A kedvenc sörözőnkben magát kesernyésen vidámra söröző, a múlt hét derekára már fociínségben szenvedő középkorú úrnak meg kellett ígérnünk, hogy megkíséreljük helyettesíteni az egykoron volt szakszervezeti újság egykoron volt népszerű levelezési rovatát, melyet még a SZOT legmélyebb bugyraiban is olvastak. Tehát, íme, megírtuk a kesernyésen vidám középkorú úr panaszát, Gaskó szaktárs, legyen szíves szűrni! De azért hozzátesszük, hiszen belátjuk: lehetetlenség a múlt heti bejelentés szerint a képviselőház elé trombitált embereket - demonstrálókat - ellenőrizni. Mármint aszerint, hogy kegyeskedik-e az arra igyekvő ráérő szaktárs, vagy inkább polgártárs (munka)idejében távol maradni a feketegazdaságtól, kész-e megosztani jövedelmét az állammal meg a tébével? S vajon beengedhető-e a tüntető szakik közé az, akinek nem úri passziója színelt szerződéssel a zsebében, a traumatológia éjjeli ügyeleteseként bevert koponyájú, mentővel érkező, merev részeg urak koponyáját röntgenezgetni?
Van valami igazság abban a megállapításban, hogy a szakszervezeti célkereszt előtt nem pont az áll majd, aki megérdemelné. Gaskó szaktársék nem egyebet vágtak a kormányzat fejéhez, mint azt, hogy jóval többet lehetne beszedni az adóelkerülőktől, a feketegazdaság szereplőitől, mint amennyit az adóemeléssel besöpörnének a büdzsébe. De ha ez igaz, akkor talán nem az a honatya a ludas, aki meg fogja szavazni a 15-ről 20 százalékra növelendő áfát, hanem a "feketéző". Akit - jó magyar szokás szerint - nem feltétlenül utálunk, és nem állítunk a célkereszt elé, bármennyire is ott lenne a helye. Miért is bántanánk pont őt, hiszen milyen szépen bepucolta a falat és még csak nem is kért számlát. Meg hát hogyan is venné ki magát, ha a képviselőház előtti demonstráción azt a dokit "nevesítenénk", aki segített a lányunknak a szülésnél, a potom 100 ezer forintos boríték reményében?
Így vajon mennyit fog érni a képviselőház előtti kiabálgatásunk? Egyáltalán: erkölcseinket, tartásunkat is visszük magunkkal a szakszervezeti demonstrációra, vagy azt a Szent István körúton betesszük egy alkalmi ruhatárba addig, ameddig tüntetünk, összekacsintva az adónemfizetőkkel, majd meg együttes erővel rántunk kardot az adószabályokat szigorítók ellen?
Ha jól értjük a múlt heti demonstrációs felhívást, akkor az elérendő cél nemes egyszerűséggel az, hogy a honatyák ne szavazzák meg a kormány bevételnövelő programját. Mármint az adófizetők erőteljesebb megsarcolását. Tehát nem az autópályát építő cégeknél verjük a tam-tamot, hogy ugyan már tessék szíves lenni nem feketemunkásokat alkalmazó alvállalkozók hadával átvágni az államot, az adófizető többi vállalatot és az összes szja-tejelő magánembert! Sőt, a lakás- és építéshatóság tiszavirág életű hivatala sem kap szimpátia tűntetőket, pedig legalább azt megszervezte, hogy az ország mind a 20 építési ellenőrét összetrombitálva célvizsgálatot tartott a fővárosban. Ahelyett, hogy hatalmat, fegyvert, pénzt, paripát és elégséges szakembert kapva, az egész ország folyamatos építésügyi ellenőrzését megszervezné és elindítaná ez a hivatal, egyszerűen bedarálódik, eltűnik, s így csak azon az építkezésen nem sértenek törvényt, amelyiken nem akarnak. De ezért - e visszalépés ellen - nem tűntetnek a párközpont elé invitált szakik. Meglehet, azért nem, mert e kórságunkat, csőlátásunkat régen sem, mostanában sem sikerült kikezeltetni. A múlt héten is csak azt hallottuk például, hány számos értékes - egyenként is sokmázsás - bronzszobrot loptak el az egyik kisváros kellős közepéről. Meg azt is hallottuk, hogy a helyiek pénzt ajánlanak fel a nyomravezetőnek, de azt nem, hogy akár ennél az esetnél, akár a seregnyi korábbi szoborlopásnál, vasúti kábelek, távvezetékek eltűntetésénél akár csak egyetlen egy "méhest" is kérdőre vontak volna a rend őrei. Azt is csak a gazdaságtörténeti változások számlájára írjuk, kvázi elméleti értékű megállapításként könyveljük el, hogy hovatovább egy évtizede felszívódott a teljes színesfémkohászat az országban. Ugyebár dodonai, sőt büntetést maga után vonó kérdés annak firtatása, hogyan és hová közlekedhetnek, melyik határon át távoznak tonnaszám a színesfém-hulladék szállítmányok, illetve melyik az, s merre van a legközelebbi működő, színesfémet beolvasztó, feldolgozó, újra hasznosító, amúgy pedig az alapanyagért fizetni is hajlandó kohászat?
