Nem a taxisok védőszentje mondatja velünk, de egyszer megesett egy közép-angliai városkában, Newcastle-ban, hogy az ott tartózkodó pár fős külföldi csoportnak az őket vendégül látó cég kedveskedett, buszt rendelt, hogy szabadidejükben Skócia fővárosába átruccanhassanak egy kicsiny városnézésre. A jármű megérkezett a szálloda elé, a sofőr megszámolta az utasokat, majd beült a járművébe és elhajtott. Húsz perccel később megérkezett egy feleakkora busszal, beültette a városnézőket és elindult Edinburgh-be. Magyarországnak sikerült meghaladnia ezt a brit kisstílűséget, hiszen ha megszólal a telefon a BKV-nál - véljük, így kommunikálnak a táborhegyiek a diszpécserközponttal -, akkor nem egy ötszemélyes aprócska, szűk személyautót küldenek az utasért. Hanem a rendszerbe állított hagyományos autóbuszok valamelyikét. Küldik a járművet már csak azért is, mert illik megszolgálni az erősödő közbizalmat is, elvégre nem a tűzoltók által oly jól ismert vakriasztások korszaka vette kezdetét: ha valaki feltárcsázza a diszpécsert, az biztos, hogy nem Taktaharkányban ül félrészegen a helyi kocsmában, s utolsó erejével bepötyögi frissen lopott mobiljába a megfelelő buszhívó számot. A sofőr pedig - tudomást szerezvén a feladatról - felpattan a melegedő helyiségben a tévékészülék elől, kikapcsolja Fábry Sándor legfrissebb forradalmi szónoklatát és ha esik, ha fúj, rohan fel a Táborhegyre drága jó utasáért.
Ha esik, ha fúl. No nem úgy, mint ahogy az történt Hamburgban a múlt héten, ahol nagyon esett és nagyon fújt. Nálunk nagyon jó lenne megúszni az égi áldást - és a hideget - ezen a közelgő télen is mind gazdasági, mind politikai okokból. Ha nem kell nagyon fűteni, az bizony jót tenne a büdzsénknek is, a lakossági kedélyeknek is, a gázkészleteknek is. De gondoljuk csak meg, ma, amikor egy család is atomjaira hullik szét politikainak mondott okokból, mi lesz, ha akár csak feleakkora bajt okoz az eső, a hó, a szél, mint amekkorát okozott Hamburgban? Vajon előbb huzzák-e ki a hó vagy a víz miatt összedőlni készülő házból annak lakóját és utána tesznek fel neki kérdéseket, vagy fordítva: előbb bekiabálnak, hogy fideszes polgármesterre szavazott-e októberben? Ha igen a válasz, kihúzzák, ha nem, akkor kicsit lekommunistázzák és mennek tovább, a következő rogyadozó házhoz.
A Göd térségéből Budapestre autózni megkísérlőknek alkalmasint még párthovatartózásuk bevallására sem lesz szükségük, ha az történik velük, mint a múlt csütörtökön. Tök' mindegy, hogy polgári autóban, vagy egy sztalinista vörösöktől ránk maradt Pobedában ülnek, ha egyszer pár kilométernyire tőlük kedves hittársaik, avagy ellenlábasaik eltorlaszolják az országutat, őrájuk pedig egy óra múlva felmondólevél vár a munkahelyükön. Persze ennyi áldozatot - egy infarktust a volán mellett, egy munkahelyvesztést, egy lekésett szerelmi légyottot - nem de bár megér az, hogy október 1-én hitet szavazhattak az útlezáróknak és háttértámogatóiknak. Meglehet, ez az önsanyargatási gyakorlat - azaz a megszavazott hittársaktól kapott útlezárások okozta infarktus, munkahelyvesztés, lekésett légyott - nem más, mint bemelegítés. Az igazi magyar ember tavaszra kergeti kéjmámorba magát. Márciusra, áprilisra a mostani boldogságos regionális, helyi szenvedések egy nagy egésszé nőhetnek, amint a fideszesek, a KDNP-sek és a többiek - fideszesen: kommunisták - a magyar aprópénz-befizetés fejében kapható többszörös Marshall-segélyről egyöntetűen lemondanak. Jövő tavasszal ugyanis is felkerestetnék minden derék honpolgárral az urnákat, hogy - a múlt heti Orbán-igék szerint - ügydöntően voksolva - Gyurcsányosan - elkúrjuk uniós jövőnket.
