Ha minden telefont bekapcsolnának hozzám, amiben kezelnem kellene a különböző, ügyfélszerző technikákkal felszerelt ajánlattevőket, ha mindenkit fogadnék és végighallgatnék, ha minden postán, e-mailen, faxon kapott termékismertetőt, cégajánlót feldolgoznék, mással sem tölteném az időmet. Így hát védekező mechanizmusok sorát építjük be mi, vállalatvezetők az életünkbe, hogy megvédjük a munka és a privát életünk világát, s kezünkbe tartsuk az időnket.
Manapság, a minden területen kiélezett versenyben az életben maradást jelenti a potenciális ügyfelekhez eljutás. Érti ezt az ember, hogyne értené. Mindannyian így vagyunk ezzel. De vannak, akik úgy értelmezik, hogy mindenáron, vannak, akik megválogatják a kapcsolatfelvétel módszereit, attól függően, kikkel állnak szemben. S itt van egy, a gyakorlatban kialakult finom etikett, amit, ha ismerünk, sikerrel járunk, ha vétünk ellene, előbb-utóbb minden kapu becsukódik előttünk.
Borzasztóan felbosszant, ha magán mobiltelefonomon bejelentkezik egy ügynökség, rendezvényszervező, s arról faggat, vajon megkaptam-e a meghívóját és részt veszek-e az eseményen, s pláne, írunk-e róla. A legdurvább zaklatásnak veszem ugyanis, ha nem hivatali úton, tehát a cégtelefonon érdeklődnek, nem gondolnak arra, hogy bizonyos szintű információt nem biztos, hogy az első számú vezetőtől kell beszerezni. A titkárnők ugyanis azért is ülnek többek között a vezetőkhöz vezető szobákban, hogy ők válaszoljanak például olyan szintű kérdésekre, mi a cég címe, telefonszáma, vagy konkrét megkereséseknél pontosan tudják, melyik kollégát kapcsolják stb. Számos, jelentős pozícióval bíró ember mobilszámával rendelkezem, de soha nem adom ki azt senki emberfiának, hiába kérik, mert úgy gondolom, hogy az a privát élet kategóriájába tartozik. Aki engem megtisztel mobiltelefonja számával, az a bizalmával is megtisztel, elvárja, hogy ne éljek azzal vissza.
#page#
A hosszú távú kapcsolat záloga, ha pontosan tudom, milyen fontosságú ügyben kereshetem a pozícióban lévő barátomat (pontosabban üzleti barátságot értve alatta) a mobiltelefonján, s milyen gyakorisággal éljek vissza kitüntetett figyelmével. Ha túl gyakran teszem, túl sokat kérek, egy idő után nem veszi fel a telefont, nem válaszol az e-mailemre.
Borzasztóan felbosszant, ha minden nap zaklatnak a válaszadással: elolvastam-e, elfogadom-e, kell-e és mennyi. Az ügynököknek már abból is érteniük kellene, ha a titkárnőn nem tudnak keresztül jutni. Az "ügyesebbje" nem veszi tudomásul az elhárító technikát, becsapja a titkárnőt. Hivatkoznak arra, hogy már előzetesen megbeszélték a vezetővel, hogy megígérte nekik a választ, a részvételt, a megrendelést stb. Súlyos, munkától elvett percek mennek el a dolgok tisztázására.
Felháborít, ha a telefonkönyvből kinézett lakástelefonomat felvéve, betanult szöveget egyfolytában hadaró idegen, meg sem kérdezve, akarom-e egyáltalán végighallgatni, tájékoztat engem, hogy megnyertem valami luxusutat, csak el kell hozzá mennem valamilyen előadást meghallgatni.
Nagyon kellemetlen helyzetbe hoznak az egyébként kellemes ismerősök, amikor olyan üzleti szívességet kérnek tőlem, ami az üzleti elveim felrúgásával járna, pusztán azért, mert ismeretségünk okán versenyhelyzetbe akarnak kerülni a piacon, az én segítségemmel. Az egyébként általuk is ismert, publikált szabályoknak fittyet hányva, helyzetbe hoznak, rá akarnak kényszeríteni elveim feladására. Pedig az ember szívesen segít. De a segítségkérőnek muszáj tiszteletben tartania a másik ember elveit, gyakorlatát. Ez is olyan finomság, amit, ha nem érzékelünk, nincs még egy sanszunk. A kapu becsukódik.
Mindenki a piacból él. Ha hagyjuk egymást élni, s tiszteletben tartjuk a másik idejét, szabályait, kereteit, sokkal többet tudunk elérni, mint egyoldalú, erőszakos, agresszív magatartással.
