Ott, a totózóban, Látoné Cséki Hildán kívül, nem mellékesen a pénzre is szavaztak. Abban a környezetben a játékszenvedélynél csak a pénzszenvedély élteti jobban az embereket. Persze igaz ez a lottóárudától teljesen függetlenül is. Mielőtt azonban az újságírók pénznek csak kizárásos alapon nevezhető honoráriumához kanyarodnánk, egy újabban szerencsére ismét rendszeresen publikáló kilencven éves úr múlt heti történetét elevenítjük fel. A minap már tudósítottunk is arról, hogyan érvel politikán, kampányokon és pártokon felüli stílusban a hon talán legöregebb szabad gondolkodója, Fejtő Ferenc, akit legújabb könyve megjelenésének okán bírtak szóra egy szótlan újságírókkal ellátott sajtótájékoztatón. A II. világháború előtti évtizedek szociáldemokráciáján nevelkedett történész is a maga módján a pénzről beszélt, kijelentve, hogy a szociáldemokrácia azok pártján legyen, akiknek nincs pártja, például a szegények pártján. A könyvbemutató nagyszerű alkalom volt gondolatok szembesítésére is, hiszen a teremben helyet foglaló Bodor Páltól idézett Fejtő egyik méltatója. Így: a kérdésre, hogy mi az örökkévalóság, nemrégiben Bodor azt mondta, hogy "az nem más, mint Fejtő Ferenc plusz egy év".
Németh Péter Népszava-főszerkesztőnek azért sem lehet könnyű dolga tehát, mert nem elég, hogy tiszteletbeli főszerkesztőnek megkapta Fejtőt, de a történész hétről-hétre ír is az újságba. Ha meg ezt teszi, akkor illik neki, de vajon mekkora honoráriumot kiutalni? A földi halandónak - például újságírónak - járó pénzzel bizonyosan nem szabad kiszúrni a szemét, de vajon mennyi a sordíja annak, akihez az örökkévalóságot mérik hozzá? Nos, a könyvbemutatón ezt legfeljebb csak közvetett módon tisztázta a gyakorló és a tiszteletbeli főszerkesztő, amennyiben az újság finanszírozásában is szerepet játszó alapítvány anyagi támogatója, Kapolyi László szociáldemokrata pártelnöki és milliárdosi minőségében valóban a szociáldemokrácia lapjának könyveli el forintjai segítségével is a Népszavát újságíróival, szerkesztőivel és tiszteletbeli nagy öregjével együtt.
Az a Népszava, amelynek hajdani székházába Mónus Illéshez igyekezve József Attila kíséretében lépett be először Fejtő Ferenc, bizonyára olyan szerkesztőség volt, amilyenhez a mai újdandászoknak sehol és semmilyen közük nem lehet. Már nincsenek füstös, dohos, büdös, kicsiny szerkesztőségi szobák írógépekkel, meg lexikon agyú gépírónőkkel feltöltve, nincsenek hivatalsegédek, akik a napos szerkesztő és a nyomda között rohangálnak kéziratokkal, de nincsenek éjféli lapzárták sem, mert a mai modern technika csak sokkal korábban elkészülő hírlapokhoz képes partner lenni. Fejtő még jól érezte volna magát mondjuk a '80-as évek Magyar Nemzeténél is, ahol például országgyűlési lapzárták után a képviselő Pethő Tibor főszerkesztő, miután ránézett a másnapi lapra, elvitte az összes parlamenti tudósítót áfonyás sültet vacsorázni az Akácfa utcai Kispipába. Ilyen múltbéli, félmúltbéli redakció már sehol sincs, a minap is csupán egy füstös napilap-szerkesztőséget sikerült tetten érnünk, de már az is csak a város egyik fontos gyárához való hűségét láttatta, nem pedig a nagy újságíró elődök kötelező agyértágító programjának átörökítését. A Hajdú-Bihari Napló - Debrecen kellős közepén - ráadásul nem belül füstölt, hanem kívül, előtte talán pályatársaink, talán a lap olvasói, mintegy tömeget alkotva szívták a bizonyára a cívisvárosban gyártott szivarkákat.