Mivel a múltunk elkúrását már sikerült teljesíteni. Október 23-át követően - az ötvenedik évforduló valamennyi napján - egytlen egy fogalompárra zsugorodott a megemlékezés, már ha szabad egyáltalán megemlékezésnek nevezni a történteket. A ráhúzás és a rátolás titkos és nyílt reggeltől estig és estétől reggelig tartó megvitatásába csak egy apró körülmény nem fért bele, az, hogy az astoriás tömeg és a rendőrökkel háborúzó másik tömeg miért is éppen október 23-án tette tiszteletét az utcán? Az teljesen kiiktatódott azóta a politikai szónoklatokból, a sajtóból és a közgondolkodásból, hogy 50 évvel ezelőtt volt itt egy forradalom is. Október 24-án, a fél évszázaddal korábbi történésekre való emlékezés ürügyén Strasbourgból sem az az üzenet ment szét Európának, s az ott hallottakat azóta is elemző magyarországi politikának, hogy mi történt anno a pesti utcán és parlamentben, hanem az, hogy mi történik 2006-ban és bizony más bánásmódot érdemelnének az európai uniós kommunisták. Október 23-át követően már csak egy dolog számít súlyponti kérdésnek Budapesten: a rendőrséget ráhúzták a Fidesz-gyűlés népére, vagy a rendőrség tolta rá az Orbán-igéket hallgatókra a jelenlegi hatalom elleni "bérharcosokat". Ennyi pedig pontosan elegendő volt ahhoz, hogy pár millió - de lehet, hogy már csak pár ezer - ember kénytelen legyen leszámolni illúzióival, '56-os emlékeivel, illetve tanújává váljon annak, hogy megkezdődött a történelem átírása.
Az utolsó horgony, amit véletlenül nem szedtek fel, helyén hagytak, az az 50 évvel ezelőtti forradalom szétzúzása évfordulójára emlékezésnek a délelőttje volt. November 4-én a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete jelenlétében, a Parlamentben emléktáblát avattak a kivégzett miniszterelnök tiszteletére a dolgozószobájának elnevezett teremben, két másik táblát pedig az a szoba előtt, ahol akkoriban a Szabad Kossuth Rádió sugározta adását és Nagy Imre is, Mindszenty József is nevezetes szónoklatát intézte az országhoz. Beszédek hangzottak el itt is, ott is, mindenki meghallgatott mindenkit, Szili Katalin házelnöknek közönsége volt Lezsák Sándor, majd megtörtént ugyanez fordítva. És az ötven évvel ezelőtt történtekből következő, illetve Nagy Imrétől származó, mának szóló üzenetként beszéltek pro és kontra valami olyanról, amilyenről régen nem hallottunk: az összefogásról. Sőt, sem a főemeleti, sem később a félemeleti folyosón táblát avató képviselők és civilek egyetlen egy ráhúzó vagy rátoló utalást nem hallottak, nem is értették, hogyan lehet ez: az '56-os megemlékezésen megemlékeztek '56-ról és az '56-osokról.
