Persze lehet valami abban, hogy Rice asszony külön utat jár, s éppen mert tudományos kutatója volt a magyar valóságnak, tudatosan döntött: ha ők ott Amerikában nem ünneplik meg méltó módon '56-ot, akkor arra másnak - például a magyaroknak - nem lesz ideje, érkezése. Októberig, sejthették Washingtonban, eltart a választási hadakozás Magyarországon, s az első szakasz éppen a múlt héten vált láthatóvá. Az informatikai adatlopásnak méltó folytatásává válhatnak áprilisban a vélt, vagy valós voksolási elektronikus csalások, melyeket oly annyira tökélyre vihetnek a pártok, hogy most már nemcsak a 4 évvel ezelőtti, helyi újra számolásokat sikerül kiharcolniuk, hanem akár a megismételt választásokat is. Ha pedig ezzel telik el a nyarunk, akkor miért ne tolódna arrébb egy-két héttel a helyhatósági választás, természetesesen az itt is lehetséges újra számolással, a két-háromezer oda-vissza feljelentés kivizsgálásával. Észre sem vesszük, s már benne is leszünk az októberben...
A világ vezető hatalmának külügyminisztere mégis fogja magát és személyes ügyének tartva a mi 1956-unkat, összehívja a közélet potentátjait. Hát számít ez akkor, amikor minálunk már ott tart a demokratikus közélet, hogy egy-egy lopásnak a tényét már nem is minősítjük, hanem az eltulajdonított értéket nézzük és simogatjuk meg a kámforrá vált betörő láthatatlan fejét: kedves kis csínytevő, hiszen csak néhány MSZP-s titkot vett magához, nem pénzt, nem a szarból arnygyártás vegyi képletét.
Rice asszony bizonyosan nem ütötte fel a másnapi újságokat, hogy '56-köszöntő rendezvénye értékét a helyén kezelhesse. Ha mégis megtette, akkor láthatta, hogy csak a washingtoni hírharsonák - és még néhány kontinensen a helyi újságok - tálalják oldalélen, több hasábon az ő gondolatait, ám a mérvadó magyar lapok tudták a dolgukat, s nem zavarták meg olvasóik fejét az amerikai méltatás túlharsogásával. Nem is tehették akkor, amikor oly nagy eseményeknek lehetett tanúja a magyar polgár, annak, hogy maga a Fidesz szervere tette tiszteletét az MSZP szerverében, miközben a külvárosi pártirodáról megfújták a szocialisták számítógépét, titkos kódját.
Nem szabad arányt téveszteni, a tengeren túlra kalandoztatni az olvasó fantáziáját ilyen nagy horderejű botrányok előestéjén, hát még a bekövetkezésekor. Esetleg még szem elől tévesztjük, hogy lezajlottak az adatlopások. Mert hát hogyan is tűnt fel az MSZP-nek, hogy titkai többé nem titkok? Úgy, hogy benne volt az ő adata az ellenzék újságjában. Tegyük fel, a Magyar Nemzet nevet viselő lap Hiller MSZP-s pártelnök propaganda tervei helyett azt közli, hogy az Egyesület Államok külügyminiszterestül, politikai elitestül megünnepelni készül a magyar 1956-ot. Az olvasó nem is értette volna, miért szórakozik vele az újság. Sőt, Condoleezza Rice asszony is annak örült volna inkább, hogy a magyar ellenzék szócsövénél mekkora nagy ívű törzsfejlődés ment végben az elmúlt alig több mint fél évtized alatt! Az amerikai külügyminiszter mentségére tegyük hozzá, még az itteni laptársnak, a Népszavának sem tűnhetett fel, hogy az informatikai sztrádán honnan indultak és hová érkeztek a Fidesz-újság emberei, hiszen ilyeneket írtak a múlt héten: "Az mindenesetre tény, hogy a Fidesz internetes szerkesztősége elismerte a behatolást a nagyobbik kormánypárt - elvileg jelszóval védett - oldalaira. Persze hozzátették, ők egy nyilvános fórumról szerezték a jelszót, így, ugye nem is történt behatolás. A magát polgárinak nevező napilap az egész történetet azzal a felütéssel tálalta, hogy a két nagy párt között 'hackerháború' zajlik. Egy dologról azonban elfeledkezni látszottak: a feltört oldalról származó információk - Hiller István MSZP-elnök teljes propaganda-anyaga - a Magyar Nemzetben landoltak. Honnan jutott a lap az anyagokhoz? Nyilván ők is ismertek egy jelszót; ez a kód azonban a fideszfrakcio.hu szerkesztőségébe vezette a lap szerkesztőit és újságíróit. A Magyar Nemzet ugyanis nem ismerte el a behatolást, ami csak azt jelentheti, hogy nem is volt rá szükségük."
