A nép - ön, kedves Olvasó, még mi, a hírek továbbítói - már régen elfelejtettük, hogy mi és miért történik, az ágyszámcsökkentésről beszélünk csak, s nem arról, hogy vajon mire is megoldás a kisebb kapacitással működő kórház. Persze nem is annyira nekünk kell beszélnünk, hanem azoknak, akiknek hivatalból dolga hetente, naponta, vagy akár óránként közölni: a társadalombiztosítási befizetéseink meg a költségvetési pótlások sosem lesznek elegendők arra, hogy egy túlméretezett, rosszul szervezett, rossz hatásfokkal dolgozó egészségügyet finanszírozzon, akkor meg különösen nem, amikor már többen lesznek az eltartottak, mint az eltartók. Abban az esetben, ha teljesen és lehetőleg jól megszervezett módon átalakul az egész egészségügyi struktúra, valamint a működtetés költségeiből az eddiginél többet vállal magára minden érdekelt fél, akkor legalább a bekódolt drágulást közös erővel kioperáljuk az alapellátás, a kórházi gyógyítás szervezetéből, a piacosítással pedig egyrészt a páciensek léte és pénze - a patikaszerek esetében például - felértékelődik, másrészt a versenyre késztetéssel mérhető, összehasonlítható teljesítmények lesznek.
Meglehet, az államháztartás helyzetén változtatni, javítani igyekvő fiskális szakemberek roppant rossz kommunikátorok akkor, amikor a vakbélműtétet kell beárazniuk és kommentálniuk azt, hogy milyen költségek "rakódnak rá" a sebvarró cérnára egy vidéki közkórházban és milyenek a fővárosban, egy sebészeti klinikán. Az is lehet, hogy az egészségügyi miniszter pontosan tudja, hol lehet gazdaságosan befoltozni a vakbélműtéten átesett páciens hasát, de a folyamatot kevéssé ügyesen tudná elmondani a pénzügyes közgazdászokkal töltött József nádor téri fiskális tárcánál. A kérdés az, hogy nincs-e az ide is, oda is hivatalból "belátni" köteles kommunikációs közalkalmazotti csapata a kormányzatnak? Napjainkban ugyanis mást nem hallani, mint az egészségügyi szakmai átalakítást levezénylőMolnár-Horváth duó csepülését: miért nem tudják kommunikálni is a reformot? Talán tényleg nem tudják, talán nem engedik szóhoz jutni őket, talán mert a sajtó is tele van az orvosi lobbi által megvett ál-betegpárti tévéssel, rádióssal, szenzációhajhásszal, műpolitikussal.
Eldönteni nem akarjuk ezt a vitát, de azt azért állítjuk, nehéz szeretni, hogy a kommunikációs zavarok lerontják a nagy elosztó rendszerek reformjának hatékonyságát. Most az egészségügyit, holnap - szó szerint értendően - az oktatásit. Ezúttal éppen azt a fejezetet, amelyet a minap dobtak be a köztudatba: elérkezett a fővárosi szakképzés-fejlesztési terv startja, mely egy olyan átfogó reform, amilyen már tart a múlt év közepétől, de részleteiről jelenleg kezdenek egyeztetni az érintettek. Egy-két hét, s sem az előzményeket, sem a számokat - a fővárosban 67 ezer gyerek tanul 80 ezernek fenntartott, finanszírozott iskolában, tanteremben - nem fogjuk tudni, csak azt, hogy a gaz miniszterelnök és csapata pont a mi gyerekünk középiskoláját záratja be.
Ennél azért többet megér a reform a kormányzati kommunikáció háza táján is. Vagy talán ott sem ártana egy kis reform?
