Különben is, bizonyos kisebb zenekaroknak hála, nem kellett hétfőig várni, hogy házhoz - mit házhoz, fürdőházhoz - menjenek a zenészek. Közben pedig kiderült, hogy most jó lenni, ha nem is katonának, de forradalommentes forradalmárnak. Mert egy forradalommentes forradalmárnak nem kellett odafigyelnie arra, hogy a Dandár fürdőben fürdőkoncertet tartottak a hétvégén. De arra sem kellett odafigyelnie, hogy már csak az utolsó díszítgetésekkel bíbelődtek néhányan a minap, hogy megnyithassák a nagyközönség számára is Pest egyik nagy múltú ipartörténeti helyszínét, a Molnár utcai Szénásy-féle Írószer- és Körzőgyárat. A forradalommentes forradalmártól nem váratott el a múlt héten sem, hogy büszke legyen a mai Nagykörútra csak azért, mert bizonyos elmék segítségével képzőművészek vehették birtokukba a "félholt" kirakatokat, gazdátlan üzlethelyiségeket. A forradalommentes forradalmárnak tehát mellékes körülmény, hogy a főváros polgárai, meg a főváros vendégei ismét barátkoznak a gondolattal, hogy Budapest lakható is, élvezhető is, szerethető is. Ezek az új színek - a zenés fürdő, a nem sötét kirakat, az ismét élő gyár - egytől egyig elhalványulnak az '56-utánzók kavalkádja mögött. Amellett pedig magányos farkasoknak - a családokat is elemi alkotórészeire szaggatja szét a politika - egyébként sem lehet hatékonyan értékeket közvetíteni. S így, apátlanul, anyátlanul, elárvultan nem szívesen merészkednek be például szombat este a ferencvárosi Dandár utcába négy vonóst meghallgatni. A Nagykörút esetében azonban van megoldás a magányos farkas állapotra is, hiszen a Combino-mentes kétszer két sávos főútvonal rendelkezik páros és páratlan oldallal. A kettészakadt családok tehát elmehetnek kiállítást nézni, a "Kossuth tér hívőké" lehet az egyik, párjaiké a másik oldal: a körúti forgatagban még csak nem is látják egymást.
A "kettészakadt családdal hogyan nézzen kirakatot" kérdésre aligha kellett válaszolnia annak az anyókának, akivel a Lehel téri piac sarkánál találkoztunk. Teljesen egyedül volt, legfeljebb néhány rátapadt szempárt mondhatott magáénak addig, ameddig átviharzott az aluljáró fölött a Váci úton. A tüntetési kellékekkel magát rendesen ellátó mami teljes harci díszben fogadta az érdeklődő közönség megkülönböztető figyelmét: keresztbe piros-fehér csíkos pulóverét úgy viselte, hogy szemből kilátszódjék a talán trikónak tűnő azon ruhadarabja is, amelyen az árpád-sávos környezethez korban, rajzolatban egyaránt illő címert helyezett el. Ebben a legutolsó divat szerinti viseletben - nem a vekkerünk, csak karóránk tanúsága szerint - közvetlen és pontos csatlakozása lehetett ama szerény, ám önmagától nagy erővel képviselő tömeghez, amelyik a Parlament elől indulva a Nagykörút tőszomszédságában, a Terror Háza Múzeumnál tett tisztelgő látogatást. E múlt heti, rendőrvédelmű eseményen nagyobb számban lehetett árpád-sávos - lobogtatójának hovatartozását is igazoló - zászlót látni, mint nemzeti színűt. Anno, 1945-ben, amikor letették - otthon hagyták - eme ereklyéjüket tulajdonosaik, megkapták a bírálatot, nem tettek ők mást, csak inget cseréltek: a barnából kiugrottak, s nyomban beállhattak a vörösök közé. No de most, amikor hipp-hopp egyre több sufniból kerül elő az árpád-sávos zászló, maholnap pedig talán a barna ing is, vajon ez utóbbit milyen színű helyébe veszik fel egykori tulajdonosaik, s az őket követni kész fiaik, unokáik? S egyáltalán, ha igazat látott - hitt a szemének - Váncsa István És-publicista, akkor a minapi boldoggá avatási szertartást árpád-sávosék hogyan könyvelik el? Hogyan könyvelik el ők és hogyan a Vatikán? Váncsa, legfrissebb dolgozata szerint, a Szent István Bazilika előtt tényleg árpád-sávos vásznakat lengetőket vett szemügyre? Nem sárga-fehér lobogókat festett át a szeme egészen véletlenül? Bizonyára színtévesztő a publicista, különben Erdő Péter hogyan is avatta volna boldoggá Salkaházi Sárát az őt meggyilkolók zászlaja alatt?
