A közelmúlt választásait Dániában, Spanyolországban, a finneknél és a briteknél is inkább a hivatalban levő kormány elleni tiltakozás motiválta, és nem a valódi reformokkal járó rideg kihívások elfogadása. Manapság pedig a francia, görög és holland szavazók látszanak azokat igazolni, akik nem vállalnak az EU-val közösséget. Azaz ezúttal a szavazók tiltakozásának vezető témája az EU, mint az országos bajok legfőbb oka. A szavazók csupán a létező hatalmat ellenzik, de az még nem kristályosodott ki bennük, hogy valójában mit is akarnak.

Thatcher miniszterelnök asszony esetében az volt a lényeges, hogy felhatalmazást kapott, és drámai módon élt is vele, átfogó reformjai ámulatba ejtőek, sorfordítóak voltak. Csak ennyit akartam mondani, és nem a Thatcher-féle politika szükségességéről beszéltem, bár ami engem illet, Európára ráférne egy „retiküljével energikusan hadakozó asszonyság", aki képes lenne a németek irányította vasfegyelmet ellensúlyozni.

Úgy látom, Németország vonakodva áll Európa élén, és még akkor is óvatosan lépked, amikor lépésről-lépésre cuppan a sárban, s igyekszik elkerülni, hogy a német államot bárki belerángathassa az EU ingoványába.  Ha már itt tartunk: miért ennyire lapos és óvatos a vita, és miért félünk annyira az ellenkezéstől? Ezzel a hatalmas adósságválsággal megbirkózni csak vita és nyíltság árán lehet, mert ugyan a válság maga kezelhető lenne, de ha a bővítő-színlelő politikai lépéseket negyedévről-negyedévre szakadatlanul folytatjuk, egyre kevésbé lesz az.

Most határozott, hókuszpókusztól mentes politikai irányításra van szükség, ezt igénylik a választópolgárok, ha ezt látnák, sorban állnának, hogy rá szavazhassanak. Remélhetőleg a közösségi média én-központú világában nem mindenki tesped a kanapén, mint a krumpliszsák, örökre elveszve saját személyes kis buborékjában, miközben okostelefonján vagy iPad készülékén frissíti Facebook profilját.

Aki Európában utazgat, talán - Görögországot kivéve - másutt még nem látja, nem érzi a válságot. De csupán azért nem, mert a szigor, amiről már oly sokat beszéltünk, még nem indult be teljes erővel. Valóban minden kormány a szigorításról beszél, egyesek néhány reformot a törvény betűje szerint már meg is valósítottak, és lehet, hogy már most is bajos minden, de várjuk ki, milyen szabályokat iktatnak törvénybe 2012 maradék részében és 2013-ban, akkor meglátjuk, hogyan csap le a válság igazán.

Az EU gazdasági növekedése a következő néhány negyedévben jut mélypontra. De ahogy zakatol a válság, és egyre maróbb a szigor, egyre fájóbb a sok adóemelés, úgy tör fel feltartóztathatatlanul a valódi reformot, a bővítés-színlelés uralmának végét követelő akarat, és ez jó hír. Hamarosan olyan rosszul állnak majd a dolgok, hogy rosszabb már nem is lehet, és szinte biztos vagyok benne, hogy 2013 vége előtt, valaki valahol Európában, talán épp Németországban, Thatcherhez méltó felhatalmazást kap a valódi változtatásra. (Az európai kilátások gyászosak, az Európára és a világgazdaságra ható kockázatok magasak más szakemberek szerint is.)

Thatcher asszony kivételes egyéniség volt, akinek az életműve, cselekedetei mind a mai napig hatnak. A változtatás öröksége révén, a közvetlen konfrontációval és a hókuszpókusztól mentes politikájával nemcsak a brit szigeteken, hanem egész Európában sikerült fordulatot elérnie, lényegtelen, hogy rossz vagy jó irányban. A mi mai helyzetünk ilyen típusú politikai irányítást követel, és reméljük, hogy a szavazók megtalálják, és hivatalba segítik a megfelelő (nő)személyt.