Akkor doppingoljunk! - mondta Pál József edző és tornatanár. Majd a Népszínház utcai végállomásnál feltuszkolta tanítványát a villamos peronjára és kezébe nyomott egy citromot. A Salgótarjáni útig megenni! - szólt a megmásíthatatlan parancs. Mire a BKV (egykoron Budapesti) Előre súlyemelő termének öltözőjéhez érkeztek, a növendék befejezte a doppingolást, majd savanyú arccal öltötte magára az edzőruhát. Eszébe nem jutott, hogy a naponta kapott fanyar gyümölcs lazán elvitte a sportvezető félhavi jövedelmét. Az meg aztán végképp kigyúródott az agyából, hogy milyen fejlődés előtt áll sportága, s 5-10 millió forintos titok lesz majd 2004 második felében a 21. századi citrom. Bár még nem teljesen tökéletes a mai módi: a rokon sportág, a dobó atlétika művelői citromozásuk miatt a pénzük - olimpiai jutalmuk - elvesztése után a büszkeségüknek is búcsút mondtak. A magyar földön meghirdetett nemzetközi dobóatlétikai gáláról önként vagy kényszerből, de hiányzott legeredményesebb diszkoszvető és kalapácsdobó olimpikonunk. Persze e múlt heti fonák helyzetet hogyan is érthetnék meg a 60-as években citromon nevelkedett sportolói, hiszen akkoriban a súlyemelés is csak súlyból meg emelésből állt, s a minőségi sport egyetlen gazdasági vonzata is csak a napi két átszálló - akkori villamosjegy - volt, amellyel az Előre magához láncolta a versenyzőket.

A citrommal turingolt szürke állománynak a nemzeti, az egyéni meg az anyagi büszkeség viszonyrendszere nem más, mint egy megoldhatatlan több ismeretlenes egyenlet. Persze, hogy torz képzet lát az ilyen elme tulajdonosa a világról. Elképed például azon a pofon egyszerű megállapításon is, hogy a szépséget titkolni kell. Nem véletlenül dugták el megannyi feleségüket már a középkori török pasák sem az idegen szemek elől. A 21. században miért lenne más ez? Bármennyire is a nyilvánosságnak nyújtandó esztétikai élmény reményében építették különösen szépnek tulajdonosaik házaikat, az épületekről készült fotók elrejtéséért rántott kardot a Szép Házak című lap főnöke. Az itáliai városban, Velencében esedékes kiállítási képanyagból ki is veteti a magazin az általa jegyzett felvételeket: a tervezők és a háztulajdonosok engedélye mellett a főszerkesztői hozzájárulás is hiányzik, ne bámulják tehát az építészeti biennálé résztvevői a magyar építészet legújabb értékeit. E múlt heti asszóra ugye nem igaz az az élet más területéről származó vicces párbeszéd: "Tud úszni?" "Nem." "És ha megfizetik?..."