#page#
Csőlátásos kórságunkra következtethetünk egy szintén minapi, amúgy örömteli hír olvasása után is. XVI. Benedek, fogadva Erdő Péter bíborost, részletesen is tájékozódhatott arról, miként készülnek Magyarországon Salkaházi Sára boldoggá avatására. A második világháborúban vértanúvá vált Salkaházi Sáráráról hosszú évek óta megemlékeznek halála évfordulóján, a Szabadság hídnál, mécseseket gyújtva. S nagyon is fontos, hogy a közeljövőben sor kerülhet a boldoggá avatására. De egy dolgot, úgy látszik, a cső nem enged nekünk látni. Vajon miért nem kerestük és keressük meg - ha még meg lehet találni egyáltalán -, hogy ki volt az, aki 1944-ben egyszerűen feljelentette a rendházában üldözötteket mentő, bújtató szociális testvért, akit ezért ugyanúgy belelőttek a Dunába, mint azokat a gyerekeket és asszonyokat, akiket oltalmazott? Vajon miért elégséges csak annyit látnunk, hogy a pápa is, Salkaházi Sára emlékének hazai őrzői is nagyon fontos lépésre készülnek, de arra sem ők, az emlékezők, sem a környezetük már nem vállalkozik, hogy a bajok okozóját legalább nevén nevezze.
Nem a jövedelmeket adózatlanul zsebre vágók, nem az autópályát, házat feketén építők, nem a lopott színesfémet felvásárló hasznosítók, s nem a feljelentők azok, akik látómezőnkbe kerülnek, akiket pellengérre állítunk. S ugyanilyen fura okokból nem azt tudja meg a tévénéző, hogy miért kell például főműsoridőben egy-egy percig a semmit bámulnia a közszolgálati csatornán, hanem csak azt, hogy valaki, valamiért büntet. Vagyis csak a képernyőt látja tisztán a polgár, a történteket, a hibát és a hibázót már nem. Csak azt olvashatta el a nagyérdemű, hogy hónapokkal korábban valamiért valaki ejnye-bejnyézett. De azt nem tudta meg a tévénéző saját magától, hogy ezek után többet a büdös életben nem kapcsol arra a vétkes csatornára. Pedig ugyebár az a csatorna oly annyira ártott neki, hogy az egyszerűen fájdalmat is okozott, melyet tévénézés közben ő ugyan nem vette észre, de az a bizonyos ORTT helyette is feljajdult. A pellengérre persze ekkor sem kerül senki és semmi, s a fél nyolc előtt kapott egy-egy percnyi pisilési idő is csak arra volt jó, hogy néhányan rádöbbenjenek: veséjüknek ezúttal az ORTT kedvezett, mert hát van pellengér, meg ki is osztotta a "hatóság" az oda szóló fél nyolcas beutalót, csak azt titkolta el, hogy kinek és mely bűnéért járt a dádá.