#page#
Egyszerűen gyanússá is vált a hajdúsági megyeszékhely - a Piac és Profit rendezte konferencia okán alapos helyszíni szemlére keríthettünk sort a múlt csütörtökön -, amerre vitt az utunk akár a Nagytemplom melletti utcákban, akár egy belső udvaros jókora szolgáltatóházban, csak és csak cigarettázó embereket találtunk. Mi több, hölgyeket, de rengeteget. Ifjabbakat, korosabbakat, kövéreket, különlegesen karcsú dámákat: kiléptek boltokból, házakból, leszálltak a villamosról és már gyújtottak is rá, bőven lekörözve például budapesti nemtársaikat. Még szerencse, hogy a legújabban tévében, újságban igen nagy elánnal reklámozott másik debreceni terméket, a prosztata kezelésére alkalmas gyógyszert gyártója nem akarja ugyanúgy városa utcáira vinni, a helyi lakosság segítségével hirdetni, mint ahogyan a cigarettagyár akár akarva, akár akaratlanul megteszi saját portékájával, füstbe boríttatva a cívis város utcáit.
A debreceni szivarkákat is, pirulákat is - akár fogyasztják, akár nem - sajátjuknak érezhetik a város polgárai. Már csak azért is, mert a gyártók is, az üzemek dolgozói helyben is adóznak szépen, s az így befolyó pénznek köszönhetően szerethetően fejlődik, erősödik a megyeszékhely. Pedig mindkét cég tényleges tulajdonosai több ezer kilométernyire találtatnak. Ez a tény a cívis városban nem okoz semmiféle tudathasadásos zavart. Pedig nem biztos, hogy kiérdemlik mindenki dicséretét. Azok elismerését bizonyára semmi szín alatt nem kapják meg, akik a múlt héten a jövő hétre meghirdették félpályás útlezárásaikat, demonstrációjukkal a nemzetközi cégek ellen lázadnak. Mint mondják, a magyar gazdák padlót fognak azért, mert multi élelmiszerek kerülnek a magyar boltokba. Ha ez a jelen, akkor milyen lesz a jövő? Már látjuk lelki szemeinkkel, amint mához egy évre Istvanovics Jakabovics gazda valahol Szerbiában utakat torlaszoltat el és szervezetten kupán vág mindenkit, aki az öt magyarországi magyar és az amerikai befektető szerbiai bioetanol gyára kedvéért vet kukoricát Szabadka határában. Istvanovics Jakabovics főgazdának bizonyára nem lesz ínyére az sem, ha nem talál egy valamirevaló túltermelési válságot csak azért, mert az idegen tőke gyára egyszerűen megveszi, megfizeti a búzát, a kukoricát, aztán meg pofátlanul feldolgozza és piacra dobja.
Még szerencse, hogy mifelénk is inkább csak az Alföldön ügyködnek olyan gazdák, akik saját bajaikért is másokat tesznek felelőssé. Ha például terjedne ez a fertőzés az agrárium más alágazataiban, akkor most Tokaj-Hegyalján kellene traktorral kivonulni a 37-es országútra. Ők, az ottani szőlősgazdák arról ugyanis tényleg nem tehetnek, hogy szeptemberben esőfelhőt csak Eigner Szilárd időjárás jelentésében láttak, s nem a tokaji, sátoraljaújhelyi, mádi, tolcsvai parcellák felett. A kiváló napsütés gyönyörű szőlőt és nagyszerű bort ígér, de aszúszemet még csak mutatóban sem. Ha pedig ez így van, akkor ugyebár másokat lehet felelőssé tenni, s le is lehet zárni az országutat a traktorokkal. Más, nem aszús borvidékeken persze a legszebbik felét mutatja a természet, a már javában tartó szüret végre vidám gazdákkal tölti meg a hegyoldalakat. A vidám gazdák pedig maholnap a poharakat töltögethetik mindent tudó boraikkal.