A Magyar Nemzet tehát informatikai nagyhatalommá nőtte ki magát potom hat év alatt. Sajtókörökben még akadnak, akik emlékeznek rá: 2000 tavaszán, amikor még egy másik Magyar Nemzet jelent meg - néhány munkatársat leszámítva - hatvan másik újságíró révén, a lap főszerkesztő-helyettese és főmunkatársa annyira tudta kezelni a számítástechnikát, hogy a rendszergazda segítségével elindítottak egy-egy játékprogramot, amúgy a lapkészítés valamennyi műveletét gépírónők és kinyomtatott papírok közbeiktatásával végezték. Nem is volt több gépről elérhető az Internet, csak kettőről, hiába remélte hatvanegynéhány újságíró, hogy engedik nekik főnökeik a normális tájékozódást. Nem engedték, de hogy mit, az nem is tudták. E két derék úr, a játékprogramban kiváló főszerkesztő-helyettes és a főmunkatárs ment tovább ahhoz a Magyar Nemzethet, amelytől az akkori lap hatvanvalahány újságíróját - fogalmazzunk szépen - eltanácsolták. S lám, mit olvasunk 2006 februárjában? Azt, hogy a Magyar Nemzet emberei közlekednek a világhálón, s csak azért nem hatolnak be idegen szerverek adattárába, mert gazdáiktól, a Fidesztől tálcán kapják a legvédettebb MSZP-s informatikai titkokat is. Hogyan is fogalmaz a Népszava? Megismételjük: "Nyilván ők is ismertek egy jelszót; ez a kód azonban a fideszfrakcio.hu szerkesztőségébe vezette a lap szerkesztőit és újságíróit." Bár ami azt illeti, a játékos kedvű tovább szolgáló főszerkesztő-helyettesnek és főmunkatársnak - korára, múltjára, előéletére való tekintettel - számítógép nélkül sem okozhatott volna gondot a kódfeltörés, ha éppen zakatolni, dúdolni kezdik a titkot rejtő dalocskát, miszerint egy a jelszónk: tartós béke.
#page#
Rice külügyminiszter asszonynak nem sikerült beavatkoznia Magyarország belügyeibe, így mi is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, a washingtoni történésektől függetlenül kerestetjük például azt a számítógépet, amelyet Lendvei Ildikó MSZP-s frakcióvezető az egyik külvárosi pártirodából hiányol. A betörés tárgya ehelyütt sem maga a vas volt, hanem a titkos adat, a kód, a jelszó, mindaz, amivel meg akarták lepni például az ingadozó választókat. Lendvai Ildikó, mint az újszülött, akinek minden vicc új, abban a hitben van, hogy az ő gépük az első, amely adataival együtt áldozata lett egy betörésnek, s még azt is hiszi, hogy a rendőrség nagy erőkkel nyomoz, keres, sőt talál. Ezért üzenjük a honanyának, hogy 2005. június 26-án már beszámoltunk egy kollégája esetéről. Írtuk is: "A Fidesz mellől a szerencse sem pártol el. Mert ugyan tényleg kirabolták Szijjártó Péter képviselőjét, de nem ott, ahol a helyi rendőrség csak a tolvajnak ad esélyt, a károsultnak pedig nem. Így a honatya Pest megyei házából a laptopot meglovasító gengsztert akár fülön is csíphetik a nyomozók. De az is lehet, hogy a számítógépet eltulajdonító betörő önként visszaviszi a szajrét, mert az orgazdának nem kell a masina, annyit loptak már neki a XIII. kerületből. (A 2005. április 3-án megjelent Múlt heti fonákságokban ezt volt szerencsénk írni: éppen egy éves az ügy és éppen a múlt héten készült el az emlékeztető levélke a kerületi legfőbb tisztnek, Kiss Ernő tábornoknak. Emlékeztető? Mit felejtett el? Válaszolni az első levélre. Az egy évvel ezelőtti lakásbetörésre - laptop ellopásra - először csak látszatmunkával, a tábornoknak küldött reklamáló e-mail után látszatnyomozással válaszoltak a kapitányság emberei. A látszatból két valóságos kár keletkezett: a feltört lakásból ellopott notebook formájában az egyik, a biztosítónak át nem adott, azaz el nem készült rendőrségi papír formájában a másik, a pénzintézet így még a maga szerény eszközeivel sem tudta enyhíteni ügyfele kárát.) Szijjártó képviselő áldhatja tehát szerencséjét, mert Pest megyei detektívek kutatnak a betörők után, s nem a XIII. kerületiek, akiknek legfeljebb arról van papírjuk, hogy nyomozásaik során mekkorákat tévednek." A lényeg, hogy a fideszes honatya kirablásáról kapott csak hírt a világ, gépének, adatainak meg(nem)kerüléséről legfeljebb csak egy jegyzőkönyv készül e napokban a Parlamentben a leszerelő honatya laptoptalanságáról és vétlenségéről. A mai világban, ha meg is találják a "politikai" betörőket, a gépeknek már csak a hűlt helyével találkozhatnak: a betörőhöz is betörtek, mégpedig sietősen, hiszen mire eladják a masinát, a felét sem éri annak, amennyit ért az első ellopás pillanatában.
