Kevés startup éri meg az ötödik életévét, a SpringTab éppen ilyen. A cég sikere elválaszthatatlan az alapító, Szántó Péter személyétől, aki már az egyetem végén önálló céget alapított, és a kudarc után is fel tudott állni.
Miért kezdtél el a közösségi oldalakkal foglalkozni?
– Amikor elindultam, tíz évvel ezelőtt, nagyon felfutóban volt ez a jelenség. Azóta jelentősen átalakultak az online fogyasztói szokások, szűntek is meg közösségi oldalak. Tíz éve volt téma a web 1.0, a web 2.0, és roppant érdekes folyamatok indultak el az újságírásban azáltal, hogy a médiumok klasszikus egyirányú kommunikációja kétirányúvá vált. Most már a felhasználók nemcsak fogyasztják a tartalmat, hanem kvázi tartalomgyártóként is funkcionálnak. Engem az érdekelt, hogyan változnak meg az emberek az új technológiának és kommunikációs formának a fényében, hogyan változik a kifejezés szabadsága, amikor rajtunk, az egyéneken múlik, hogy mit fogyasztunk, és meghatározhatjuk az információáramlást, akár egyéni, akár kollektív szinten. Ez a folyamat tényleg felborított egy iparágat, megváltoztatta a társadalmi berendezkedésünket. A benne rejlő lehetőségek már akkor is lenyűgöztek. Világéletemben nyitott voltam más emberek iránt. Én mindig a jó élményeket keresem. Ha valaki ilyen szociális lény, mint én, vagy elmegy pszichológusnak, vagy politikus lesz, vagy a marketing felé fordul. Mivel „geek” is vagyok, szeretem a digitális világot, így egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba indulok. Adódott a kérdés, hogy ha már így a szemem előtt zajlik az információáramlás és a társadalom transzformációja, akkor hogyan lehet ezt üzletileg úgy meglovagolni, hogy közben értéket is teremtsek.
– Az új, az egyén szintjéig független kommunikációs kapcsolatban márkáknak is pontosan megvan a helyük. Ha képesek nyíltan kommunikálni a fogyasztókkal, akkor egy win-win szituáció áll elő, a márka közvetlenül tart kapcsolatot az ügyfeleivel, az ügyfelek pedig úgy jutnak információkhoz, ahogy az nekik tetszik. Folyamatosan csökken a cégek saját webes felületeinek látogatottsága, az elsődleges információforrás a márkákról nem a saját kommunikációs felületeikre tevődött át, hanem a más felhasználókkal folytatott interakcióból származik. Eddig a márkák felülről kommunikáltak a fogyasztókkal, de most hirtelen lett egy játszótér, és ezen a játszótéren a cégek pontosan ugyanolyan szintű játékosok, mint bárki más. És ez a helyzet is továbbváltozik.
Milyen irányba?
– Régebben az a cég, amely rendelkezett egy weboldallal, már jó játékos lehetett. Most már nem ez a helyzet, ez a hozzáállás már nem elég. A márkának már nem az a szerepe, hogy gyere hozzám, és én megmondom a tutit, hanem közösségeket kell építeniük és gondozniuk. Maradjunk a játszóteres analógiánál: nem maradhat egy cég egyszerű játékos, hanem játszóteret kell építenie a fogyasztóknak, ahol rombolhatnak, alkothatnak, de mindenképpen az a lényeg hogy jól érezzék magukat. A tíz év alatt, amióta a digitális stratégiával foglalkozom, oda jutottunk, hogy van egy utópisztikus adatalapú világ, mellette pedig mintha visszatérnénk a gyökerekhez: az őszinte, egy az egyben kommunikáció és a történetmesélés fontossága kerül előtérbe. Mintha körbeülnénk egy ókori akadémián egy filozófust. A márka lehet a filozófus is, de lehet az is, aki megteremti és fenntartja az akadémiát.
