Ahhoz, hogy egy csoportban jól érezzék magukat a résztvevők, kitelesedhessenek és sikeressé válhassanak az kell, hogy a vezetők a csoportfolyamat kezdeteitől gondosan ügyeljenek a bizalom, az elfogadás és egymás iránti tisztelet légkörének fenntartására. Így minden alkalommal azt érezhetik a tagok, hogy fontos, amit gondolnak és érznek még akkor is, ha az más, mint a többieké. Bátran lehetek egyedi, hiszen nem jók vagy kevésbé jók vagyunk, hanem egyedien mások. És valahogy pont ez a sokszor merésznek hitt különbözőség szolgál az öröm forrásául.
Ha képes vagyok arra, hogy olyannak mutassam magam, amilyen vagyok, nem várt visszajelzéseket kaphatok „nagyszerűségemről". Ez erősíti az önbizalmat, önbecsülést és pozitív hatással van tettrekészségünkre is. Persze ennek az érmének is legalább két oldala van. Milyennek mutatom magam valójában? Hogyan, milyen úton teszem mindezt? Minden gesztusommal, megjelenésemmel jeleket küldök már akkor, amikor még egy szót sem szóltam. És hogyan érzékelek másokat, vagy reagálok arra, ahogyan ők megmutatják magukat? Hiszen megjelenésük, viselkedésük, szavaik mind hatással vannak rám is viszont.
Ha fontosak a kapcsolataim például a barátaimmal, családom tagjaival, a munkatársaimmal, a szomszédommal vagy bárki mással, sőt - ha fontos a kapcsolatom önmagammal, akkor nagyon érdemes figyelni, hogyan szoktam én kapcsolódni másokhoz.
Kezdhetem mindjárt azzal, hogyan adok én visszajelzést másoknak? Szoktam-e őszintén dicsérni, ha valami tetszik? Kimondom azokat a néha nem is könnyű szavakat azért, hogy ő is tudja, hogy örömet szerezzek neki? És valóban. Érdekes módon azt tapasztalom, hogy már az is örömet okoz nekem, ha visszajelzek valakinek valami pozitívat. Mert adni tényleg jó. Virginia Satír mondta: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz. Próbáljuk ki, szavakkal is tudunk ölelni!