Az ORTT-től kapott egyperces megkönnyebbülési idő további felfedezésekre is módot adott, megfejtettük, miért is nézzük oly nagy elánnal a focivébé sajnos már a végéhez közeledő eseményeit. Tudat alatt arra készülünk ugyanis, hogy jön a hosszú diéta: nem lesz foci, vagy annak utánzata még annyi sem, amennyi volt eddig. Kiderült, a múlt hétre sem rendeződött az első osztályú klubok nagy részének licence. A következő szezon tehát foci és focisták nélküli bajnokság lesz. Az ok világos, pénzügyi gondok miatt nem képes törleszteni adósságát a labdarúgás honi fő intézménye, így aztán a neki nem fizető klubokat kitiltják a stadionokból. A csőlátó köztársaságban ez így is van rendjén, a tényleges okok helyett sikerrel megtaláltatik a sportpályák maradék közönsége, akik viszont a görcsbe lendülő öklüket fogják bámulni, nem a focit, mert az nem lesz. Az a néhány csapat, amelyiknek megmarad a licence, két-három forduló alatt letudja a teljes bajnokságot, ellenfelek nem lévén, már az ősszel túl lesznek a tavaszi fordulón is.
Saját focibánatunknál talán csak az ukránok focibánata a súlyosabb, ugyanis az ő válogatottjuk, államfőjük helyszíni bíztatása ellenére is rendesen kikapott az olaszoktól. Bár ez az élet rendje, a vb-n, annak nyocaddöntője után, csak győztesek és vesztesek lehetnek, s ezt Jurcsenko elnök legénysége is tudomásul vette, azt pedig a szomszéd pályán focizó németek kezelték értéke szerint, hogy az argentinok ellen focizó válogatottjukat a kancellár, Merkel asszony bíztatta a lelátóról. De ha a német kancellárt és az ukrán elnököt egy napon, egy országban, egy vb-n, igaz, más-más meccsen látja a focidrukker, akkor azért csak-csak feltesz magának egy-két politikai ízű kérdést, kikapcsolódásképp persze, hogy ne lásson mindent túlságosan is gömbölyűnek.
Például: a Merkel asszony általa reprezentált nagykoalíció - annak eredményessége - vajon hogyan viszonyul az Európában mostanában felálló további új kormányzatokhoz? A szlovákok Meciarral és Slotával felálló Fico-kormányához, vagy a legalább kormányzási előélettel már rendelkező Julia Timosenko július 1-én munkába álló kabinetjéhez? A németek mindenesetre nem panaszkodhatnak a sajátjukra, oly annyira nem, hogy a minapi bizalmi index tartósan pozitív változásait egész Európa csodálja.
Az ukrán miniszterelnök belépőjét nem irigyli senki, azt pedig mi magyarok tudjuk értékelni igazán, hogy mennyire gyorsan hirdet ultimátumot Julia Timosenko. Neki nem tart addig, ameddig a magyar kormánynak a saját válságelhárító csomagja kibontása, hiszen azonnal dolga akad a gázáremelési kényszer le-, vagy elvezénylésével. Mifelénk kellett körülbelül két hónap ahhoz, hogy az elkerülhetetlen drágítást bejelentse és részletezze a kormányzat, mert hát bizonyára a csőlátás kórsága volt az, ami a gyors intézkedéstől eltántorította a kabinetet. Pedig a választások perceiben is tudta az ország, hogy vagy az adófizető, vagy a fogyasztó az, aki megfizeti a világpiacról beszerzendő gáz ellenértékét, de a "mi, mennyi és hogyan" részletezésére mégis várni kellett június legvégéig. Addig, ameddig a kiigazítási csomagot is ki nem bontották. Pedig két hónap alatt már megemésztette volna az ország az energiahordozó drágításának elrendelését, de nem, a csőlátás kórságából való kigyógyítás még a gazdaság csodadoktorának sem sikerült igazán.
A keleti nagy szomszéddal ez elő nem fordulhat, Julia Timosenko kormányra kerülésének első napjára ígérte, hogy ütközik az oroszokkal, s a gázszerződést akár még fel is mondja. Meglehet, a végeredmény náluk is csőlátás lesz, annyi különbséggel, hogy az üres cső lesz az, amit látni kényszerülnek. De az már egy másik történet, melyet a fonott kalácsra emlékeztető csodálatos hajkorona gazdája, Julia Timosenko alighanem más eszközökkel old meg, mint kollégája Budapesten, aki a hatalom hagyományos félelmétől vezérelve a gázdrágítást is a múlt hétig csúsztatta és becsomagolta a bevételnövelő adóintézkedések közé.
