Egy rokoncég múlt heti levele már a fejlődés ékes bizonyítéka, hiszen ha a gödi Duna-szakasznál horgonyozna a Lakinger Béla zsebcirkáló, akkor akár már azt is tudnánk, hogy hány éves mondjuk az első tiszt, meg a kormányos. Hiszen elolvashattuk a Rowland és a Puma közös sajtóközleményét. "Vadonatúj golfkollekcióval jelentkezik a Puma tavasszal a magyar piacon. A sportszergyártó vállalat az új kollekció megjelenésével egyidőben az idei szezon első golf versenyén a gödi Pólus Palace Thermal Golf Club Hotelben megrendezett Puma Open Magyar Örökség Kupa névadó szponzora. A Puma a termékcsoport bevezetésére meghívásos tenderen választotta ki a ROWLAND PR ügynökséget."
Még ugyan gondolkodunk azon, mi köze a Puma cégnek a magyar örökséghez meg a kupához, de a fontos az, hogy a hon golfozói eligazodnak, s ők akár még azt is tudhatják, miért is fontos információ számukra, mely (csupa nagybetűs) cég nyerte a PR-esek versenyét Pumáéknál. A múlt hét azonban egészen más ötletet fogalmaztatott meg public relations szakmát illetően.
Egy jó PR-es, összeállva egy nálánál is jobb kommunikátorral meg tömegpszichológussal, bizonyára boldoggá tudná tenni az össze budapestit, de legfőképpen azt az alig párszázezret, akinek sem autóbusszal, sem autóval nem túl egyszerű feladat munkába vagy haza jutnia a Nagykörutat használva. Következésképp nem a Puma és a golfütő viszonyrendszere a szakmai kihívás, hanem az, hogy Dezső bácsi a 4-est és 6-ost helyettesítő buszon boldogan legyen képes aszalódni. De ez sem minden. A rövid távú feladatok mellett hosszú távúak is előbb-utóbb szempontként szerepelhetnek a budapesti úttörők munkája nyomán. Számoljunk. Ha a Nagykörúton géppel és kézzel mondjuk 300-an dolgoznak, a feltúrt Fő utcában 200-an, a Mészáros utcai kincskeresők 100-an vannak, a Röppentyű utcában ugyanennyien fáradoznak egy szlalompályával, a szomszédos kerület külső Váci útján, vagy a dél-budai Balatoni útnál, a pesti rakparton a Március 15. tér és a Közraktár utca között is hasonló mini hadsereg rekeszti ki a közlekedőket némi út- és csőjavítás miatt, akkor máris ezernél tartunk. De bizonyosan több helyen és jócskán többen repesztik a betont, ásnak, keresnek - és találnak - II. világháborús bombákat. Ennyien egyszerre! De ha véletlenül elkészülnek a főváros útjai, akkor mi lesz ezzel a dolgos haderővel? Keresni kell nekik egy másik fővárost, ahol épek az utak, a vezetékek? Vagy felkérjük a PR-eseket, kommunikátorokat és pszichológusokat, hogy a Pesten végző többezer, munkanélkülivé váló útügyi alkalmazott lelkét dolgozzák meg, s legyenek képesek örvendeni: a megszépített Budapesten válhatnak állás nélküliekké.
#page#
Meglehet, haladékot kaphatnak ezek a derék útügyesek, akkor különösen, ha a múlt héten 74 dolláros világpiaci olajár - hála az iráni árfelhajtó politikának - tovább emelkedik, és eljön az a pillanat, amikor még nincs hidrogénnel, sütőolajjal, napköziből visszamaradt kakaóval működő autó, s már nincs benzines kocsi az utakon. Ilyenkor könnyen láthatják kizöldítésre alkalmasnak Budapest főközlekedési útvonalait a városatyák, s ahol most éppen utat betonoztatnak, ott majd betont töretnek és füvesítenek, fásítanak, illetve táblásítnak: fűre lépni, fára mászni tilos! A dráguló benzinnek hála, a mai többezer budapesti útépítőből többezer budapesti kertész lesz, akiket egyáltalán nem fog érdekelni, hogy a németek és az osztrákok továbbra is zárva tartják határaikat a melózni akarók előtt.
