Előírás szerint egy dandár tűzerejének 1941 júniusában a következő fegyverekből kellett volna állnia: 120 géppuska, 240 golyószóró és géppisztoly, 40 gránátvető, 16-24 aknavető, 20-40 nehézpuska, 16-24 páncéltörő ágyú, 28 löveg, 4-6 légvédelmi gépágyú. A 2. magyar hadseregnél - 1942 nyarán - egy könnyű hadosztály tűzereje a következő volt: 92 géppuska, 265 golyószóró, 410 géppisztoly, 36 gránátvető, 40 aknavető, 38 nehézpuska, 46 páncéltörő ágyú, 32 löveg, 6 légvédelmi gépágyú, illetve ágyú. A két adatsor éppen úgy idézet, mint az, ami most következik: ez a fegyverállomány már megközelíti az 1941-es szabályzatot, sőt: golyószóróból, géppisztolyból, aknavetőből, páncéltörő ágyúból és lövegekből már több is van az előírtnál. De ez csupán a látszat, mert 1941 óta két év alatt a haditechnika annyit fejlődött, hogy a gránátvetők és a nehézpuskák jelentősége a minimumra csökkent, a magyar kis kaliberű páncéltörő ágyúk pedig egyáltalán nem ütötték át a szovjet tankok páncélzatát... Újabb idézet: 1942 decemberében a fegyverzet, lőszer, ruházat és élelem hiánya már katasztrofális méreteket öltött. Olyan kevés puska volt, hogy a leváltó csapatok fegyvertelenül érkeztek Magyarországról. További apróság - idézzük - : Szabály szerint 27 ezredet kellett volna kiállítani és felszerelni a kilenc hadosztályból álló 2. hadsereg számára. Ezért azt a ravasznak hitt megoldást választották, hogy minden hadosztályból elspórolnak egy ezredet...
Miért is érdemes felidézni ezt a több mint hat évtizeddel ezelőtti katonai könyvelést? Hát azért, hogy ha Farkas százados úrnak a 2005-ös afganisztáni magánháborúja után mégsem lenne kedve leszerelni, hanem tovább szolgálna abban a seregben, amely a maga módján jogutódja az idézetekben szereplőnek, akkor tudja, hogy milyen könyvet érdemes magával vinnie esti olvasmányként. Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című írása - innen valók az iménti adatok - az akkori magyar határoktól mintegy 1500 kilométerre odaveszett 100 ezer emberről szól. Vagy inkább egy olyan helyzetről, amikor vissza is lőttek a kivezényelt magyar katonákra. Maga Nemeskürty értekezik róla könyve legelején, háborút utoljára 1485-ben nyert Magyarország, amikor Mátyás bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára. Farkas százados úr, ez ugye világos, hány generációval korábban akadt olyan katonája e hazának, aki tudta, hogyan kell háborút nyerni, de ő is csak a szomszédban, Bécsben csatározott. Huszadik századi kollégái nyugodtan elengedték puska és lőszer nélkül a bakákat a Don mellé, s talán előre érezték, hogy lehet valamilyen történelmi felhangja a dolognak, ezért már 1942-ben, a mínusz 30 fokban sem osztották ki a pufajkát a frontvonalon fagyoskodóknak. Farkas Roland századosnak tehát örülnie kell, hiszen a jogfolytonosan háborús tapasztalatoktól mentes budapesti főtisztektől megértést állandóan kapott: például nem csupán elolvasták a hiánylistáját, hanem meg is vitatták, időt szántak rá, értelmezték az állításokat, s itt, a magyar főváros kellős közepén is szakavatottan bizonyították a kint szolgáltak maximáls biztonságát. Ezt tolták el az oroszok anno, amikor megszállni igyekeztek Afganisztánt: mit nem adtak volna bakáik maximális biztonságáért? Valahogy hiányzott nekik az a katonai szakismeret, amellyel a Kabulban szolgált Farkas Rolandékat távfelügyelte a magyar vezérkar.
Mert úgy működött még a múlt héten is, hogy a gondos, anyósszerető vő, aki Szent-Györgyi Albert óta tudja, hogy a paprika - és benne a C-vitamin - még az influenza megelőzéséhez is hasznos lehet. Vitte ám kilószám a családi őshölgynek a drága élelmet. Az meg mohón és jóízűen megette az észak-afrikai rovarölővel együtt. És tényleg nem tört ki az influenza a múlt hét közepéig. Bár valami baj lehetett a múlt héten felfedezett, paprikával együtt importált méreggel, mert az anyósszám nem változott a paprikaértékesítéssel egyenes, az influenzaerősödéssel fordított arányban.
Azért persze hathatott egy keveset az A vírus, mert például a TV 2 nagy vadásza ágynak dőlhetett a múlt héten. Pedig az ő témáját ismételte meg a Pénzügyminisztérium. A TV 2 hírműsorának riportere, V. Nagy Gyöngyi a '90-es évek végén már annak is örülni tudott, hogy stábjával 10-15 másodperces felvételt volt képes készíteni és nyilvánosságra hozni arról a Simicska Lajosról, aki APEH-elnökként, majd onnan távozván MFB-főtanácsadóként messze elkerülte a sajtónyilvánosságot. Utóbbi tisztségét töltötte be éppen a Fidesz pénzügyi szakembere, amikor egy MFB-s sajtótájékoztató alkalmával véletlenül azon a folyosón forgatott V. Nagy Gyöngyi és stábja, amelyiken Simicska úr szobája és a mellékhelyiség közötti rövid útszakaszt végig gyalogolta. Ekkor készült az akkoriban be is mutatott felvétel, amely már csak azért is különleges volt, mert volt. Megelőzőleg, még APEH-elnöki minőségében sort kerített olyan sajtónak is meghirdetett eseményre - például a Wien szállodában - az adóhatósági vezető, amelyen csak ő és az információadásért felelős többi hivatalnok nem volt ott. A múlt azonban megismétlődni látszik, 2005 márciusa legelején bemutatta a pénzügyminiszter az ország legújabb APEH-elnökét, aki a kamerák, mikrofonok, tollukat csőre töltő újságírók előtt azt közlte, hogy nem közöl semmit. Nos, ilyen ugyebár már volt, a legszebb Simicska-idők jönnek vissza Simicska Lajos nélkül - hát nem sértés ez arra a Simicska Lajosra nézve, aki állítólag éppen pár hete üzente meg a sajtó munkatársainak, legyenek szívesek reszketni, lesz belőle még APEH-elnök!