#page#
Egy hete ezen a helyen, ebben a rovatban nyelvújítással vádoltuk meg - most folytatjuk is - Gergényi Péter budapesti rendőrtábornokot, mivel a szándékegység fogalmat talán tőle hallottuk először a rendőröket kővel, Molotov-koktéllal, fémtárgyakkal dobálókra, illetve a mögöttük mintegy bámészkodó, kíváncsiskodó, s annyira beszari, hogy még dobálni sem merő "békés" tömegre használva. Most meg itt a másik "háborúsított" fogalom-pár, a magára húz, illetve a rátol. A múlt hét óta nem csupán e két meghatározást ismerjük átültetve a tömegek mozgatásának, találkoztatásának környezetére, hanem azt is, hogy ezen cselekményekről sokórás parlamenti vitát is lehet folytatni a megfelelő bizottságokban. Nyíltan is és zárt ajtók mögötti nyíltsággal is. Azon nem sikerült csodálkozni, hogy a kancelláriaminiszter az október 23-án történtekről készült hangfelvételekből, képekből álló bizonyítékokat titkosított környezetben kívánta ismertetni az országgyűlési képviselőkkel, azon azonban már igenis csodálkozunk, miért gondolta, a titkosítással azt éri el, hogy titkos is marad a titok, s nem készül azonnal rejtett hangfelvétel, a hangfelvétel alapján pedig kézirat, cikk a Magyar Nemzet címen megjelenő lapnak, hangképes beszámoló a Kossuth Rádiónak. A kancelláriaminiszter, meglehet, tönkre tette ennek a bizonyos Magyar Nemzet címen megjelenő lapnak, avagy a rádiónak, netán mindkettőnek az áldozatos munkáját, amikor csaknem teljes egészében feloldotta a titkosítást és - a sajtó szóhasználatával - lelőtte a két hírharsona hírét, hiszen engedélyekkel lehetett hallani mind a rendőrök egymás közötti rádióbeszélgetéseinek, mind az egymást ráhúzásra bíztató csőcselék mobiltelefonos üzenetváltásának a hangfelvételeit.
Érdemes is elidőzni még egy keveset a húz igénél, mely - igekötőivel együtt - óráról-órára értékelődik fel. Annak csak Moszkvában volt, de ott volt hálás közönsége, hogy az izraeli elnök - nota bene: bíróságon felel érte - mennyire irigylésre méltóan húzta meg titkárnőit és hivatala más, szintén gyönyörű hölgyalkalmazottait: Putyin azt találta megüzenni a minap, hogy kedvére való tetteket hajtott végre kollégája.
A ráhúzni és meghúzni után szinte már látjuk is a lehúzni igeváltozat felértékelődési történetét is. A múlt héten már ölre is mentek egymással a kormányzati negyedet megépíteni akaró ingatlantulajdonos és ingatlanfejlesztő cégek. Közülük egyáltalán nem esélytelen az a spanyol vállalkozás, amelyik már most is tulajdonolja a magyar Manhattennek szánt területet, Csepel északi, ma még lakatlan részét. Most mellőzzük, hogy milyen előnyei és hátrányai lehetnek ennek a környéknek, de egy, a magyaros gondolkodás kínálta felértékelő tényezőt azért megemlítünk. Az ingatlanfejlesztésre szánt terület alatt és mellett épül Közép-Európa legnagyobb szennyvíztisztító üzeme, mely egymillió ember "produktumának" folyamatos közömbösítésére vállalkozik. Tény, hogy csőrendszereken ide érkezik majd Buda igen nagy részének és a pesti oldal mintegy felének a szennyvize. Márpedig amennyire szokás ma Magyarországon szeretni a kormányt, annyira nyilvánvaló, hogy mekkora tömeg kívánja a kabinetet elhelyezni Budapest szmötyije fölött. És az "ez is a tiétek" felkiáltással lehúzott klozet is okozhat további megkönnyebbülést megannyi rózsadombinak, ha tudhatják, hogy az új csatornarendszer a kormánynegyedbe szállítja a friss "termést".
Ha e bonyolult szempontrendszeren múlik majd, hogy hová is épüljön az új kormánynegyed, akkor borítékolhatjuk: a nyertes városrészt Csepelnek hívják.
