A modern kihaláskutatás alapját a szilárd vázzal rendelkező élőlények fosszilis maradványai adják. Ám a fosszilis rekordok sem adnak biztos eredményeket. A ritka ősmaradványok esetében nehéz annak eldöntése, hogy a kihalás hirtelen, vagy fokozatosan történt. A nem-ritka ősmaradványok vizsgálatának eredményei alapján multidiszciplináris csoportok modellezik a múltbeli eseményeket. Valószínűleg az öt tömegkihaláson felül is történtek kihalási események, de ezzel kapcsolatban nincs teljes egyetértés a kutatók között.
A legismertebb talán a kréta–tercier kihalási esemény, amely során a repülni nem képes dinoszauruszok pusztultak ki, nagy valószínűséggel egy erőteljes meteorbecsapódás következtében. Habár nem ez volt a legnagyobb kihalási esemény, érdekessége, hogy ez nyithatta meg az utat az emlősök és így az ember elterjedése (adaptív radiációja) számára - írja a Greenpeace blog vendégszerzője.
Évente 30 ezer faj hal ki
A tömeges kihalási események viszonylag rövid idő alatt történnek, és köztük jelentős idő telik el. A köztes időszakokban létezik egy természetesnek tekinthető háttérkihalási érték. A természetes fajkihalásra jelenleg elfogadott mutató az E/MSY, ennek értéke 0,1-1 között van. Ez azt fejezi ki, hogy egymillió fajból csupán 0,1-1 faj kipusztulása tekinthető normálisnak évenként. Ez az érték rendszertani osztálytól és a klímától is függ, gerincesek esetében a jelenlegi érték például 1,8. Azaz 66 178 gerincesből száz évenként 12 kihalás még természetesnek tekinthető. Ám 1900 óta rendkívül konzervatív számítás szerint 198, konzervatív számítás szerint 477 faj halt ki.
Edward O. Wilson, a Harvard egyetem biológusa már 1993-ban úgy becsülte, hogy évente 30 000 faj hal ki, amely a természetes háttérkihalás több tízezerszerese. Számos biológus szerint ezzel a Föld beléphet a hatodik tömegkihalás korszakába. A Természet Világa című folyóirat 1996-ban Biodiverzitás címmel tematikus különszámot szánt a témának. A közvetlen okok összetettek: a biokémiai szennyezés, a természeti erőforrások túlhasználása, az óceánok savasodása, a túlhalászat, az intenzív monokultúrás mezőgazdaság, erdőirtás, a városiasodás, az úthálózat, a folyók szabályozása, a klímaváltozás, az ökológiai folyósok megszüntetése stb. Ám mindegyik ok mögött emberi tevékenység áll.
Kétezerben két neves kihaláskutató: Stuart Pimm és szerzőtársa, Peter Raven a Biodiverzitás: a kihalás számokban című Nature-írásukban felhívták a figyelmet arra, hogy az emberiség a biológiai sokféleségben gazdag élőhelyeket (pl. az ázsiai trópusi esőerdőket) szisztematikusan pusztítja. A Természetvédelmi Világszövetség(IUCN) a veszélyeztetett fajokat különféle kategóriába sorolja. A kipusztult mellett a vadonban kipusztult, súlyosan veszélyeztetett, veszélyeztetett, sebezhető, mérsékelten veszélyeztetett, nem veszélyeztetett, adathiányos értékek léteznek. Adathiányos elemeknél informálisan a valószínűleg kipusztult és a valószínűleg a vadonban kipusztult értékek is használatosak. Széles körű egyetértés alakult ki a különböző természettudósok között, hogy a biodiverzitás, a biológiai sokféleség rohamos mértékben csökken. Ennek következményei beláthatatlanok. Úgy tűnik, hogy a biodiverzitás (az emberben némiképpen a vérnyomáshoz hasonlóan) egy összegző jel, amely az ökoszisztéma állapotának legfontosabb indikátora.
Túlzó állítás?
Lomborg 2001-ben megvádolta a kutatókat, hogy eltúlozzák az ember hatását a biodiverzitás csökkenésére. A most megjelent közlemény ezen vádra adott reakciónak is tekinthető.
A publikált adatok szerint bármelyik gerinces osztályra igaz, hogy a természetes kihalási rátánál jelentősen magasabb a jelenlegi kihalási értéke. A kétéltűek, az emlősök és a halak értékei rendkívül magasak. Külön riasztó, hogy az 1500 óta és az 1900 óta eltelt adatsorok összehasonlítása egyértelműen gyorsuló tendenciát mutatnak: a fajkihalási érték növekszik. Kétéltűek esetében a konzervatív értékelés szerint 1900 óta 146 faj halt ki, a természetes fajkihalási érték 2 lenne.
Megfelelő adatok hiányában a jelen tanulmány a gerinceseken kívül más élőlénycsoportot vagy egyes populációk csökkenését nem vizsgálta. A jelenleg ismeretlen tényezők (pl. a fajszám, az egyedszám, a fajkihalás vagy az egyedszám időbeli változásai) ellenére kijelenthető, hogy a kipusztulási ráta rendkívül magas és növekszik, ami megalapozottá teszi, hogy a hatodik tömeges kihalás kifejezést használjuk. Ám a folyamat talán még megállítható.
Következtetések, reakciók
Nyilvánvaló, hogy mára az ember vált a legmeghatározóbb alakító erővé a bioszférában. A biodiverzitás rohamos csökkenése és a fajkihalás is összefüggésben áll az emberi populáció növekedésével, a technológiai fejlődéssel, a társadalmi egyenlőtlenséggel, az energiatermeléssel és a túlfogyasztásával (különösen a felső szocioökonómiai státuszba tartozók fogyasztási szokásaival).
Minden kutató számára ismert, hogy a metodikai okok, új felfedezések, statisztikai módszerek bizonytalanságai miatt a különböző mérőszámok, értékek változnak, pontosodnak. Feltehetően pár évtizeden belül a fajok száma, az egyedszámok és a kihalási háttérértékek is jobban meghatározhatóak lesznek. A következmények még nem láthatóak pontosan, de az biztos, hogy az emberiség eddig nem látott mértékben pusztítja a bioszférát, és mivel annak része, így saját magát is.
Ugyanakkor egy 2015-ös közleményben publikált értékek - a korábbi 10 000-szeres becsléshez képest - sokak számára azt fejezte ki, hogy még van lehetőség a beavatkozásra, megfelelő beavatkozásokkal lassítható a biológiai sokféleség rohamos csökkenése, de biztos, hogy a rendelkezésre álló idő is csökken.
A közleményt számos helyen ismertették a médiában és sok reflexió érkezett rá, ezek közül talán Jan Zalasiewizc (Leicester University) paleobiológus írása emelhető ki. Az ismert kutató szerint szerencsés, hogy a felméréshez a gerinceseket választották, mert az egy jól kutatott, monitorozott csoport. Az emberi dominanciát jól kifejezi, hogy a gerincesek biomasszájának 1/3-át az ember teszi ki, másik 1/3-át az ember által tenyésztett haszonállatok. Zalasiewizc a közleményhez írt hosszú kommentárjában a jelenlegi rohamos fajkihalásért az iparszerű mezőgazdaságot teszi leginkább felelőssé, és kiemeli, hogy a tömegkihalás megállítására még van lehetőségünk, de nincs sok időnk.
