Egy kedves ismerősöm unszolására nemrégen elmentem egy rendezvényre, mely arra volt hivatott, hogy bemutasson csoportokat a világ különböző részeiről, akik megpróbálnak tenni valamit a környezetük javításáért. Lett volna más dolgom –a mai gazdasági helyzetben ritka, hogy ne maradna valami a hétvégére is- de gondoltam, elmegyek, kell egy kis feltöltődés.
Ahogy mentem befelé a szálloda előadótermébe, és próbáltam keresztül evickélni a folyosón kedélyesen kávézó-beszélgető emberek színes kavalkádján, megakadt a szemem egy alacsony, vékony, láthatólag indiai arcvonásokkal rendelkező fiatalemberen. Ránézésre olyan volt, akit – ha nem kapaszkodik rendesen - az első szél elfújna. Két úr és egy hölgy társaságában állt ott, s miközben hallgatta őket, kedves halvány mosoly sugárzott felőle a többiek irányába. Talán megérezte kíváncsi tekintetem, talán csak a véletlen műve, de rám nézett. Ismeretlenül is küldött felém egy kedves mosolyt, kis fejbiccentéssel kísérve, majd visszafordult beszélgetőtársai felé.
Elindult a program, egymást érték a beszámolók, majd egy szóvivő felvázolta a délután céljait és programját, aztán a színpadra szólította a vendégelőadót. Eredeti szándékom szerint itt már szerettem volna egyéb bokros teendőimre hivatkozva továbbállni, de a név hallatán – indiai csengése volt - gondoltam megvárom, miről fog beszélni az a kedvesnek tűnő kis ember.
Kalkuttában nevelkedett, középosztálybeli családban, szorgalmasan tanult, diplomát szerzett, és megalapított egy kis informatikai céget. Élte az átlagemberek életét, bár gyermekkora óta ott volt benne a késztetés, hogy valami többet tegyen, valamit, ami igazán fontos. Az egyik nap, mikor épp Kalkutta hatalmas nyomornegyedének közelében ácsorgott az ott is oly jellemző forgalmi dugóban, egy 3-4 éves forma kislány lépett az autójához, hogy pénzt kérjen tőle.
A kislány koszos volt, és csak egy szakadt, megállapíthatatlan színű kis bugyi volt rajta, kezében egy darabka csoki, azt majszolgatva koldult. Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta neki „Nem tudok neked pénzt adni, de te adhatnál nekem a csokidból!” A kislány meglepődött, majd elszaladt. … itt elszégyellte magát, hogy attól a nincstelentől kért ő, pusztán a játék kedvéért…. Igazán viszont akkor szégyenkezett, mikor alig egy perc múlva megjelent a kis koldus és benyújtott neki az ablakon egy szeletet a csokoládéból, bontatlan csomagolásban. Könnyek tolultak a szemébe. Szeretett volna neki pénzt adni, de a gyerek felkacagott, s azt mondta, ez ajándék, ezért nem kell fizetni, majd eltűnt az autók rengetegében. … Megpróbált félreállni, majd elkezdte keresni a lánykát. Több órán át bolyongott, először a nyomornegyed peremén, majd egyre bentebb merészkedve. Nem talált rá soha többé, de ránézett azokra az áldatlan állapotokra amelyek között tengeti sok tízezer gyermek ott a jövő nélküli napjait.
Eszembe jutott a rendezvény előtti telefonbeszélgetésem egy régi ügyfelemmel, aki elpanaszolta, hogy mennyire nehéz a helyzetük, és olyan kilátástalannak tűnik számára ez az egész gazdasági válságosdi, és hogy nem is tudja, miért csinálja még mindig, meg különben is, ma már csak korrupcióval tud munkát szerezni stb-stb….. Elgondolkodtam, és kicsit elszégyelltem magam, mert belül már-már igazat adtam neki. De ha Mohammad Khalil Ullahnak van ereje egy sokkal nehezebb szituációban a vállalkozását úgy üzemeltetni, hogy annak nyereségéből iskolákat és több mint 600 nincstelen gyermeket tart fenn, s emellett még bűnözőkkel száll szembe az érdekükben, a maga 45 kilójával…. Akkor az igazság az, hogy erőt kell merítenünk! Neki kell feszülnünk újra és újra, mert MINDIG LEHET TENNI VALAMIT!
Pál Zsolt
