításához (Smithsonian Institution, Washington, DC; February 29, 2012). Bár nem következett be a XX. században a nem szilárd energiahordozók Római Klub által jósolt kimerülése, de ezek extenzív felhasználására épített gazdasági növekedés kifulladóban van a kitermelési határ feltehető elérése miatt.
A globális világ jellemzője, hogy már nemcsak a környezeti, hanem más szennyezések sem ismernek határokat, egy 2008-as banki csőd az Egyesült Államokban gazdasági visszaesést okoz Európában; a pénzügyi szektor problémája átterjed a gazdaság összes ágára és nem kíméli a társadalmat sem. A társadalmi krízis megoldásában a politikusok általában a hagyományos gyógymódban reménykednek és az ország növekedési pályára való visszavezetését tervezik a fennálló gazdasági rendszerben; a szerkezet inkább kisebb, mint nagyobb módosításával. De fejleszthető-e a gazdaság régi és alapvetően pénzpiaci recept szerint ma és különösen fenntartható módon egy globális világban, amikor a Földön 7 milliárd ember él és számuk exponenciálisan növekszik, döntően a fejletlen térségben? Amikor az emberiség ökológiai lábnyoma jelentősen (2007-ben másfélszer) nagyobb, mint a rendelkezésre álló földfelület, elképzelhető-e tisztán gazdasági megoldás a krízisre vagy holisztikus gyógymód szükséges?
A fenti kihívások gyűjtötték össze „a felelősen gondolkodó és cselekvő” közel ötszáz érdeklődőt a III. Magyar Fenntarthatósági Csúcson 2012. november 21-én Budapesten a Larus rendezvényközpontban, amelyet hagyományosan a Piac&Profit szervezett.
A konferencia teljes, részletes összefoglalóját ide kattintva olvashatja!
A rendezvény ezúttal a SZVT Kutatási és Fejlesztési Központ önálló szekciójának is helyt adott, amelyről kívánok összefoglalni néhány gondolatot jelen cikkben. E szekció Gyulai Iván: „ A fenntartható fejlődés” című tanulmányának (Ökológiai Intézet, Miskolc 2012. www.ecolinst.hu) vitáját folytatta, az alábbi négy téma köré csoportosítva:
- A fenntarthatatlanság okai
- Az ENSZ és az EU fenntartható fejlődés politikája
- Szektorok és fenntartható fejlődés illetve fogyasztás
- Fenntartható életmód
„Megy-é előbbre majdan fajzatom, Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen, Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?”
Gyulai Iván tanulmánya alapján ismertette a fenntarthatatlanság okait (melyek megismerését az olvasóra bizom, de kitalálhatók) Vida Gábor akadémikus reakciója alapján is:
„A pleisztocén és holocén korszak után most egy új kort élünk, az antropocén kort. Akkora hatásunk van a bolygóra, hogy jövőjét/jövőnket már mi határozzuk meg, de sajnos nem fenntartható módon. Az eddigi mozgatóerő a profit, nem veszi figyelembe az új helyzetet, hogy a Föld mára betelt. Az ökológiai lábnyomot lehet kritizálni, de jobbat még senki nem alkotott: Mathis Wackernagel, William Rees és Thomas Lovejoy idén nyerte el a Blue Planet Prize-t a „lábnyom” megalkotásáért. Ez egy óriási előrelépés, de a számítási technikáját még finomhangolni kell és főleg be kell építeni a hagyományos gazdasági mutatók (pl. GDP) mellé. A kapitalizmus nem tud megoldást kínálni az igazi fenntarthatóságra. Hogyan tudunk ebből kiszabadulni? Az előző rendszer nem hozott megoldást – visszaút nincs; új, jobb, alternatív utat kell keressünk. Fokozatos (emberközpontú), intézményrendszeri átalakulás lenne a kiút, melyben a célkitűzés az emberi jóllét növelése lenne”.
Gyulai Iván e fejezet lezárásaként egyetértett abban, hogy egy rendszerprobléma megoldását a rendszeren kívül kell keresni és fenntartotta a pénzzel összefüggésben kifejtett álláspontját, amely szerint ezen eszköz uralja létrehozóját.
“Az elmúlt évtizedek jelentős eredményének tekinthető, hogy elismerést nyert a globálissá vált fenntarthatatlan folyamatok kezelésének szükségessége, és a legmagasabb politikai szinten elfogadták a fenntartható fejlődés alapelveit és programját. Néhány területen van előrehaladás, számos szociális és környezeti mutató szerint viszont lényegesen romlott a helyzet, miközben újabb problémákkal is szembesül a nemzetközi közösség. A fenntarthatóság követelményrendszere nem vált a különböző szakterületeken tevékenykedő szervezetek számára az átfogó, irányadó keretté. Ez is oka, hogy a szakpolitikai programjaik közötti összhang korlátozott. Ez persze annak is a következménye, hogy ugyanilyen ellentmondások vannak a legtöbb ország esetében a nemzeti szakpolitikák között; s ugyanez érvényes az Európai Unióra is. Végre valóban hosszú távú, a mind feszítőbb szociális különbségek kezelésének szükségességét, illetve a jelen és a jövő nemzedékek jólléti céljait szem előtt tartó társadalmi-gazdasági fejlődési megközelítésre lenne szükség a természeti környezet által megszabott lehetőségek és szigorú korlátok tudomásulvételével.”