#page#
Bár Váncsa publicista úr nemcsak jobb rendőrtábornokok stílusában nyilvános vizelésre is vállalkozni kész MSZP-provokátor/szabadsághős ifjakat vélt felfedezni a múlt héten a Kossuth téren, hanem aranyasszonyságokat is, akik a B-közép utcai harcosait hozatták volna ki a tömlőcből, látnoki gondolatokkal mégsem örvendeztette meg az És olvasóit. Például nem tudta előre, hogy a még szabadlábon védekező B-közép tagság, kilátogatva szombaton a Puskás Ferenc stadionba, nem lesz jó hatással a magyar válogatott védekezéssel megbízott tagjaira. A történelmi hűség kedvéért illik persze emlékeztetni rá: akkor, amikor még nem számítottak rendőrségi esetnek a B-közép oszlopos tagjai sem, legalább két okból nem volt dolguk máshol, mint a stadionokban. Először is azért, mert valódi meccset látott, igen sok esetben nyomban kettőt is, előmeccset és főmérkőzést. Másodszor is azért, mert szépet látott a pályán. Szép passzokat, szép gólokat, szép csukafejeseket meg efféléket.
Ha ebből csak egy hangyányi is igaz lett volna szombaton, akkor a mai B-közép kategória kezében például zöld szárú fehér rózsát láttunk volna, nem ütésre, dobásra alkalmas tárgyakat. A B-közép a zöld szárú fehér rózsát - elvégre szépet látott - boldogan dobta volna a pályára annak ellenére is, hogy hat egyre hazavágta a Fradit az MTK. A 6:1 igaz volt a múlt héten, de a kettős mérkőzés már nem, a magyar válogatott egyedül, senkitől sem zavartatva kapott ki a Puskás stadion gyepén a törököktől. A B-középnek meg eszébe nem juthatott szépnézőbe menni egy másik - a Salgótarjáni úti - pálya lelátójára: sem őket, sem az MTK-drukkereket nem hívták meg. De ez nem is lehetett véletlen, az MLSZ focinak azt tekinti, ami nem szép, s nem sok köze van a focihoz. A szépet - az FTC és az MTK női csapatát - észre sem veszik, dacára annak, hogy a 22 hölgy eleve hétszer talált be a kapuba, s ez éppen héttel több, mint amennyivel a foci válogatott kanjai megörvendeztették kantársaikat a Puskás stadionban. Vajon mi okon nem engedik legalább egy előmérkőzés erejéig azt, hogy a sportág maradék hívei jól érezzék magukat, azt kapják a pénzükért, amit akarnak, s a labdarúgógőzt a lelátón, sem pedig a Kossuth téren vezethessék le?
Azon a Kossuth téren, amelyiken bizonyos szavakat csak követelnek, de meg nem hallanak. A "bocsánat" szó amúgy sem kívül hangzott el, hanem a Parlamenten belül, ahonnan a pénteken délután kiáramló ellenzéki politikusok elfelejtették tolmácsolni a rájuk váróknak: odabenn egy miniszterelnöki rendfokozattal rendelkező politikus pont ezt a fogalmat használta beszéde kellős közepén. Ezzel persze nem volt egyedül, más országokban dolgozó kormányfő kollégái hasonlókkal álltak elő, s meglehet, az összhatás is ennek megfelelő volt Budapesten: na ja, ha ennyire könnyű kibökni, hogy bocsánat, akkor ne is bökjék ki. A múlt héten a néphez és a politikustársakhoz is folyamodott egy-egy miniszterelnök bűnbocsánatot igen jó hozadékkal remélve előbb a protestáns Írországban, majd a katolikus Lengyelországban, s történt ugyanez nálunk is, ám Mária országában pardon nem talált hívő fülekre. Pedig Varsóban ugyanúgy megtöltötték a tereket és utcákat a népek, mint mifelénk, de aztán csak-csak megbékéltek az emberek, amikor bocsánatot kérve jó szándékú ballépésnek minősítette a hatalom legfőbb gyakorlója a kipattant lengyelországi megvesztegetési botrányt. Az ír miniszterelnöknek pedig több mint egy évtizeddel ezelőtt sikerült nem túl üdvös módon tekintélyes üzletemberi-baráti segélyhez, s további barátoktól pedig további kölcsönhöz jutnia, mivel elég drágára sikerült addigi asszonyának elhagyási szertartása.
Varsó is, Dublin is átvette a kormányfői pardont - majd megnyugodott. És Budapest?
Csak átvette.
.