– Hogyne, és a storyban a három kulcsszó lesz: adat, tartalom, kontextus. Nagyon jó példa a GoPro, amely nem folytat olyan közvetlen értékesítő kommunikációt, amelyben elmondja, hogy milyen jó a kamerája, hanem bárkinek a GoPró-s felvételei felkerülhetnek a cég csatornájára. Azaz nem a márka alkotja a történetet, hanem felületet ad, hogy a felhasználók bemutathassák a saját történeteiket, azaz behívja őket a saját akadémiájára. 2018-ban ez egyet jelent az adatokkal. Óriási mennyiségű adaton ül minden cég, minden márka, de senki sem tudja, hogy mit kell kezdenie ezzel. A következő lépés ezek feldolgozása, az új, eddig ismeretlen összefüggések megértése, majd az olyan történetelbeszélés kialakítása, ami személyes kapcsolatot hoz létre a márka és a fogyasztó között. Számomra most ez a legnagyobb kihívás, ide tudtam eljutni az elmúlt tíz évben, onnan kezdve, hogy „Jé, van a Facebook!”. A GoPro komolyan elemzi a fogyasztói adatait, webes felületeit személyre szabja a látogató ízlésének megfelelően: ha valaki downhillezik, olyan videót lát, aki meg családi nyaralásokra használja, ő olyat. Vagy éppen influencerek kezébe adják – itt jön be a kontextus. Így olyantól kaphat a fogyasztó információt, aki számára hiteles. Ilyen például Casey Nesitat, akit tíz évvel ezelőtt egy bukott tévésnek lehetett nevezni, most pedig az egyik legnagyobb YouTuber. A tartalma, üzenete nem változott, csupán a csatorna.
Miért vallott kudarcot az első vállalkozásod?
– Huszonhárom éves voltam, és meg voltam győződve arról, hogy én mindent tudok: ha kell, reklámfilmet, ha kell, weblapot készítek, vagy rendezvényt szervezek. Mivel sok embert ismerek, és az ismerőseim révén még szélesebb a kapcsolatrendszer, azt gondoltam, dőlni fognak a melók, amiből felhúzom a reklámügynökségek non plus ultráját. De nem volt olyan erős a kapcsolati tőkém, mint hittem, és a tudásomról sem tudtam elmondani, hogy mitől olyan különleges. A megbízást, ami bejött, megcsináltam, de tök átlagosan. Nem volt rossz, de nem is volt kiugróan jó. Bárki más is megcsinálhatta volna. Mondhatnám, hogy jó áron dolgoztam – persze kezdő cégként jobb áron dolgoztam –, de ez akkor nem számított annyit. Emellett dunsztom sem volt arról, hogyan kell a szerződéseket megírni, könyvelni. Első körben azt kellett megtanulnom, hogy ki vagyok én, miben vagyok jó, miben vagyok más, mint a többiek. Végül visszamentem Amerikába, és ott kaptam olyan impulzusokat, amelyek segítettek.
Mi volt a legfontosabb, amit megtanultál?
– Az, hogy pontosan definiálnunk kell, mi a mi értékajánlatunk. Annak, hogy nyissunk egy huszonötödik kávézót, kocsmát vagy fodrászatot, semmi értelme. Ne Michael Jordan akarjunk lenni, hanem nézzük meg, mi az a két-három dolog, amiben elég jók vagyunk, kombináljuk azokat, és így a saját kategóriánkban lehetünk az elsők. Számomra a geekség az élmények imádata és a sportból származó küzdésvágy volt.
– A legnagyobb szeretetben nőttem fel. Már ez óriási ajándék az élettől, de szerencsém volt olyan szempontból is, hogy ők is vállalkozók, így otthon is láttam ezt az életvitelt, nem volt ez ördögtől való elképzelés. Pedig az egyetem alatt úgy képzeltem, elmegyek egy reklámügynökséghez, és ott fogok dolgozni. Aztán mégsem így lett. A szüleim támogattak: segítettek az indulásban, a céges, jogi ügyintézésben, a könyvelésben. Akkor még otthon éltem, de más formában anyagilag nem támaszkodtam rájuk. Azt hiszem, szellemi alapú vállalkozással elindulni sem akkor, sem ma nem nehéz. Külső tőkét akkor kerestem, amikor visszatértem Magyarországra, és 2011-körül érzékeltem, hogy a startupok fogalma itthon is bekerült a köztudatba.
Saját zsebedből finanszíroztad a vállalkozásodat?
– Igen is, meg nem is. Azt is megtanultam az Egyesült Államokban, hogy ne te legyél az első befektetőd. Nyilván nem a huszadik vállalkozásodra gondolnak, de induló vállalkozóként nem szabad az összes megtakarításodat kockáztatnod. Hasonló szabály érvényes a családtagokra is. A legfontosabb egy induló vállalkozásnál az, hogy tudjunk valakit meggyőzni magunkon és a szeretteinken kívül, aki anyagilag is érdekelt lesz a sikeredben; legyen ő egy befektető, vagy az első ügyfél.
Mi változott meg benned mára, mire életképes vállalkozó lettél?
