Többet? Nem, többért!

Rabszolgatörvény. Kezdjük ott, hogy már ez az elnevezés – mint önálló törvény – is félrevezető. A rabszolgatörvény ugyanis a Munka Törvénykönyve és az ehhez kapcsolódó passzusok módosítása. (Hogy mire kell figyelnie munkajogi szempontból a túlóratörvénynél, arról itt olvashat részletesebben.) Ettől még azonban az új szabályozásra ráillik a kifejezés, ezért én is ezt fogom használni a következőkben. Az a kormányzati kijelentés – amely mögé legutóbb már személyesen Orbán Viktor is beállt, –, miszerint a módosítás a munkavállalók érdekeit szolgálja, finoman fogalmazva téves. Az érvelés – a végletekig leegyszerűsítve – azon alapszik, hogy a magyar munkavállalók szeretnének több pénzért többet dolgozni.

Ez egyszerűen marhaság. Nem lehet szebb szóval illetni. Minden felmérés, kutatás, statisztika ellene szól, de ha egyetlen ilyen kutatás sem készült volna, aki akár csak egyetlen percet is dolgozott életében, az akkor is tudhatná, hogy nem „több munkáért többet”, hanem egyszerűen csak „többet” akar keresni a munkavállaló. És joggal. Az átlagos magyar ugyanis többet dolgozik, mint a legtöbb európai, miközben kevesebbet is keres. Bérek tekintetében már olyan országokkal versenyzünk, mint Románia, míg a korábbi versenytársak, mint Csehország, már régen elhúztak előlünk.

Kép: Pixabay

400 órányi túlóra? Na, ne röhögtessetek

Az az ellenzéki és érdek-képviseleti oldalról elhangzó érv, hogy a versenyszférában a munkáltatók majd az új szabályozást kihasználva hatnapos munkahetet vezetnek be, és a túlórákat majd lecsúsztatva, három év múlva fizetik ki, szintén marhaság. Kíváncsi vagyok, mit tennének a munkavállalók, ha egyszer a cég olyan papírt dugna az orruk alá, hogy ezentúl 400 órás lesz az éves túlórakeretük, és a túlórapénzt majd csak három év múlva kapják meg – ha egyáltalán. Sorozatos felmondás lenne ennek a vége. Ki tehetné meg ezt, amikor egy balatoni lángossütőhöz lasszóval kell fogni az embereket, egy pincér lassan többet keres egy belvárosi étteremben, mint egy mérnök, a gyártó cégek menedzsereinek pedig arról tartanak képzéseket, mire vigyázzanak, hogy meg ne bántsák a munkavállalóik érzéseit?

A versenyszféra munkáltatói egyszerűen – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nincsenek abban a helyzetben, hogy ilyen eszközökkel éljenek a munkavállalóikkal szemben, arról már nem is beszélve, hogy többségük még akkor sem tenné meg ezt, ha megtehetné.

Ideje lenne szakítani azzal a szemlélettel, amely kizsákmányoló ellenségként állítja be a munkaadókat. A legtöbb hazai munkahelyet adó kkv-szektorban a cégtulajdonosok többsége – különösen igaz ez a családi vállalkozásokra – a közhiedelemmel éppen ellenkezően, még a saját versenyképessége és hatékonysága rovására is, inkább családtagként kezeli a munkavállalókat.

Január elején már azt látjuk, hogy inkább elhatárolódni igyekeznek a cégek a rabszolgatörvénytől. Ha valahol, akkor a kereskedelemben és a gyártásban akut a munkaerőhiány, mégis sorra érkeznek a bejelentések, hogy ez vagy az a cég, vagy kiskereskedelmi lánc soha sem fogja alkalmazni a rabszolgatörvény szabályait, így erősítve a felelősen gondolkodó munkahely imidzsét. A munkaadók tehát a jelek szerint inkább azzal próbálnak profitálni a rabszolgatörvényből, ha deklaráltan nem alkalmazzák az ott lehetővé tett módszereket.

Kormányzati oldalról azzal is érvelnek a túlóraszabályok módosítása mellett, hogy a „kisvállalkozók részéről érkezett olyan jelzés, hogy eddig stikliket kellett alkalmazniuk, hogy a rugalmatlan túlóraszabályoknak megfeleljenek. Ez nem egyszerűen marhaság, hanem szimpla hazugság. Ugyanis nem a versenyszféra küzd a túlórák elszámolásával, és görget maga előtt ki nem fizetett túlórapénzeket, hanem a közszféra. A rendvédelmi dolgozók, az egészségügyi alkalmazottak és oktatási munkatársak esetén merült fel gyakran az elmúlt években, hogy gondok vannak a kifizetésekkel. A Munka Törvénykönyvének módosítása éppen őket hozza abba a helyzetbe, amellyel a kormány a versenyszférát vádolja.

Az üzenete rossz

Tegyük fel, hogy az elkövetkező egy évben maradnak a jelenleg érvényes szabályok. Mint láthattuk, a versenyszférában csak nagyon kivételes esetben lehet folyománya az esetnek. Hol lesz következménye? A közszférában, de ott sem a kormány szándékai szerint. Az ottani dolgozók is szavazhatnak a lábukkal. Legyenek akár rendőrök, akár ápolók, akár tűzoltók, a szakképzettségüket sok esetben nagyságrendekkel jobban honorálja a versenyszféra itthon, végső esetben pedig az itteni bérük többszörösét kereshetik meg külföldön. Így hát az elkövetkező időkben továbberősödhet a közszolgálati dolgozók el-, illetve átvándorlása. A túlóratörvény tehát nem csak azért marhaság, mert nem oldja meg, csak megkísérli a szőnyeg alá söpörni a közszféra finanszírozási problémáját, de közben valószínűleg helyrehozhatatlan károkat okoz azokban a szolgáltatásokban, amelyek minden társadalomban alapvetően határozzák meg az emberek közérzetét: az egészségügyben, a közbiztonságban, a rend- és vagyonvédelemben, illetve az oktatásban.

És persze a versenyszférában dolgozók sincsenek biztonságban. Semmi sem garantálja ugyanis, hogy a jelenlegi munkaerő-piaci helyzet mindig is ilyen marad. Az automatizálás miatt várhatóan több százezer munkahely veszik majd el idehaza. Az így utcára kerülő munkavállalók rosszabb helyzetből indulhatnak majd a munkaadókkal folytatott tárgyalásokon.

Nem lebecsülendő azonban az itthoni és külföldi munkavállalók moráljára tett hatása sem. A módosításnak ugyanis az üzenete rossz. Ugyanaz az évtizedes „rossz főnöki” beidegződés érződik belőle, amelyet egy mondatban összefoglalhatunk:

ha nem csinálod úgy, ahogy nekem tetszik, akkor találok mást a helyedre.

Egyetlen munkaadó, akár kormányzati, akár vállalati, sem kezelheti eszközként az embereket. Azok az idők már elmúltak, amikor százával álltak sorba egy munkahelyért. Ma már nem elég jól megfizetni a dolgozókat, meg is kell becsülni őket. A versenyszférában erre a felismerésre már évekkel ezelőtt rájöttek, és egyre több helyen látszanak is ennek az eredményei. Előbb-utóbb Magyarország legnagyobb munkaáltatójának is rá kell erre döbbennie.

Szerző:

Farkas Károly

főszerkesztő

Piac & Profit