Gyulai Iván e fejezetének legfontosabb részét az EU 2020 Stratégiájának elemzésében látom. Az inkluzív, intelligens és fenntartható növekedés látszólag minden „zöld igényt” kielégít (noha a nagyon elbonyolított megfogalmazás magyarázatát a szerző a hallgatóságtól kérte?!), amely célozza a foglalkoztatás, a K+F és innováció bővítését, az oktatási szint emelését, a szegénység csökkentését, ill. az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, valamint az energiahatékonyság és a megújuló energiaforrások számarányának növelését (ti. 3x20%), de a szerző a legfőbb ellentmondást megtalálta a tanulmányban:
„Így azt a célkitűzést is meg kell kérdőjeleznünk, hogy szétválasztható-e a GDP növekedése a környezeti terhelésektől. Azok a relatív szétválasztásra utaló jelek, amelyeket ma az Unió eredményként könyvel el, és javuló környezeti teljesítményként tüntet fel, a környezeti átterhelésekből származnak. Ezeknek az átterheléseknek a mértékéről nem kaphatunk pontos képet elszámolási rendszer hiányában, de az ökológiai lábnyom koncepció elég jól mutatja a helyzetet. Az EU 27-ben a világ népességének 7,7%-a élt 2007-ben és ekkor a világ biokapacitásának 9,5%-át tudhatta magáénak. A globális lábnyomból 16%-al vette ki a részét. A túlzott lábnyom kielégítése kétféle módon lehetséges, vagy a saját kapacitásait használja a megújuló képesség felett, vagy/és máshonnan importál természeti erőforrásokat, illetve exportál hulladékot (pl. széndioxidot is).”
Ez alapján nem meglepő, hogy a szekcióban nem vitatta senki Gyulai úr megállapítását, hogy a “legversenyképesebb, növekvő EU-nak és a fenntartható fejlődésnek nem sok köze van egymáshoz” valamint a fejlődés szó meghatározása nem jelent mást mind jobbá válni a folyton változó környezethez való viszonyunkban.
A szektorok és a fenntartható fejlődés fejezet alapgondolata, hogy az egyetemes tudás növekedését szükségszerűen az emberek közötti elaprózódása kíséri, az agy korlátozott befogadó képessége miatt; ezáltal az egyén bölcsessége csökken. Kerekes Sándor professzor kérdések kapcsán (Miért van válság? Miért van fenntarthatatlanság? Miért hoztunk létre olyan intézményt, ami lehetővé teszi a kamatos kamatot?) már korábban kifejtette: Fenntartható fejlődés intézményi (pl. ENSZ), ipari, tudományos és zöldek szerinti meghatározása eltér egymástól. Más az értelmezés a teológia, az ökológia és a közgazdaság talaján állók megfogalmazásában. A holisztikus szemlélet lenne a kivánatos, de szakmákra osztottuk a tudományt és a szakmák közötti „átjárhatóság”, párbeszéd elég nehézkes.
Ez egyben magyarázat is, hogy nehéz a kormányzás egy fenntartható társadalom érdekében, mert a témában megfogalmazott üzenetek bonyolultak. Adam Smith-et átfogalmazva utalt a látható kéz (erős állam) szükségességére a helyes irányításban, mert a piaci érdek a rövid távú megoldás irányába vezet, míg a társadalmi érdek a hosszú távú rendezés.
Ide kívánkozik az alábbi ábra is, amely a kapitalista termelési mód társadalmi viszonyát mutatja és amelyet a tanulmány szerzője a vállalkozások EU-ből történő kivándorlási okának magyarázatára mutatott be (ti. 3. országban könnyebb a terhek áthárítása). Ebből látható a profitmaximalizálás eszköze egyes költségek társadalomra történő áthárítása, amelyek között ott található pl. az ipari tevékenység végzésekor keletkező környezeti kár megszüntetési költsége, de tágabb értelmezésben említhető egyes „szennyező” banki termék veszteségének „társadalmasítása”:
Közvetlen átmenetet jelentett a negyedik, fenntartható életmód fejezet tárgyalása, mivel ebben szerintem ismét a bölcsesség volt a kulcsszó. Farkas István előadásában az erkölcs nélküli tudás veszélyére hívta fel a figyelmet és ezt tartja számon a tanulmány szerzője is akadályként a fenntartható életmód elérésében. Gyulai szerint ez olyan tudatos életmód, amely a környezetet az eltartó-képesség mértékén használja.
Megvalósításához egyesíteni kell a mások iránti felelősséget (erkölcsi: belátom-e, hogy csökkenteni kell a lábnyomom?) azzal a tudással ( ismeretek, elérhető technikák, pénz…), melyek szükségesek az ökológiai lábnyom csökkentéséhez.
Egy hozzászóló az erkölcsi (vallási) tanítás eredményességét vitatta azzal, hogy nem oldódott meg a fenntarthatósági probléma. Másik hozzászóló azonban válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanításnak nem elég az ismerete, hanem egyéni betartása is szükséges a megoldáshoz. Az egyéni (erkölcsi) példamutatás fontossága nemcsak ebben a szekcióban került még említésre; míg itt Gandhihoz kapcsolódóan, addig az „Együttműködés, partnerség a jövő üzleti gondolkodásmódja” szekcióban egy gyógyszergyári vezetővel összefüggésben.
Dr. Schuchtár Endre c. egyetemi docens, az SZVT Környzetvédelmi és Zöld Gazdaság Szervezési Szakosztályának társelnöke