Vége a nyárnak, s úszva ilyenkor már nem akarjuk megközelíteni a Balaton átellenes partját, a tengeren sem választjuk ezt a közlekedési módot. Ám az autózás része hétköznapjainknak ősszel is, télen is - például az M3-ason. Ahol most már egészen Görbeházáig téphetünk 130-cal. Ez az az út, amelyiket a messzi kommunizmusban kezdtek el építeni, majd annak múlásával több kormányzat is hozzátette a magáét. Hogy csak az utolsó százegynéhány kilométert "szakaszoljuk" a politikai mérce szerint: az Orbán-érában, Mezőkövesd térségében, az M3-as betonjáról hirdette ki maga a miniszterelnök az állam generálta piac mindenhatóságának programját. De az M3-as elkészült szakaszát már az állam generálta piac egy évének árát megfizetni kénytelen Medgyessy-kabinet adta át rendeltetésének, a görbeházi folytatást pedig Csillag István avathatja, miközben éppen a múlt héten az ő torkára helyezték a kést egy másik sztráda miatt. Az M6-osról - derült ki - valóban folytak eszmecserék a kormányfő és minisztere között, csak egy nem történt, az, amivel az ellenzék és hírharsonája megvádolta a két politikust: a sztrádatender miatt különböztek volna oly annyira össze, hogy Medgyessy hozzá is látott Csillag menesztéséhez. Ez az összekülönbözés - deklarálta a miniszter is, államtitkára is a múlt héten - éppen úgy nem történt meg, mint az, hogy a győztes konzorcium tagjait az Európai Unióban eljárás alá vonták volna. De hát egy kis rágalomért nem megy a szomszédba a Magyar Nemzet címmel megjelenő újság, a lényeg: védekezzenek csak, magyarázkodjanak nap-estig ellenfeleik, jól jön majd a választások idején ezt a hangossá vált esetet is előrángatni, újra, "nemzetesre" hangszerelve előadni. Pontosan úgy, mint a 4-es metró sztorit, az egyéves építési késést, közvetlen és közvetett drágulást 2006-ban már úgy lehet világgá kürtölni, hogy senki sem fog emlékezni a 2004. szeptember elejei történésekre. Arra, hogy a beruházók kénytelenek voltak konstatálni: újabb pörlekedés indul, azok keresnek fogást, akik - magukat civil szervezeteknek nevezve - már elbuktak néhány jogi fordulón, s nyilvánosan ígérték: befejezik ténykedésüket, nem akadályozzák tovább az építés elkezdését. De hát az ő civil kurázsijuk már csak ilyen, ismét neki döngetnek a csak pár millió ember élete megkönnyítését szolgáló metró kivitelezésének. A hozadék pedig - remélhetik - több mint főnyeremény: egy valamirevaló beruházás késedelmei igencsak megdrágíthatják a munkálatokat, a félretett pénz, a fölvett hitel a csúszás miatt kevesebbet fedez, s még az is lehet, hogy a nemzetközi pénzpiacon szokatlanul kedvező kondíciókkal és futamidővel odaítélt kölcsönt a folyósítók átminősítik, okkal megdrágítják, elvégre a kedvezményezett fél nem a vállalt időben teljesíti a beruházást. Ugye már láttunk olyat 1998-ban, hogy szerződéses hátterekre, garanciavállalási körülményekre hivatkozva az akkor éppen győztes kormányzat leállíttatott metróépítést? Ki tudja, 2004 szeptemberének első hetében valami hasonló magját vetették el bizonyos civil szervezetek, hogy 2006-ban arathassanak is - nekik tetsző pártsegédlettel.

Az bizonyos, hogy ha így folyik a metróépítés, akkor a ma elsőéves kínai kisiskolások diákéveik alatt nemhogy a Bosnyák térig, de még a Keletiig sem utazhatnak e tömegközlekedési eszközön, hogy aztán egyszeri átszállással megérkezzenek az amúgy a múlt héten felavatott újpalotai kínai-magyar tannyelvű iskolájukba. Abba a létesítménybe, amelyik a leköszönő magyar miniszterelnök szakember-kormányzásának egyik tárgyi bizonyítéka: Pekingben járva ajánlotta meg vendéglátóinak a politikai és gazdasági szempontból egyaránt dicséretes iskolaalapítást. Azóta Kínából is látható, hogy létezik Kelet-Európában egy - léptékeikkel - fél tartomány méretű ország; azóta nem jelképes, hanem valós pénzintézeti tényező a Bank of China Budapesten; azóta a Malév nem csupán azért ismert fogalom a távol-keleti országban, mert a kínai kapcsolatok kormánybiztosa, Huszty András valamikor a légiforgalmi vállalatnál is megfordult, hanem tényleges befektetési célpontja lehet a harmadik legnagyobb kínai légitársaságnak. Medgyessy azt is jól láthatta, hogy három és félezer zokszó nélkül adózó céget is tartósan hozzánk köthet, pillanatnyilag ennyi kínai vállalat kereskedik, termel, főz ebédet, vacsorát, vagy éppen lát el megszálló vendéget Magyarországon. A kínai nebulók papái-mamái fegyelmezett adófizetői magatartásáról pedig a kéttannyelvű iskolába járó magyar gyerekek vihetnek haza benyomásokat, hátha ragad valami az ő felmenőikre is.