Szüretkor is megesik, hogy a tévékamerák nem a hegyoldalak szenzációit szállítják a hírműsoroknak. Somogyból érkezett egy ellésben világrekorder sertés össznépi megdicsőítése. Történt volt, hogy a gazda reggelre 21 malacot talált kedvenc állata mellett, ennyi egészséges, öklömnyi jószág valóban szenzációnak számít. Pláne, mert egy korábbi menetben is jócskán tíz fölött teljesített Somogyország üdvöskéje. Tudjuk jól, az anyaállatnak jár minden trófea, gratuláció és a helyi konyhákról extra moslék. De azért annyit elvártak volna néhányan, hogy a képek hatalmával élő tévés hírműsorok csupán egy villanásnyira láttassák, disznóéknál sem automatikus dolog a szeplőtelen fogantatás: a 21 kismalachoz dukál egy apuka is.
Nem is csoda, hogy a mellőzöttség arra készteti a látszólag erősebbik nemet, hogy állandóan kompenzáljon. A múlt hét egyik híre éppen erről szól, Kína egyik egyetemének tanára az általa tartott művészeti órán hirtelen meztelenre vetkőzött. A sajtóban így emlékeznek meg a történtekről: Mo Csao-csin - a kínaiul nem tudok kedvéért közöljük, ez egy férfi név - "a test hatalmát" szerette volna demonstrálni. Az 56 éves - tehát a legszebb férfi korban lévő - tanár az előadás során felkérte a hallgatókat is arra, hogy szabaduljanak meg ruháiktól. De aztán csak ő teljesített, mégpedig egyetlen hirtelen mozdulattal eltávolítva magáról minden ruhadarabját. A politizálni sem rest, áthallásokra fogékony honi olvasónak pedig ajánlhatjuk a hír nem annyira vizuális beleérzést igénylő részét. Azt, hogy a kínai kultuszminisztérium munkatársa a történteket mekkora következetességgel kommentálta. Így: a szeminárium kísérleti szakaszban van és egyelőre nem lehet biztosan kijelenteni, hogy pozitív vagy negatív-e a hatása.
Az olimpiára készülő Kína a szabadon szárnyaló gondolatok őshazája is, s mint ilyen, a világ fantáziájára bízta legújabb sportteljesítményét. Az ott folyó birkózó verseny szereplői - az egymás ellen megvívni készülő erőemberek - annak rendje és módja szerint szállodáikból elindultak a viadal helyszínére, de a városi közlekedés pro és kontra megakadályozta őket a megérkezésben. Ha az egyik van ott, a másik késik, a dolog egyszerű: az ellenfél nem állt ki, kihirdethető a győztes. De az, hogy egyik versenyző sincs ott a birkózószőnyeg sarkánál, csak Kínában nem probléma: feldobnak egy pénzt, s a két távollévő közül az egyik már akkor győz, amikor még félúton sincs vele az autóbusz, amelyikkel a sportcsarnokba igyekszik.
Az olimpia előtt nem sokkal ennek a módinak különös értéke van, hiszen a 21. század stílusának megfelelő versenyeket feltételez a szervezők jóvoltából. Virtuális viadalokat, amelyeken csak közönség ül a sportcsarnok kivetítője előtt, vagy éppen otthon, a fotelban foglal helyet és mered a tévére, a számítógép monitorjára, vagy a mobiltelefon "ablakára", s a kódolt közvetítésre befizetve a bírókat veheti szemügyre meg az érmét, amelyet feldobnak, s kihirdetik, hogy melyik benevezett, de ugyancsak otthon ülő sportoló a győztes, legvégül pedig az aranyérmes. A kínai modell megszünteti a doppingolást is, mert hiszen ha oda sem kell utazni, szőnyegre, pástra, rajtkőre és rajgépbe nem kell lépni, akkor semmi értelme a durva készítményeket kilószám zabálni, a feldobott pénz nem a jobbnak, erősebbnek, gyorsabbnak, hanem a szerencsésebbnek kedvez. A szabadon szárnyaló gondolatok őshazája, ha valóban a világ fantáziájára bízza a következtetéseket, akkor azt is üzeni, van még bő két évünk találgatni, milyen olimpiát ígérnek nekünk. A mostani birkózóversenyből azonban nemcsak az következik, hogy a Távol-Kelet a virtuális sport különleges élményét kínálhatja a világnak, hanem az is, hogy a pekingit követő olimpiára, a jóval szerényebb anyagi háttere ellenére is, egyre jobb eséllyel pályázik Magyarország.