– Azt hiszem, az, hogy felnőttem. Két dolog nincs már bennem. Már nem tudnék úgy élni, mint egy egyetemista. Oké, nekem is volt olyan korszakom, amikor szódát rendeltem, mert az volt legolcsóbb, vagy Amerikában „free food” előadásokra mentem, hogy ne kelljen ételre költenem, de így maradt pénzem arra, hogy elmenjek a tavaszi szünetben bulizni Miamiba. A másik, hogy talán már megértőbb vagyok, és nincsenek elvárásaim. Zéró elvárás, de a remény hal meg utoljára. Régebben mindenkinél jobb akartam lenni, de ma már tudom, hogy milyen keretek között mozgok: nem leszek Mark Zuckerberg, és nem is szeretnék ő lenni. De azt is tudom, hogy multinál sem fogok dolgozni, és húsz-huszonöt év alatt feljutok a felsővezetői szintre. És ez nem jó vagy rossz, nem minősítés kérdése, egyszerűen önismeret, ahogy egyre közelebb kerülök ahhoz, amilyen ember szeretnék lenni. Akármi történhet – bármilyen kudarc vagy pofon ér –, az mindig a fejlődéshez segít hozzá, és akármit teszek – akár sikerül, akár nem – tudom, hogy mindig a maximumot teljesítem.
– Egy átlagember térdepel a körülményei között, míg a varázsló előtt a körülményei térdepelnek. Az egyedüli dolog, amit tudok kontrollálni, az az, hogyan állok a világhoz, mit teszek meg én. Ez független a körülményektől. Akárhogyan is változnak a körülmények, én megteszem a magamét. Ezért tetszik a sztoicizmus. Persze, az ember szeret hedonista lenni, de csak addig a mértékig, amíg bír: jó lenne nagy csapat csajjal jacuzzis magánrepülőgéppel utazgatni a világ körül, de nem erre vágyom. Persze, ha most jönne egy ilyen lehetőség, biztos kipróbálnám. Ez a nagy különbség a tizenévvel ezelőtti önmagamhoz képest. Akkor azt mondtam, hogy minden kell, mert a minden az jó. A kulcsszó a legpozitívabb értelmébe vett mértékletesség. Most úgy gondolom, hogy az kell, amit meg tudok teremteni magamnak: csak néhány dolog, de az egyre jobban, és azt – tőlem függően – bármikor megengedhessem magamnak.
Mi az a néhány dolog, ami „kell”?
– Warren Buffet öt per huszonötös szabályának a lényege, hogy írd le azt a huszonöt dolgot, amit te valóban szeretsz, és tedd sorrendbe. Az első ötöt rakd félre, a többit pedig dobd ki, és csak az első ötre fókuszálj. Nekem, ami ebben az ötben kijött, hogy szeretek a szeretteimmel lenni. Ahhoz azonban, hogy minél több időt tölthessek velük, szükségem van a szabadságra, hogy magamnak oszthassam be az időmet. Egy multikarrierben lehet, hogy rövid távon sokszorosa lenne a fizetésem, de nem lenne meg ez a szabadságom.
Ha már időgazdálkodás, cégvezetőként mennyi időt töltesz munkával?
– Nagyon nehéz mérni az időmet, mivel a magánéletem és a munkám sokszor összemosódik. Ezzel gyakran van így az ember, ha a munkája a hobbija. Tegnap este például vlogokat nézegettem: az most munka, vagy sem? Hasznos a munkámhoz, sőt elengedhetetlen, de érdekel is, hiszen magam is vlogger vagyok, szeretnék kiépíteni egy nagyobb közösséget, tehát fontos azt tudnom, ki foglalkozik ilyesmivel. Mondjuk, tizenkét–tizennégy órát töltök „munkával” egy nap, de abból talán egy-két óra olyan, amit nem imádok csinálni, például az e-mailezést. Tehát ha szigorúan vesszük, csak két órát dolgozom.
– Ha a SpringTabot nézem, nekem még hiányzik egy nagy szakmai siker, mint mondjuk a Balabit-sztori. Nyilván nem ötven-, százmillió dolláros cégfelvásárlásban gondolkodom, de az exit mindenképpen szerepel a terveim között.
Mennyit ér most a SpringTab szerinted?
– Nulla és tízmillió dollár között, de egy SpringTabhez hasonló startup cégnél ezt nehéz megmondani. Ha az árbevételt vesszük alapul, akkor kettő–ötmillió dollár körül. De átléptük az egymilliós felhasználói adatbázist. Hogyan határozzuk meg egy felhasználó értékét? Hogyan lehet ezt pénzre váltani? A cég aktuális értéke mindig a kereslet-kínálat függvénye. Inkább az a kérdés, hogy hová akarunk eljutni. Én annak örülnék, ha pár éven belül megtörténne a szakmai exit.
És mi a célja Szántó Péternek?
– Én szeretnék lenni a magyar Tim Ferris, felhalmozott tudással, több könyvvel a hátam mögött és azzal a lehetőséggel, hogy a tudásomat át is adhassam a közösségnek.
