Az arasznyi boldogságok hetét tudhatjuk magunk mögött, hiszen Európa éléskamrájában - így nevezték egykor Ukrajnát - kezd másodvirágozni, ismét megérni, visszatérni a narancs. Mely azonban, mint a Tanúban, egy kicsit sárga is, meg egy kicsit savanyú is, de a miénk - pontosabb az övék. Moszkva ennek örömére azonnal rátette a kezét a gázcsapra, s legalább annyira fanyar képet vág a "nyugatos" győzelemhez, mint a mi Bástya elvtársunk, aki belekóstolt a Pelikán-féle citromba. A Gazpromnak pedig - a kijevi voksok számlálása közben - nyomban eszébe jutott az egymilliárd dollárnyi kinnlevősége.
Az egy arasz az egy arasz: Julia Timosenko egykor már kormányfő asszony bizonyára ismét kimérte, mielőtt megkezdte maga alá gyűrni a már kipróbált bársonyszéket. Szóval nagyon nem könnyű miniszterelnökké válni - Kijevben. Sokkal könnyebb az Ukrajnát átszelő gázcső elején, a csap közelében, Moszkvában, ahol voksolni sem nagyon kell ahhoz jövő tavasszal, hogy a minapi bianco végeredmény - Putyin elnök kormányfővé avanzsálása - bekövetkezzék.
Talán ez a hatalomszerző és hatalommegtartó dömping urnákkal és más demokratikus kellékekkel - Kijev esetében tartós utcai sátrazásokkal, táborozásokkal - fertőzte meg a magyarországi közélet csaknem főszereplőit: vizitdíj és tandíj ürügyén népi voksolósba kezdenek mielőbb, hogy reményeik szerint oda jussanak, ahová maholnap Timosenko úrhölgy és Putyin úr, a kormányrúdhoz. A kijevi közterek eddigi népdús híradóképeit - ugyancsak reményeik szerint - ismét felváltják a budapestiek, s mert a vizitdíj ügy kezd nem bejönni az ellenzéknek, kivezényli hát az utcai szigorlatra készülő egyetemistákat. Azokat, akik tavaly észhez tértek, az idén azonban nem annyira: a tandíj jó ürügynek látszik ahhoz, hogy megfiatalítsák az "októberi utcára a néppel" mozgalom kormánybuktatóst játszó, munkahelyen megjelenni nem köteles füttyöseit.
Timosenko asszony azonban valóságos választásokon valóságos szavazatokkal mérette ki magának az arasznyi különbséget, meg azzal, hogy úgy barátja a tőkének meg a Nyugatnak, hogy az legalább az ország javára is válik. Ezért az ő utcáján Kijevben valóságos társadalmi, politikai értékek mellett - és ellen - gyűltek össze ezúttal is tömegek, s nem az volt a verseny tétje, hogy melyik oldalon hülyítik jobban a népet például a gazdasági reformok félremagyarázásával. Aki kinn didergett megint az ottani parlament közelében a szabadban, az azt is tudta, hogy ha akár csak egyetlen arasszal - gyönyörű szőke hajfonattal - közelít a Nyugathoz a rendkívüli választás végeredményeképpen, akkor az egymilliárdos gáztartózás kapásból eszébe jut a Gazpromnak és a Gazpromhoz közel álló leendő orosz kormányfőnek. Tehát könnyen lehet, a kijevi lakásokat a választások előtti utcai hőmérsékletre szabályozzák a moszkvai csap mellől.
A népet az utcára és az urnákhoz mozgalom magyarországi legfőbb hívei hírfogyasztó emberek is, így talán a narancsosan araszoló ukránokénál is többre tarthatják a világ másik szegletének egyértelmű sikertörténetét: a hétvégén Ecuadorban győzött Correa elnök, s ezáltal a teljes (csaknem a teljes) nép ott hevert a lába előtt. Az alkotmányozó nemzetgyűlési választás - majdnem olyan súlyú, mint a mi leendő vizitdíjas-tandíjas voksprogramunk lesz - a hatalmat annak a valakinek a kezébe helyezte, aki a voksolás után kérdés nélkül is magától cáfolta: nem követ totalitárius és még kevésbé külföldi projektet. Ebből mindenki tudta, akit ez érdekelt, hogy azt követ. De akit ez nem érdekelt, az maga az ecuadori szavazó polgár volt, a helyi népesség 60 százaléka. És ha valaki azt hinné, hogy ilyenre vágynak mifelénk, itt, Európa kellős közepén azok, akik Timosenkót kicsit, Putyin leendő helyzetét jobban, Correa elnök néptribuni sikerét mindenekfelett irigylik, az téved: banánköztársaság nem születhet a Kárpát-medencében.
Már csak azért sem, mert Ecuador sem a banánjáról ismerszik meg, hanem például a földgázáról, a kőolajáról. Meg az új alkotmányáról, amelyet a győztes elnök maholnap bevezettet, az ottani parlament legnagyobb örömére: annak ugyanis többé nem lesz érdemi felelőssége, komoly munkája, csak kellemes fizetése. Az ecuadori nép ugyanis - a parlament ellenében - minden jogkört szeretett új elnökének adományozott, melyből és egy kicsit az olajból, gázból következően banánköztársaságnak nem nevezik a XXI. századi szocializmust sehol sem a világon. Még Közép-Európában sem.
