Tud úszni? – kérdi a kapitány a matrózjelölttől. Miért? Hajó nincs? – válaszolja a felvételét kérő.

Voltaképpen ezt a viccet lehetett volna átültetni az elmúlt 50-60 év vízi turizmusára, egészen pontosan: Tokaj és mondjuk Győr relációban. Mert a királyok borának szülőhelyéről el lehet jutni a Kis-Alföld központjába vízen is. A kisiskolás, ha maga elé teszi a térképet, pontosan mutatja: ezen a kék csíkon – a Tiszán – egészen addig megyünk lefelé, ameddig a folyó bele nem ömlik a Dunába, ott egy éles jobb kanyart veszünk, és alig több mint 200 kilométert megtéve Győrött vagyunk. A viccet tehát csak kicsit kell átalakítani: Tud úszni? – kérdi az idegenvezető a turistától. Miért? Hajó nincs? – válaszolja tiszai és dunai ringatózásra vágyó honi, avagy külföldi turista. Csakhogy a vicc ne legyen vicc, 2004. június 21-ig az volt az igaz felelet: hajó valóban nincs.

Sőt: kikötő sem túl sok. Amiből viszont ténylegesen akad egy kevéske, az az országhatár, amelyet időnként szigorúan őriztek, olykor teljesen le is zártak. Ha lett is volna hajó, csak úgy nem engedték volna át Szeged alatt, majd pedig vissza, immáron a Dunán Mohács térségében.

Mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy valahol, valakik a homlokukra csapjanak és azt mondják: itt kínálja magát ez a két nagyszerű folyó, csak egy hajó, néhány kikötő, déli szomszédainkkal meg egy tranzitegyezség szükségeltetik, s már indulhat is a szúnyogdús vízi turizmus. Lehet, hogy 2004. június 21-én ezt is megtudjuk, ekkor indítják útjára hivatalosan a Victor Hugo nevét viselő személyhajót. Szeged városában ezen a napon, ebből az alkalomból köszönti a magyar kormányzat képviselője a „Croisi Europe” francia hajózási vállalatot, amelyik útjára indítja Tokaj és Budapest között a neves író nevét viselő „gőzösét”.

Felfedeztük a vízi turizmust? Nekünk fedezték fel? Együtt fedeztük fel? Mindegy. Francia segédlettel, de észre vesszük azt, ami a lábunk előtt hever. Mégis legyünk ünneprontók, mert egyáltalán nem biztos, hogy mi is látjuk azt, amiben akár orra is bukunk, s csak a messziről jött idegennek tűnik fel az, ami értékünk, adottságunk, üzleti lehetőségünk. Mert bizony jártak itt más külhoniak is, a sajtó krónikása pedig meg is írta: „Milliárdokat fektetne a tiszai folyami szállítás fejlesztésébe az egyik legnagyobb német gabonakereskedelmi cég, a Münzesheimer Mühle GmbH & Co. Terveik szerint az első lépcsőben négy-öt, fokozatosan fejleszthető, bővíthető raktárbázist hoznának létre a folyó mentén”.

Az évezred elején – igaz, nem a turizmusra „utazó” franciák, hanem az árufuvarozás előnyeit kereső németek és magyar partnereik – alaposan feltérképezték a tiszai vízi szállítás iránti igényeket. Terveikből következően pedig nagy fantáziát láttak a nagyítóval is alig észrevehető tranzitforgalom felfuttatásában. Mi több, feltűnt nekik, hogy – ne felejtsük, akkor még az évezred legelején jártunk - Szlovákiában az ottani kormányzat foglalkozott azzal a gondolattal, hogy évi egymillió tonna tömegáru fuvarozását vízi útra lehet terelni. Elsősorban a Kassai Vasmű alapanyagait, termékeit rakhatnák uszályba – gondolták északi szomszédaink. Kassán bizonyára elővették a térképet, s „kiderítették”, ott a Bodrog a közelben (Tokajnál ömlik a Tiszába). Az a vékonyka folyó, amelyik azért elvisel 400 tonnás hajókat, de – mondták - nincs különösebb akadálya a 600 tonnás uszályok hajózási feltételei kialakításának sem. A németek pedig azt tárták fel, hogy Ukrajna legalább egymillió tonna fát, cementet, vasárut, műtrágyát utaztatna a Tiszán, s ehhez kész Csapnál kikötőt létesíteni. A folyó mentén bőven akadnak tömegtermékeket gyártó magyar vegyi üzemek is, s ott van maga az Alföld a mezőgazdaságával, sok ezer tonnányi gabonájával…

A Victor Hugo mindenesetre elindul. Hozza-viszi a turistákat, közöttük bizonyára olyanokat is, akik nem képesek teljesen kikapcsolni: dolgozó agyuknak feltűnik, itt a nagy lehetőségek országa, kihasználatlan fuvarozási, logisztikai lehetőségekkel. A Nyomorultak szerzőjének nevét kölcsönző hajóról tehát jó üzleti perspektíva sejlik fel. Itt lenne az ideje, hogy a partról is hasonlót lássunk. Megérné.