Ezért fontosak az állandó - nem számítástechnikai - értékek. Vitathatatlanul óriási kincs például a magyar főváros. Budapestet az elmúlt 15 évben a Demszky Gábor nevéhez köthető (város)politikai klíma gazdagította oly nagy sikerrel, hogy azt SZDSZ-es politikus legádázabb ellenfelei magukévá akarják tenni, s mint a stafétabotot, tovább akarják vinni. A főpolgármester büszkeségtől dagadó mellel konstatálta, hogy programjának új gazdája lett, a Fidesz csúcsvezérkara akarja folytatni a hídépítési, metróépítési projekteket, a Kossuth Lajos utca nyomvonala folytatásának föld-, Duna- és Hegyalja út alá vitelét, sőt még a folyó alatti hosszirányú alagútrendszert is. De dagadhatott a Piac és Profit főszerkesztőjének a melle is, hiszen hónapokkal ezelőtt lapunk hasábjain regélt éppen erről a hosszú távú városfejlesztésről a II. kerületi polgármester és a Szeretem Budapestet civil mozgalom vezetője, Horváth Csaba, illetve Bojár Iván András. Most már tudjuk, Demszky Gáboréknak érdemes volt tervezni, jövőt álmodni, nekünk pedig publikálni az elképzeléseket, az elvetett kis mag kikelt, s a friss hajtást maga a Fidesz elnök gondozza. E múlt héten megismert "stafétaálom" - Orbán Viktor mintha átvenné Demszky Gábor éjjel-nappal dédelgetett városfejlesztési terveit - váratlanul kiegészült az üzleti szféra kapcsolt álmaival. Olvashattuk, hogy megalakult a főváros boldogulásáért dolgozni kész lobbiszövetség. Közhasznú alapítványt hozott létre közmunkatanács elnevezéssel az az üzletember, aki vállalkozása nevében már évek óta álmodja a ferihegyi gyorsvasút megépítését és az a másik üzletember, aki minden reggel arra ébred, hogy magyar gyártmányú - tippeljünk: a székesfehérvári Ikarustól származó - járművekre cserélik le a budapesti tömegközlekedés öreg autóbuszait. Mindenesetre szép és - Demján Sándort, illetve Széles Gábort illetően - gazdag álmok ezek. Sőt, az utóbbi üzletember azt a közkeletű tanácsot is megfogadhatta, hogy merjen nagyot álmodni, ha már egyszer ismét övé az Ikarus. Mi több, az ő irodaházában székel - esetleg nem is teljesen véletlenül - a Lukoil nevű orosz olajcég magyarországi képviselete. Aki pedig ilyen indítatással mer nagyot álmodni, az talán nem is csalódik: annak a Moszkvának kínálhatja ismét buszait, amelyik Moszkvából e napokban maga Vlagyimir Putyin készül Budapestre, nem akármilyen útravalót csomagolva. A múlt héten olvashattuk a Széles-birodalom napilapjában az orosz elnök moszkvai tévéinterjújának egyik mondatát: "Biztos vagyok benne, hogy a magyarok támogatják a Lukoil tevékenységét". Az orosz olajcég pedig nem is titkolja, hogy egyáltalán nincs ellenére a magyarországi akvizíció...
Igen, tudjuk, nem a brezsnyevi dirrel-durral érkeznek, mondhatni már-már lassúak, kimértek ezek a derék oroszok. Támogatást remélnek, és akvizíciót terveznek, bejelentik, megüzenik elgondolásaikat, baráti jobbot kínálnak, szóval amolyan európai megoldást ajánlanak. Mintha nem lennének ennyire udvariasak - szerencsére nem velünk - az egykori nagy, közös akol más tagjai akkor, amikor üzletről, pontosabban pénzről van szó. A múlt héten vehettük hírét Kirgízia árkiigazítási programjának, egyetlen egy lépésben megszázszorozzák az amerikaiaknak átengedett repülőterük bérleti díját. És igazuk is lehet a kirgízeknek, még ha talán nem is mindegyikük vallja, hanem csak Bakijev elnökük: az udvarlás, az előjáték időpocsékolás, a kétmillió dollár helyett minden átmenet nélkül, azonnal 207 milliót kell kérni.
Lám, ezt mi már Taszár idejében elszúrtuk. Pedig most nem lenne gondunk az államháztartás egyensúlyával.
