Közgazdászként, mintegy harminc éve felvetettem, hogy a legnépszerűbb sportunkat, a labdarúgást csak azzal lehetne az élvonal közelébe emelni, ha abban visszaállítanánk a Monarchiát, vagyis annak utódállamaiból állítanánk össze legalább az első osztályt. Osztrák, magyar, cseh, szlovák, horvát, román és szerb csapatok részvételével. Mindegyik ország három csapattal szerepelne, amiből évente kiesne az utolsó három azzal, hogy helyettük a kieső csapatot a saját országa pótolhatja. Egy kis ország ugyanis legfeljebb három olyan csapatot képes kiállítani, amelyik játékosállománya, nézettsége és anyagi ereje elég ahhoz, hogy esetleg bekerülhet a rangosak közé.
Elképzelésem azonban nem talált fogadtatásra.
Ezért fogadtam örömmel, amikor az Olimpiai Bizottság felébredt, és néhány nem nézett, önmagát eltartani képtelen sportágat kivett a műsorból, illetve csökkentette a részvétel számait.
A nem nézett sportok helyükre tételét tizenéves korom óta várom. Hitler volt az első, aki számára a sport nem a tömegeké, nem a piacé, hanem a nemzeté. Az 1936-os Olimpián már jó tanítványa voltunk: zsidó vagy német idegen nevű ne menjen, és a súlyt az olyan sportokra helyezzük, amiben nincs nagy nemzetközi versengés. Ennek megfelelően lettünk vízipólós, vívós nemzet.
Sztálinnak is mi hívtuk fel a figyelmét arra, hogy milyen politikai tőke lehet a versenysport. A Szovjetunión is túltettek a kelet-németek. A szocialista tábor lett az úttörője az állami profizmusnak és a doppingolásnak. A győzelem érdekében minden megengedhető lett.
A sportvilág lassan ébredt, általánossá vált a profizmus. Ennek még örültem, mert inkább a piac, mint a politika irányítsa a sportot.
A sport piacosításában azonban nem voltunk olyan élenjárók, mint a nacionalizmusban. Egyre inkább ragaszkodtunk az olyan sportokhoz, amiben kisebb a nemzetközi verseny. Vagy öt olimpián számoltam ki, hogy az összes érmünk piaci értéke egyetlen győztes teniszező, kosárlabda, vagy labdarúgó csapat piaci értékét sem érte el. Arról is készítettem kimutatást, hogy mennyivel piacosabb sportpolitikát folytatnak az utódállamok. Nálunk szinte nemzeti sport az, ami Észak-Amerikában milliódolláros évi jövedelmet hozhat. A szlovák a horvát, a cseh teniszezők, kosarasok, jéghokisok tucatnyi száma ért el külföldön a magyar sportolók számára álomszerű jövedelmet.
Tucatnyi kajak és kenu, birkózó, galamblövő, vívó érmünk piaci értéke nem érte el az amerikai kosárlabda csapat piaci értéknek az egy százalékát.
A magyar sport történelmének egyetlen maradandó csillaga van a Rákosi rendszerben tündöklő labdarúgás és annak Spanyolországban maradt csillagai. Máig nem valljuk be, hogy minek volt köszönhető. Ismereteim szerint az akkori Magyarország volt az első olyan nyugati, vagy európai állam, ahol a válogatott labdarúgókhoz még a korlátlan hatalmú zsarnokok sem mertek hozzányúlni, és anyagiakban is nekik volt a legmagasabb keresetük. Minden állampolgár őket irigyelte. Emlékszem egy felmérésre, amiből kiderült, hogy testnevelési főiskolára jobb matematikai eredménnyel pályáztak, mint matematika-fizika szakos tanároknak.
Ők lehettek a leginkább irigyelt állampolgárok.
1956-ban mégis többen a legjobbak közül kint maradtak. Akkor már a tőkés országokban is többet kereshettek, mint a szegény diktatúrákban. Kiderült, hogy a relatív gazdagságnál is többet ér az abszolút.
Ennyi magyarázat is elég, hogy miért nézem ma is figyelemmel a sportok társadalmi-gazdasági szerepét.
Nem véletlen, hogy Európában és Dél-Amerikában a labdarúgás a legnépszerűbb, a legnagyobb érdeklődést kiváltó sport.
A múlt heti Népszabadság közli a húsz legtöbb néző előtt játszó csapat átlagos nézőszám alapján összeállított sorrendjét.
Minden magyar illetékesnek azt kellene először megállapítania, hogy az első húsz közé csak olyan csapat kerülhet, amelyiknek az átlagos nézőszáma meghaladja a 40 ezret. Hiába nevelünk mi labdarúgó tehetségeket, ha nincsenek nézők. Nézők pedig csak olyan mérkőzéseken vannak, ahol viszonylag hasonló erejű csapatok színvonalas mérkőzéseket vívnak.
A nézők értéke azonban nemcsak a jegyárakban, hanem azok vásárlóerejében is jelentkezik. A hirdetési díjak nagysága ugyanis azon múlik, milyen vásárlóerőt jelentenek a nézők a meccseken és a televízióban. Ebben Magyarország eleve csak harmadnyi értéket képvisel.
Még érdekesebb következtetéseket lehet levonni abból, hogy mely országokból tevődik össze a legjobb húsz:
– A két vezető részvevő Németország 8, Nagy Britannia 7 csapattal.
– A puritán Nyugatot még két holland csapat képviseli.
- A legjobb válogatottal rendelkező Spanyolországot csak a két óriás képviseli. Azok mögött az országon belüli spanyol-katalán versengés, amely naggyá tette őket.
- Olaszországból pedig csak egy csapat a Milán, de az is csak a 16. helyen.
Az első, és legfontosabb tanulság, hogy nagy a gazdag, puritán államok fölénye. A latin országok összesen három csapattal vannak képviselve. Másképpen fogalmazva, csak azok fölénye egyértelmű, akiket a tőzsdeértékelők AAA-ra minősítenek. A sportsikerhez is jó iránytű a tőzsde. Akik jók a tőzsdén, jók a gazdaságban, akik jók a gazdaságban, jók a sportban.
A kis, fél-perifériás államoknak lehet közös labdarúgó ligájuk, de nem lehet közös munkaerőpiacuk, és katasztrófa, ha közös valutájuk van. Az Osztrák-Magyar Monarchia heterogén volt ahhoz, hogy közös birodalom lehessen, de semmi akadálya, sőt előnyös, ha közös labdarúgó ligát szerveznek.
Abba pedig ideje volna belenyugodni, hogy most más sportokra van szükség, mint amire a görög társadalomnak szüksége volt. Nem birkózni, célba lőni, vívni, kajakozni kell, hanem játékkal szórakoztatni a közönséget. Amelyik sportnak nincsen közönsége, azon túl kell lépni akkor is, ha több évezredes múltja van.
Azt, hogy a fogyasztók, mit akarnak fogyasztani, csak a piactól lehet megmutatni.
