A magyar gazdaság helyzete – növekedési teljesítménye és egyensúlyi állapota – ma már sokkal nagyobb mértékben függ a világgazdasági (elsősorban nyugat-európai) konjunktúra alakulásától mint az olyan belső sokkhatásoktól, amilyen pl. az árvíz vagy a belvíz. A nemzetközi pénzügyi válság, amely Nyugat-Európában is dekonjunktúrához vezetett, némi késleltetéssel Magyarországon is a fizetési mérleg romlását és a költségvetési deficit rohamos növekedéséhez vezetett, nem is szólva a budapesti tőzsde mélyrepüléséről. A szakértők, beleérve számos felelős kormányzati gazdaságpolitikust is, arról vitatkoztak, hogy szükség lesz-e rendkívüli szigorító intézkedésekre. A dekonjunktúra következményeként zuhant az energiahordozók, csökkent az ipari nyersanyagok és a mezőgazdaság világpiaci árszínvonala. Döntően ennek tudható be, hogy 1998-ban 8%-kal csökkent a magyar inflációs ráta. 1999 második felétől fordulat következett be. A válság váratlanul megszűnt, a lassú növekedést Nyugat-Európában és különösen az USA-ban élénkülés váltotta fel, a növekvő kereslet hatására megfordult az ártrend is. Az eredmény Magyarországon is az lett, hogy javult az egyensúly, élénkült a növekedés, de az infláció nem csökkent tovább.

Ez a szinkronitás nem véletlen. A magyar export az évtized elején még mindössze a GDP 30 %-át tette ki (ráadásul ennek számottevő része még a volt KGST-országokba irányult). Ma viszont már a bruttó hazai termék 54%-ára rúg és ennek durván négyötöde a fejlett ipari országokat veszi célba. (Ez utóbbinak a fele Németországba irányul.) Ezekután érthető, hogy ha legfontosabb partnereink importkereslete mondjuk recesszió következtében csökken akkor ez a magyar növekedési lehetőségeket szűkíti és főként a fizetési mérleget billenti ki. De másról is szó van. A liberalizáció óta hazai értékpapírpiacon a kereslet igen jelentős tényezője a mozgékony külföldi tőke. Ha ez bármilyen okból visszavonul akkor a tőzsde azonnal megsínyli a változást. (Hasonló a helyzet akkor is, ha a vegyes-vállalatok növekvő mértékben repatriálják a profitot.) Körülbelül ezek a magyarázatai az „egy hajóban evezünk” szituációnak.

Az elemzők eleve azzal számoltak, hogy jövőre az USA-ban, ahol a konjunktúra túlfűtött, jelentősen, mintegy 1,5%-kal csökken a növekedés (és ezzel az importkereslet is). Ez nem marad hatástalan az EU-régióra, ahol enyhébb 0,3-0,4%-os lassulás fog várhatóan bekövetkezni. Félreértés ne essék, ez egy optimista forgatókönyv. Azt jelenti, hogy az USA elkerülhetetlen lassulása nem okoz megrázkódtatást a világgazdaság egészében.

A közelmúltban változott a nemzetközi konjunktúra megítélése. Fordulatról ugyan nem beszélhetünk, de bizonytalanságról egy rosszabb variáns bekövetkeztének nagyobb esélyéről igen. Az okok nagy része jól ismert, szinergikus hatásuk viszont, úgy tűnik, csak most tudatosul.

Az olajárak magas szinten (hordónként 30 dollár körül) „ragadtak be”, ami az importra abszolut ráutalt Nyugat-Európa fizetési mérlegét és cserearányait (ismét csak Magyaroszághoz hasonlóan!) rontja, csökkenti az egyéb – pl. Magyarországról származó – importra fordítható erőforrásokat. Az Euro bevezetése óta 27 %-kal gyengült, s ebben alapvetően Európának az USA-val szembeni lemaradása tükröződik a technológiai versenyben (tehát tartós tényezőről van szó).

Meglepetést keltettek viszont a tőzsdei robbanások. A high-tech részvényeket tartalmazó Nasdaq indexe az év elejétől október 10-ig 60 %-ot esett (szemben a Dow Jones 17 %-os vagy az európai tőzsdék 21 %-os csökkenésével). Meghökkentő pl. hogy a félvezetőiparágak részvényeinek árfolyama szeptember 1. óta 40 %-kal esett. Egyre több jel mutat arra, hogy a high-tech iparágak részvényeinek túlértékeltsége robbanásveszéllyel jár, amit csak erősít a szintén főleg e területen jellemző gyakran kifejezetten spekulatív célú – azaz jórészt részvénycserékkel finanszírozott – akvizíciós hullám. Magyarán, növekszik az esélye (veszélye) annak, hogy az információtechnika fejlődése által generált növekedés a „new economy” legalábbis átmenetileg kifullad, de annak is, hogy a tőkepiac megrendülésén alapuló kumulatív válságfolyamat alakul ki, rövid de annál intenzívebb lefolyással.

Mi következik mindebből a magyar gazdaságra nézve? A sajtóban ismertetett egymástól csak árnylatokban különböző 2001. évi előrejelzésekből tudható, hogy még a kedvező világgazdasági forgatókönyv esetén is számolnunk kell jó néhány feszültséggel. Ezek között mindenképp első helyen áll, hogy a jövő évi átlagos 6 %-os infláció dokumentum – semmiképp sem reális. (A valószínű érték 8 % körüli lehet.) Ebből már következik, hogy a kamatcsökkenés tendenciája megáll, sőt, a reálkamatok némi emelkedésével, a monetáris politika szigorodásával számolni kell. Kiderül az is, hogy a növekedés elsőszámú húzóereje, ellentétben a korábbi évekkel nem az export bővülése (ez számottevően, kb. 5 %-kal lassul), hanem a belföldi felhasználás elsősorban a lakossági fogyasztás lesz. Biztosan romlik az államháztartás egyensúlya (a költségvetés több év után újra keresletbővítő lesz) és a fizetési mérlegé is. továbbá számolni kell a megtakarítások csökkenésének tényével. Az optimista világgazdasági szcenárió mevalósulása esetén azonban ezek a feszültségek még elviselhetők maradnak, persze amennyiben a rákövetkező évben, 2002-ben nem növekednek tovább. A mostani változások tehát nem annyira 2001-et, mint inkább 2002-t veszélyeztetik.

A gazdaság növekedési teljesítménye azonban, ellentétben az előrejelzések többségének állításával kismértékben csökkeni fog és kevés a valószínűsége annak, hogy az áhított (kb. 10%-os) beruházási dinamizmus megvalósul. Ha a világgazdaság feltételei kedvezőtlenebbé válnak, akkor eleve megkérdőjeleződik a crawl 0,2%-ra való csökkentése, kisebb lesz a gazdasági növekedés és a fogyasztás védelmében lassítani kell az állami beruházásokat (máskülönben az infláció kerül még nagyobb veszélybe). Nyilván magasabb reálkamatra lesz szükség és megnehezül a dezinflációs politika. Mindezek egyelőre nem túlságosan nagy valószínűségű veszélyek. Bekövetkeztük nem fátum, de nem is agyrém. Egy biztos – a fiskális szigort nem lehet feladni.

dr. Antal László