Az előző kabinet gazdaságfilozófiáját és döntéseit – a múltat – mindmáig képviselő MNB-elnöknek ugyan miért nem derogál a 2008-as távlatok jegyében együtt tervezni és megnyilatkozni a mai kurzussal – a jelennel –, amikor jól tudja: a deklarált 2004-es változatlan személyi jövedelemadó-mértékek és sávok mellett a kétkulcsossá váló áfa derékba töri inflációs célját? Vajon nem most aktuális a gyáriparosok szövetsége elnökének fél évvel ezelőtti – más hátterű okokból feltett - kérdése: miért nem mond le a jegybanki vezető? A válasz nem olyan bonyolult. Az MNB-elnök is, gazdaságfilozófiai hittársai is jól tudják, ha tavaly hatalmon maradnak, akkor 2003 nyarán már javában működne az Orbán-csomag. Ugyanis a 2000 utáni gazdaság- és választáspolitika egyenes következménye a duzzadó büdzséhiány, a folyó fizetési mérleg kellemetlenül nagy deficitje, a hat hónap alatt elért csaknem háromnegyed évi államháztartási mínusz. Az Orbán-kormány idején jutott be az ország az Európai Unió előszobájából annak halljába, a nagyszoba küszöbét azonban kurzustól függetlenül csak akkor léphetjük át, ha a maastrichti kritériumoktól nem távolodunk, hanem azokhoz közeledünk. Így hát a fideszes konyhán manapság kínai levest főznek: egyszerre édeset és savanyút. A jegybankelnök a mai kormánnyal társulva rámondja az áment a 2008-as euró-bevezetésre és az azzal egyet jelentő gazdaságpolitikára – ez a leves édes része. A Fidesz frakcióvezető-helyettese az eurómenetrenddel együtt bejelentett jövő évi adópolitikai tervet nagy Medgyessy-csomagnak nevezi és az átlagcsalád évi egymillió forintos többletköltségeivel riogatja a közvéleményt – ez a leves savanyú része.

Csodálkozni persze nem kell – legfeljebb csak gondolkodni, az ellenzéki politikusok retorikai trükkjeire rájönni. Arra, hogy milyen szívesen építenek a kollektív szenilitásra. Vegyünk egy példát, azt, hogy néhány jeles vállalatunk, pénzintézetünk ma már komoly tőkeexportőr. Kellemes gazdasági kényszere az OTP Bank Rt.-nek úgy növekedni, hogy befektet a bolgár, a szlovák piacon, s terveiben a folytatásnak is lényegi szerepet szán. A Mol Rt. éppen mostanában szerzett meghatározó tulajdonrészt Horvátországban, s így északi és déli irányban egyformán sikeresen terjeszkedik. E sorban a helye a Danubiusnak, a Richternek, s tudjuk, ma már nemcsak a nagyok üzletpolitikája a nyitás. De emlékezzünk csak! Az Orbán-kormány idején égették be az agyunkba a vállalatok amúgy természetes növekedési igényét úgy, hogy a regionális multik korszaka jött el. Lám, egy-két évvel később e program akkori politikai hívei már előre jelzik várható vádjukat, azt, hogy mennyire hibás az a gazdaságpolitika, amelynek nyomán a növekvő deficitet szinte csak a külföldiek vásárolta állampapírokkal lehet úgy-ahogy finanszírozni. Ahhoz nem fér kétség, hogy az év első felében is siralmasan kevés volt a külföldiek közvetlen befektetése. De volt. Csak éppen jóval kevesebb, mint a magyar vállalatok tőkeexportja. Valóban kétségbeejtő az egyenleg – beszélni róla mégis, mint egyenlegről stílusos. Azaz: nem illik a kollektív szenilitásra építeni, arra, hogy csak a bejövő működő tőkére engednek gondolni, s arra már nem, hogy – a két-három évvel ezelőtti politika hatására is – megindultak a magyar befektetések a térség országaiban. Az előbbi folyamat javítja, az utóbbi pedig rontja a mérleget. Hangulatot kelteni persze sokkal jobban lehet, ha a negatív adat csak úgy lóg a levegőben. A féligazságra építő retorikai fogással egy az egyben előjönni a nyár kellős közepén kevés hozadékkal járna. A fájóan rosszá vált egyenleg a 2004-es költségvetés beterjesztésekor lehet tehát támadási alap, újabb politikai fegyver. Olyan ágyú, amivel azonban csak vaktában lehet lőni. Azt ugyanis nem kerülheti meg a kormány, hogy ne gondoskodjon a büdzsé korábban gondoltnál nagyobb bevételeiről – adópolitikai eszközök segítségével is.

De hol van még a Parlament őszi ülésszaka és hol a költségvetési törvénytervezet vitája? Nagyon messze – addig még hűsölhetünk a Balaton megmaradt habjaiban. Ha pedig nagyon lehűltünk, feljöhetünk melegedni nemcsak a napra, hanem a K&H csetepaté kellős közepébe is. S mert e háborúskodás koreográfiáját tudjuk, melegünk ugyan lesz, de mégsem forrázzuk le magunkat. Az “innenső” oldalon – bár elítélik a sikkasztást, s “környezetét” –, ha nem is mondják, de tudják: politikai ellenfeleik pontosan úgy balhéznak, ha befektetik a szabad állami pénzt, mintha nem fektetik be, hanem engedik elkopni. Vagy: az “innenső” oldal még csak meg sem szólal, amikor a kormányfő kabinetfőnökét egykori K&H-s felső vezetőnek aposztrofálják és hozzák hírbe, holott a vezérigazgató-helyettes e tisztségét még a fúzió előtti ABN-AMRO-nál kapta, töltötte be. Annál a banknál, amelyiknek sokáig éppen a mai jegybankelnök volt az első számú vezetője. Szóval érdemes a hűs Balatonból olykor kikecmeregni a “melegedőbe” – a felfűtött állapotról a nyári uborkaszezonban is gondoskodnak politikusaink. A kellemetlen csak az, hogy az őszi költségvetési nagyüzem idejére a Balaton már egészségtelenül hideg lesz, s baj nélkül nem ugorhatunk bele, bármennyire is megperzselődünk a tűzforróvá váló politikai klímában.

Nem kell ezzel egyetérteni...