Hogyan kezdett fenntarthatósággal foglalkozni közgazdászként?
Már 1986-tól az egyetem Technológia és áruismeret szakának tanszékvezetőjeként foglalkoztam környezetvédelemmel és tanítottam azt. 1989-ben könyvet is írtam "Környezetvédelemről közgazdászoknak" címmel. Akkoriban azonban a környezetvédelem sokkal inkább olyasmi volt, amit ma "cső véginek" neveznénk. Talajszennyezési problémákkal, hulladékgazdálkodással foglalkozott. 1989-ben alakult meg a Környezetgazdaságtani és technológiai tanszék, melynek vezetője lettem. Ez szerencsés módon egybe esett azzal, amikor ez a terület világszerte a figyelem középpontjába került, így - sok más esettől eltérően - nem lemaradva kezdtünk foglalkozni vele. Néhány nagyobb figyelmet kapott projekt, mint például a monorierdői környezetszennyezés botrány vagy a nagymarosi vízlépcső kapcsán számos nemzetközi hírű szakemberrel is volt alkalmam találkozni, együttműködni. Közülük talán David Pearce nevét emelném ki, akivel érdekes diskurzusokat folyattunk arról, hogyan lehet gazdasági eszközökkel változtatni a környezeten. A közvetlen bajt ugyanis a technológia okozza, de emögött nem lehet figyelmen kívül hagyni a közgazdaságtan szerepét. Hatással volt rám Raymund Schonholz konfliktuskezeléssel, együttműködő problémamegoldással foglalkozó amerikai szakember is. Felismertem, hogy a folyamatos versengést alapul vevő közgazdasággal szemben a fenntarthatóság felé ez az út vezet. Az impulzusok, fontos találkozások révén a fejlődés addig vezetett, hogy itthon is kialakult ez a szakma. Tagjai lettünk az UNIDO-nak, a tisztább termelés nemzetközi hálózatának, és megtanultuk helyén kezelni a környezetvédelmet. Korábban mindenki azt hitte, hogy a környezetvédelem pénzbe kerül, de elfogadottá vált, hogy pénzt is lehet termelni vele.
Hogy haladunk a fenntarthatóvá válás útján?
A tervgazdaság idején a közgazdasági egyetemen főként technológiát tanítottak, a rendszerváltozás után lett nagyobb szerepe a közgazdaságtannak magának. Ezzel együtt viszont csökkent a reálfolyamatokra irányuló figyelem, ami a mai szemmel nézve baj, hiszen a pénzvilág sem figyelt ezekre, ami végülis a mostani válsághoz vezetett. Emellett az elmúlt ötven év alatt elfogyasztottuk a természeti erőforrások nagy részét, vagyis összességében még romlott is a helyzet. Amióta fenntarthatósággal foglalkozunk, folyamatosan rohanunk a fenntarthatatlanság felé.
Hogyan folytatódott a szakmai élete?
2000-ben jött létre a Környezettudományi Intézet, amelynek célja az volt, hogy klaszterbe tömörítse a fenntarthatóság eltérő területeit az üzleti etikától a környezettudományon át az agrárgazdaságig. Ennek igazgatójaként tevékenykedtem, közben voltam a Corvinus Egyetem dékánja és rektorhelyettese. Alapvetően tanárként tekintek magamra, nagyon büszke vagyok a tanítványaim által elért sikerekre, akik közül sokan nemzetközi karriert futottak be a fenntartható gazdaság, környezetvédelem területén. Részt vettem a kiváló üzleti iskolákat nemzetközi szinten tömörítő CEMS (Community of European Management Schools) környezeti kihívások csoportjának létrehozásában, és tavalyig elnöke is voltam annak. Számomra fontosabb két hallgató egyetemi védése, egy újabb tudományos cikk megírásánál - bár ez utóbbira is szántam azért időt.
Mit jelent Önnek a Winter-díj?
A Követ Egyesületet alakulásától kezdve követem, Tóth Gergely, az egyesület első vezetőjét diákkora óta ismerem - az én elnöklésem alatt nyert tudományos diákköri konferenciát. Georg Winterhez is van személyes kötődésem, könyve magyar kiadásához én írtam az előszót, amikor személyesen is volt alkalmam találkozni vele. Mivel ő maga nem a tudomány területéről, hanem az üzleti életből érkezett, különösen hiteles az ő szájából a fenntartható vállalatirányítás gondolata. A díj különösen fontos számomra dr. Winter iránt érzett tiszteletem miatt, de különösen büszke vagyok rá azért is, mert az azt odaítélő zsűri egyhangúlag érdemesnek tartott rá. Különösen fontosnak tartom, hogy bizonyítsam, olyan dologgal is lehet sikereket elérni, ami javítja az emberiség túlélési esélyeit. Ezt látni kell ahhoz, hogy ne száz, hanem ezer években tudjunk gondolkodni.