Az adóhivatal nimbuszára nem árt vigyázni, persze. Mostanában ellenzéki politikusok oda akarják beutalni Demszky Gábort, azzal a prekoncepcióval, hogy a főpolgármester csal. De vélhetően nem csak Demszky, hanem a memóriánk sem csal: dolgozott az APEH-nél egy férfiú, bizonyos Simicska Lajos, aki prekoncepció nélküli érdeklődőket - például újságírókat - is kitessékelt az adóhivatalból. Így azok aztán hiába szerették volna megtudni, hogy például hányadán is áll az állam a Kaya Ibrahim ölébe pottyant cégekkel? Azóta persze több mint fél évtized telt el, Simicska hittársai pedig sokat változtak, felnőttek a feladathoz: nem pusztán a nyilvánosságra nem tartózó adatokat várják el - múlt heti felszólításuk szerint - az adóhivataltól, hanem a Demszky-ellenes prekoncepciójukat igazoló, elmarasztaló APEH-tájékoztatást is.

A főpolgármester személyes jövedelmi viszonyait igazoltatandó egyénileg látott hozzá az önvédelemhez. Ebből következően az ellenzéki hangadók már azzal is győzelmet arattak felette, hogy ő maga önként kért nyilvánosságra hozandó adóbevallási és vagyoni adatokat az adóhivataltól. Kérte, mert nyilván tiszta, mégis fölöslegesen tette, mert az ellenzéknek az ügy és nem az igazság a fontos. Mint ahogy a városházán a múlt héten a távfűtés és melegvíz szolgáltatás árának - háztartásonként átlagosan havi 800 forintos - emeléséről döntő honatyák lelki szemeikkel már láthatták is: az első, októberi fogyasztás számlájának kézbesítése után nyomban nekiesnek a drágítást megszavazóknak a fővárosi ellenzéki képviselők. Tehetik nyugodt szívvel, hiszen az elmúlt kevesebb, mint egy év alatt minden, ami a fűtés energiáját szolgáltatja - az olaj és a gáz - rekorddráguláson ment keresztül a világpiacon, politikai felfogásuk szerint teljesen logikus és racionális tehát itthon nem emelni az árakat. Hasonlóan lehetett alapozni a szelektív fülekre az iskolakezdés perceiben: meg is hallották, akik akarták, a drága tankönyvekkel haza vágták a gyermeket nevelő családokat. Nem füllel szokták figyelemmel kísérni a bankszámlákat az emberek, így aztán teljes titoktartás övezte a 13. havi családi pótlékot, azt a pénzt, amelyet éppen a tanszervásár idejére időzítve utalnak át a családoknak. Ezért volt ügyesebb a csengetési díj megemelése, a patikusok hangos szeptember elejei akciója: azt legalább meghallja mindenki, ha akar, ha nem akar politikai hangulatkeltést előidézni a drágulásra hivatkozva. Az eddigi 100 forintról 300-ra kúszott fel az az ár, amiért szombaton és vasárnap az ügyeletes gyógyszertárba becsengetőnek kinyitják az ablakot, s a vásárló hétköznapi, nem sürgős készítményt, például cigarettáról leszoktató nikotintapaszt, vitamint, vagy éppen óvszert akar venni. Még szerencse, hogy alkalmasint megoszlanak az ilyen költségek is, gondoljunk csak az óvszerre: fejenként 150 forintot megér, hogy hetek múltán nem kapunk csengőfrászt.

Előző írásunk:

Múlt heti fonákságok - lakatlan rezidenciával