Becsületükre legyen mondva, a hollandok a múlt hét végén már hajlottak arra, hogy részben-egészben feloldják a náluk dolgozni akaró új uniós tagok előtt az eddig elrendelt munkavállalási tilalmat. És ez bizony helyes, mert az amszterdami piros lámpás megvilágításban részesített ablakok mögött szinte már unalmasan régi arcokat - arcokat? - lehet látni, s a mesés Kelet alig-alig képviselteti magát. Ilyenkor fordul elő például Budapesten, hogy főműsor-időben hallgathatja a nagyérdemű Nacsa Olivér nevű siheder kielégületlen nyálcsorgással egybekötött kommentárjait egy-egy dús kebel láttán. Pedig ha Nacsa Olivér az amszterdami kirakatok mainál gyakoribb műsorváltozásaira meghívást kaphatna, akkor nem nyálcsorgatással egybekötött sihederként csodálkozna rá milliós hallgatóság előtt arra, hogy a nénikre cicik nőttek, melyek, ha meg nem elégségesen nagyok, akkor 500-800 ezer forint közötti áron szilikonos varázslatnak vetik alá. Nacsa ugyan nem kérdezte meg, hogy a nyilvánosságnak bevallott ár párban, vagy darabonként értendő, de ettől még a Csaó, Darwin! című pénteki műsor a Tv2-n teljesítette küldetését. Házhoz hozta pármillió magyar polgárnak - köztük azoknak is, akiket más terepeken nagykorúaknak szoktak volt nevezni - az amszterdami piros lámpás sor kirakatait. Így legalább a hon szeme láttára nőhetett fel, vethette le álla hegyéről legénytoll "pelyheit" Nacsa Olivér, s most már elmondhatjuk: a múlt héten felnőttet avathattunk az ő személyében!
A múlt hét másmilyen avatásra is jó volt, hiszen a magyar foci méltó lesz régi híréhez - szövetségi kapitányt és szövetségi edzőt is szerződtettek számára. Leszámítva a focistákat és a pályákat, megint minden feltétel adott tehát ahhoz, hogy világszerte jegyzett labdarúgása legyen Magyarországnak. De ha az nem is sikeredik, lesz helyette a kontinens legjobbjait vonzani képes úszóbajnokság, meg vízilabda a Margitszigeten. Az árvíz pedig már odébb állt, hál' istennek, lehet tovább építeni a sportlétesítményeket. Ha! Ha az építőmunkások képesek kézben tartani a malteros kanalat. Mert ez nem olyan nagyon természetes, mint ahogy az sem, hogy az új uszoda lelátóján képes lesz nyugton ülni a nézősereg. A távozó árvíz ugyanis életet hagy maga mögött a Margitszigeten, mi több az Óbudai szigeten, a Római parton, az Újpesti öböl környékén, vagy mondjuk az alsóbb szakaszon, a Harbor park háza táján. Ez az élet egyelőre lárva formát öltve üzeni, a szaporulat tökéletes lesz, építőmunkás, Harbor parki raktári dolgozó legyen a talpán, aki kapkodás és folyamatos vakaródzás nélkül kibírja majd a nyarat, majd pedig az Európa bajnokságot.
Persze oktalanság, hogy előre félünk a lárvákból kifejlődő szúnyogoktól. Lehet, hogy a vérszívók meg sem születnek, a természet elrendez mindent, megoldódik e csípős probléma is magától. Mert hát mifelénk ilyen problémák járnak - itt vannak, aztán egyszerűen elillannak. Emlékezzünk a húsvét előtti hétre! Az ellenőrök, felügyelők összeszedtek újabb pár vagonnyi súlyú romlott, vagy egyszerűen csak lejárt szavatosságú, minőséghibás húst. De most már mögöttünk van a húsvét utáni hét, s egyetlen karika zöld párizsit, internacionális eredetű sonkaszeletet nem találtak, ettük, amit kínáltak a boltban, étteremben. Ez azért nem teljesen meglepő, hiszen a környező országokban egyszerűen hiány lépett fel a rossz minőségű, lejárt szavatosságú húsokból, a hiány pedig felhajtja az árakat, s kiderül, a hazai első osztályú már olcsóbb, mint a külföldi romlott. S csak azért nem mondjuk, hogy a zöld pettyes külföldi sonkát a húsvét utáni héten arany árban hozhatták volna be, mert a nemesfém a hosszú drágulás után - éppen a Budapesti Értéktőzsdén elindított aranykereskedést köszöntve - komolyan veszített értékéből. A lényeg mégis az, hogy az ellenőrök helyett a piac űzi ki a rossz minőségű húst, már csak azért is, mert annak árát egyenértékesben nem is lehet kifejezni.
Hacsak!
Hacsak nem jelenik meg a legújabb idők sonka és csirkecomb hirdetése a piacokon valahogy így: egyen, értékes!