Simicska úr, siessen! A politikai licit - csökkentjük, csökkentsék az adókat - egyre hangosabb és erőteljesebb, s mire Lajosunkra ismét sor kerülne az APEH élén, honunk lehet az egyetlen igazi adóparadicsom, ahol csak az fizet, aki már nem tud mit kezdeni az otthon felhalmozott millióival. Ilyen veszély azért ma még persze nem fenyeget. Meg olyan sem, hogy - különös tekintettel az adókra és a kiadások reformjára - Bokros csomagot készítenének elő valahol. Nem, ha lesz, akkor az új csomagot - egy múlt heti előadás alapján - Surányi György jegyezheti. A bokrosi időkben is jegybankelnök Surányi György a sajtó szelektív meghívására vállalkozó Pénzügykutató Rt. rendezvényén melegen ajánlotta: a társadalombiztosítási járulékok reformjával induljon el - végre-valahára - az adóreform, mely felbruttósított munkaadói járulékot építene be az adórendszerbe. Amúgy pedig minden egyebet - kedvezményt - kiiktatna a közkiadások fedezetére való adóból. Ilyen javaslat volt már némelyszer persze, hiszen aligha akad olyan pénzügyminiszter széles e hazában, aki tisztsége előtt, avagy után ne ezzel a programmal, a tiszta, átlátható, egyszerű adó- és járulékrendszer követelménye megfogalmazásával állt volna elő.
A Bokros csomag felidézését - az ex-pénzügyminiszter és az ex-jegybankelnök épp 10 éve ilyenkor fejezte be tervkészítő okokból tett félre vonulását a világtól, hogy aztán pontokba szedve meghirdesse máig csodálható programját - talán csak az teszi kevéssé ünnepélyessé, hogy szemünk láttára fogy az adóztathatók tábora. Pedig most még a szemünk előtt találtatnak, ott pálinkázgatnak a Felvonulási meg a Kossuth téren. De hol lesznek egy-két év múlva? A múlt héten - hála a kamerák nyilvánosságának - tavaszig kitartóan megsértődött a gazdavezér, s fel sem tűnt neki az európai uniós bejelentés: a génmanipulált kukoricának zöld utat adtak az egész kontinensen. Ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy ahol eddig csak mérsékelt számban létezett kukoricatermelésével versenyezni képes gazdálkodó, ott is megjelenhet a mi eladásainkat is veszélyeztető saját tengeri. A gazdavezér azonban jobban szeret megsértődni - azt tényleg lehet látványosan tenni a tévé előtt -, mint az agrárminiszter grabancát megragadva kérdezni: akkor most mi, a gazdák ezrei mit vessünk, mit és hogyan termeljünk, hogy versenyképesek maradjunk az unióban? A tárgyalóasztal mellett a jövőről miniszteriális környezetben gondolkodó nagypapa videóját kevésbé érdemes elrakni a Jakab unokáknak, mint a nép nevében visszabeszélő, harcoló nagypapáról készült felvételeket. A kérdés csak az, hogy pár év múlva lesz-e, marad-e elegendő gazda - adófizető vidéki polgár -, aki abból él, hogy kukoricát vet, majd meg betakarít?
Meglehet, akkoriban a génmanipulált gazdavezérre szívesebben esküsznek majd, mint annak gazdamanipuláló ősére. De így is van ez rendjén, a lényeg, hogy sikerrel keverjük az ellentétes előjelű híreket, máskülönben még sikerülne tisztán látni, világos elképzelésekre szert tenni. Nem is véletlen tehát, hogy aznap, amikor Gyurcsány Ferenc a postásoknak mondja el a teljesítményarányos javadalmazásról szóló elképzeléseit, meg azt, hogy nincs napirenden a levélszállítmányozók privatizálása, bejelentik: versenyhivatali bírsággal sújtandó a posta. Kicsit hasonló örömünnepet szerveztek az IBM-nek is, szinte látni lehetett a gazdasági miniszter kezét, amint rózsaszirmot hint az országba való bevonulását meghirdető amerikai cég lába elé. Arra az útra, amelyiken érkezik, s amelyiken még ott az elhervadt rózsaszirom is, az, amelyiket kevesebb mint három éve magának hintett a cég, amikor kivonult az országból. Szegény Demján Sándor volt az egyetlen, akinek csak az egyik szeme sírt a távozó IBM láttán, a másikkal ugyanis azt láthatta, amint megérkezik az amerikai társaság a TriGranit - azaz a Demján-érdekeltség - által épített pozsonyi székházba. Csak igen halkan kérdezzük, a Magyarországra ismét bevonuló IBM ugye nem tekinti átjáróháznak az országot? A múlt heti bejelentés szerint Demjánék ugyanis ismét nagyon nagy építkezésbe fogtak, Pozsony után Bukarest a beruházásuk "céliránya" - a román fővárosban milliárd eurós ingatlanprojekttel nyitnak. Szóval mennyire is érinti meg ez a hír az IBM-et?
