Kevéssé ismert gazdasági tény, de ettől még vitathatatlanul helytállónak tetszik: a kapitalizmus története egyidős a permanens lakhatási krízissel. Mióta piacgazdasági körülmények között él a világ – legalábbis annak nyugati fele -, azóta a beruházásai révén munkalehetőségeket biztosító tőke az urbanizált centrumtérségekbe koncentrálódik hatékonysági okokból. Ugyanis a termelési és szolgáltatási tevékenységek racionalizálásához elengedhetetlenül szükséges a termelőeszközök és a munkaerő központosított formájú (egy-egy lokáción belüli) állandó rendelkezésre állása. Még inkább így volt ez a telekommunikációs forradalmat megelőzően, hiszen a távközlési rendszerek felettébb kezdetleges volta nem tudta biztosítani a megfelelő színvonalú rendszeres kapcsolattartást a gazdasági szereplők között.
Habár napjainkban immár rendelkezésre állnak bárki számára a termelőipar 4.0 rendszerek csakúgy, mint a jelen idejű távközlési kapcsolatok a magánéletben és a vállalkozói szférában egyaránt, mégis az Európa nyugati felének metropolisz-térségeiben csaknem egy évezredes hagyományokra visszanyúló kapitalizmus alapvető működési szerkezetén keveset változtattak az elmúlt évtizedek infokommunikációs forradalmának viharos hullámai. Mindez érthető, ha belátjuk, néhány elenyésző jelentőségű – leginkább informatikai területen virulens - kivételtől eltekintve továbbra is a nagyvárosok körül összegződik az öreg kontinens pénzügyi, kutatási, termelési potenciálja.
E sajátosság egyenes következménye a népességkoncentráció, hiszen minden fejlett szolgáltatói jellegű nemzetgazdaságon belül a relatíve képzett technikus és diplomás munkavállalói csoportok a nagyvárosokba vándorolnak az azokban elérhető átlag feletti bérszínvonalat garantáló munkalehetőségek reményében. E belső migrációt természetesen állandósítja a jobb továbbtanulási, egészségügyi, szabadidő-eltöltési kínálat megléte, mely hozadékok összessége a családos párokat is arra ösztönzi, hogy gyermekeik jövője érdekében az urbanizált térségeket válasszák lakóhelyükként. Még annak ellenére is helytálló e kijelentés, ha közismert: a bűnözési statisztikák okán a legszívesebben a legtöbb (leendő) szülő a vonatkozó felmérések szerint a maga részéről vidéken képzelné el a gyermeknevelést, aztán a családalapítást követően rendszerint mégis a városokban maradás mellett dönt a párok túlnyomó része.
Az ingatlanpiaci fejlesztővállalatok persze e fogyasztói igényre a második világégést követő baby boom időszakban az észak-amerikai és nyugat-európai nagyvárosias térségek zömében a szuburbán elővárosok sorában kezdték kialakítani zöldövezeti lakóparki kínálatukat, azonban mindez nem változtatott a népességsűrűség évszázados nyugati trendjein. A nagyvárosok e megatrend érvényesülése során szinte mindenütt egyre kijjebb költöztek integrálva a közelükbe eső falvakat. Eközben megjelentek a sztrádahálózatok, így egyre messzebbre lehetett kiköltözniük a munkavállalói tömegeknek a napi ingázás útidejének rövidülése folytán, vagy legalábbis annak távlati reményében.
A technológiai fejlődés folytán a városias övezetek egybeépülve megacity jellegű térségeket kezdtek alkotni. Ezek közül az egyik leghíresebb a Boston, Baltimore, New York közötti partvidék mára teljességgel összeszervesült várostérsége, azonban hasonló folyamatok zajlottak le egy-másfél évtized késéssel az öreg kontinens nyugati felén is. E megatrend dominanciája ugrásszerűen növekvő ingatlanárakat eredményezett. valamint a telekspekulációs és ingatlanágazat virulens jellege okán az ingatlanokat befektetési eszközökként kezdte beárazni a piac, holott azok korábban primer jelleggel inkább használati értékkel bírtak.
Miután a valós inflációs ráta alatti befektetési hozamok nem voltak elég kecsegtetőek a megtakarítók számára, így egyre több ingatlanbefektetési és vegyes alap kezdett kialakítani javarészt ingatlanbefektetési jegyekből álló portfóliókat, melyeket a magánmegtakarítók mellett előszeretettel jegyeztek le a tőkevédett konstrukciókra fókuszáló intézményi befektetők is. Mindenekelőtt a hosszú távú lakossági megtakarításokat kezelő – jellegükből adódóan meglehetősen konzervatív, kockázatkerülő vagyonkezelési stratégiát követő – magánnyugdíjpénztárakra, illetve a privát egészségpénztárakra volt jellemző a likvid eszközök (elsősorban az állampapírok és a befektetési arany mellett) a szerkezeti súlypontját tekintve ingatlanfókuszú befektetési portfóliók sorának kialakítása.
Az amerikai esetben a ’60-as évek elejétől, míg a nyugat-európai folyamatok során a ’80-as évek kezdetétől virulens – fent vázolt - folyamattal párhuzamosan gomba mód kezdtek szaporodni a nyugati féltekén szinte mindenhol a városszerte elterülő irodaház-negyedek, valamint a plázákkal tarkított kereskedelmi övezetek. E fejlesztések alapvetően járultak hozzá a korábbi indusztriális szerkezetű nyugati országok ipartalanításához, illetve a gyárkéményes gazdaságot felváltó szolgáltatói – más elnevezéssel fehérköpenyes – gazdasági szerkezet kialakításához.
E változássorozat a munkavállalók túlnyomó többsége számára mára kilátástalan lakbérviszonyokat eredményezett. Példának okáért a világ 16. leggazdagabb államaként számon tartott (bő 52 ezer EUR/fő nemzeti jövedelemmel büszkélkedő) Ausztria nagyvárosaiban a lakosság közel fele – bő harmada – tanácsi bérlakásokban él, mert jövedelme nem teszi lehetővé a piaci lakbérek megfizetését. A legnagyobb vidéki városként Bécs mellett afféle alternatív gazdasági centrumként funkcionáló Grazban ez az arány manapság 40 százalék körüli. Az elmúlt hónapokban hasonló okból tüntettek Európa-szerte fiatal diplomások a megfizethetetlen lakásárak miatt.
A világsajtót követő olvasók számára nyilván nem lehet meglepő ezen események egyik sem, hiszen Porto, Lisszabon, Hamburg és Berlin utcáin tömegek követeltek az elmúlt hónapokban és években megfizethető lakhatást e nagyvárosokban. Emellett újfent kezd virulenssé válni a hippi ellenkultúra időszakában divatba jött – majd egy emberöltőre szinte marginalizálódó – házfoglaló mozgalom az északi félteke centrumaiban. A probléma politikai vetületekkel is bír, hiszen Graz és Salzburg helyhatósági választásain az utóbbi időben többször is előre tört az arrafelé rég elfeledettnek hitt kommunista mozgalom. Ezen – a történelem szemétdombjáról előkerült - formáció következetesen képviselt legfőbb kampányüzenete a megfizethető és minden állampolgárnak alanyi jogon járó lakhatás biztosítása volt az elmúlt időszakban lezajlott választási megmérettetések során.
A 2021 szeptemberében tartott helyhatósági választásokon Graz városában első helyen végzett a kommunista párt (KPÖ) 29 százalékos támogatottsággal. Az idén Salzburgban tartott tartományi választáson a kommunisták 11,7 százalékot szereztek, holott legutóbb ’18-ban a hasonló megmérettetés alkalmával még mindössze 0,4 százalékon álltak. Salzburg városában viszont a második erővé duzzadva 21,5 százalékos eredménnyel büszkélkedhettek a vörösök. A KPÖ szavazótábora e lokációban a legutóbbi ezer főről 31 ezerre bővült az elmúlt ciklus során. Salzburgban és vonzáskörzetében egyedül a kommunisták szólaltak fel hangsúlyosan az Airbnb szolgáltatásai folytán ugrásszerűen dráguló, immár a középosztály számára is megfizethetetlen lakhatási költségek drágulása ellen. Fontos megjegyezni, hogy az osztrák alkotmány szerint Ausztria államformája szociális köztársaság, melyben a lakhatás alkotmányosan deklarált alapjognak minősül.
Legutóbb 2021 májusában tudósított az Euronews egy jelentős mérvű – sok ezer fős - berlini lakbértüntetésről, melynek során a demonstrálók az alkotmánybíróság azon döntése ellen tiltakoztak, melyben a taláros testület hatályon kívül helyezte a baloldali többségű városi tanács – a lakbérek fél évtizedre történő befagyasztására irányuló - egy esztendővel korábbi helyi rendeletét.
A fenti negatív trendbe illeszkednek Európa vezető nemzetgazdaságának vonatkozó viszonyai is. Németország ugyanis nem csak a pályakezdők számára képtelen biztosítani a jövedelmekhez illeszkedő árszínvonalú átlagos lakhatási körülményeket, hanem az életük egészét becsülettel végig dolgozó idősek számára se. Ehhez kapcsolódó hír, miszerint idén rendelte meg a Német Építőanyag-kereskedők Országos Szövetsége a patinás Pestel Intézettől a németországi lakhatási helyzet jövőbeni trendjeit prognosztizáló tanulmányt, melyben a szerzők megállapítják: ugyan jelenleg még a német nyugdíjasok közül „mindössze” 2,2 milliónak okoz gondot a lakhatási költségek szintje, de 2040-re nagy valószínűség szerint 3,3 millió szépkorúnak fog megoldhatatlan költséget jelenteni bérlakásuk állandó fenntartása. Annak fényében, hogy húsz éven belül 20 millió fölé fog emelkedni a német nyugdíjasok száma, korántsem elhanyagolható mérvű népességről van szó, mely lecsúszó társadalmi szegmens keretei közé szorulva deklasszálódhat az életkori szempontból inaktív korosztály bő egyhatoda. A lakbérre és közszükségleti cikkek vásárlására rendelkezésre álló jövedelem idős korban leginkább az ápolási költségek fokozódása miatt csökken. Németországban a havi 2000 euró alatti szabadon elkölthető jövedelemmel bíró rétegeket fokozottan sújtja a számukra már jelenleg is elérhetetlen – átlagosan havi 2400 eurót felemésztő – otthonápolási költség.
Emiatt is könnyűszerrel hitelesnek tűnik azon adat, melynek értelmében már napjainkban is a bérlakásokban élő nyugdíjasok 2/3-a számára megoldhatatlan a lakbérek vállalása. A német statisztikák szerint a német nyugdíjasok 19 százaléka szegénységi küszön környékén él, mely szomorú mutatónak egyszerre oka és következménye a folyamatosan mélyülő németországi lakhatási krízis. Sok nyugdíjas költözött el ezen egzisztenciális vészhelyzetből fakadóan idős éveire a számukra még olcsónak minősülő posztszocialista térségbe. A legutóbbi években Bulgária tengerparti sávja vált a német nyugdíjasok primer célterületévé.
A sokáig a felzárkózó mediterrán félperiféria sikerországának számító, azonban mára ismét végzetes mérvű eladósodási pályára csúszó Portugáliában is hatványozottan jelentkezik a fenti probléma. Főként a két metropoliszt érinti a lakhatási válság jelensége, így nyilván e centrumokban zajlanak a németországihoz hasonló lakossági megmozdulások. Mármint az ottani mérce szerint leggazdagabb tartománynak minősülő fővárosban – Lisszabonban - és a legnagyobb és leginkább jómódú vidéki városnak számító Portóban. Az AP és az AFP vonatkozó híradásai szerint a busás állami adókedvezményekkel is megpatronált ingatlanspekulációs célú pénzügyi konstrukciók és a turisztikai jellegű rövidtávú lakásbérlés elterjedése okán már a városi középosztály is tömegével szorul ki a helyi lakáspiacról. A vonatkozó számok sajnos ezen dél-európai ország esetében is beszédesebbek, mint valaha: a nagyvárosi munkavállalók fele havi 1000 euró alatti nettó jövedelemmel rendelkezik, míg egy átlagos bérlakás havi költsége e két ibériai metropoliszban meghaladja az 1350 eurót. Portugáliában az ingatlanárak 2021-2022 között 157 százalékkal emelkedtek, viszont ebből fakadóan a lakbérárak is (2015 óta) 112 százalékkal lettek magasabbak a korábbi átlagszinthez képest.
A posztszocialista régió egyelőre kevésbé érintett e problémától a saját tulajdonú lakóingatlanok magas aránya folytán, habár a kelet- és délkelet-európai fiatalok szülőföldjükről való elvándorlási trendje nyilván a térségi nagyvárosokban megsokszorozódó ingatlanárak miatti életkezdési krízis állandósulásából is fakadhat. Egyszerűbben fogalmazva: a lakáshiány tömegével űzi el nyugatra a fiatalokat, ahol az érintett gazdasági migránsok hasonlóan lesújtó folyamatokkal lesznek majd kénytelenek szembesülni.
Fontos megjegyezni: hazánkban az ezredfordulón még csaknem 100 százalékos szintű volt a saját tulajdonú ingatlanban élők aránya, azonban napjainkban ez az adat immár csak a 90 százalékhoz közelít, melyben nincsenek benne a bejelentett vidéki lakcímük szerint szüleik otthonában élő, azonban a távolabbi nagyvárosok valamelyikében tanuló vagy dolgozó – nyilván bérlakásban élni kénytelen - fiatal tömegek. Vagyis e probléma a lakhatási költségeket az éves inflációs rátában nem szerepeltető hazai statisztikai módszertan hiátusai okán látens módon bizonyára jelen van Magyarországon éppúgy, mint a többi térségi feltörekvő államban.
Minden jel szerint az európai politikai rendszerek láthatóan egyre fokozódó – kormányválságokkal és előre hozott választásokkal tarkított – fokozott instabilitása, valamint a közéleti viszonyok további radikalizálódása folytán a kontinens egészén jelen lévő lakhatási krízis az előttünk álló évtizedben jelentős károkat okozhat az öreg kontinens gazdasági, politikai és szociális viszonyaira nézvést egyaránt. Könnyű volna belátniuk a brüsszeli döntéshozóknak, hogy a minden tekintetben igenelhető föderatív Európa létrehozása aktív szociális közpolitikai pillér nélkül teljességgel elképzelhetetlen. A fentebb részletezett társadalmi folyamatokba immár kódolva van a második világégést követően hatalomba jutó nagy öregek politikai generációjának heroikus törekvései folytán sikerrel megszerveződő - egykor szebb napokat is látott - európai közösség egy emberöltőn belüli vészes dezintegrációja.
