A magyar gazdaság, mint köztudott, a fejlett piacgazdaságokkal való összehasonlításban is a legnyitottabb országok közé tartozik. A külkereskedelem bruttó hazai termékben képviselt súlya tekintetében megelőzzük a hozzánk hasonló kis európai országok közül Ausztriát, Finnországot, Dániát és az Unió mediterrán tagjait. Ebből a fejlett piacgazdaságokhoz való erős kötődésből az ország hosszú távon vitathatatlanul profitál. Olyan időszakban azonban, amelyet a nemzetközi konjunktúra általános lanyhulása, az USA konjunktúrájának kifulladása után hajtóerő nélkül maradt világgazdaság jellemez, Magyarország különös érzékenysége a külső konjunktúra hullámzására kétségkívül a gazdasági növekedés lendületének megtörésével jár.

Egy csónakban evezünk

A dekonjunktúra Magyarország számára praktikusan azt jelentette, hogy a nyugat-európai növekedés 2001. évi lassulása - az Euroland országaiban az ütem évi 3,4 %-ról 1,6 %-ra zuhant - érzékenyen érintette a tőlünk származó, korábban igen dinamikusan növekvő import iránti keresletet. Emiatt a magyar export növekedése az előző évinek mindössze 40 %-ára (évi 21,8 %-ról évi 9 %-ra) esett vissza. Ez a törés önmagában 3-3,5 %-kal vetette vissza a magyar gazdaság növekedési potenciálját. (A világgazdaság legfejlettebb centrumait egyidejűleg érintő recesszió illetőleg lassulás magyar gazdaságra gyakorolt fékező hatása jóval erősebb, mint volt néhány éve az orosz válságé.) Így nem csoda, hogy az ipari termelés tavaly mindössze 4 %-kal emelkedett.

Ezt a hatást a hazai kereslet mesterséges élénkítése útján az egyensúly súlyos veszélyeztetése nélkül csak részlegesen lehet ellensúlyozni. Az export iránti kereslet radikális csökkenése így erősen visszavetette a magyar gazdaság növekedését. Már 2000 őszétől negyedévről negyedévre csökkent a GDP növekedési üteme. Az elmúlt évben még közel négy százalékos növekedés idén 3 %-ra, vagy akár az alá süllyed. A lassulás még tart. A statisztikai átlagok elfedik a megtorpanás valódi mértékét, minthogy abban összesúlyozódnak a még nagyobb termelékenységnövekedést tükröző időszakok (negyedévek) az azt követő rosszabb negyedévekkel.

A konjunktúra lehűlése, ahogy ez általában lenni szokott, fordítottan jelentkezik az árirányzatokban. Ennek döntő szerepe volt abban, hogy a korábban 10 % körül „beragadt” fogyasztói árindex a múlt év második felében zuhanórepülésbe kezdjen, amit a legjobban talán az fejez ki, hogy amíg az éves átlagos árindex 2001-ben 9,2 % volt, a decemberi 12 havi visszatekintő árindex már csupán 6,8-at tett ki. Tudomásul kel azonban venni, hogy a konjunktúra és az ármozgások egyirányú kilengés fordított esetben is bekövetkezik. Az újabb fellendülési hullám, amelynek mielőbbi bekövetkeztét annyira reméljük elkerülhetetlenül maga után vonja az árirányzatok megfordulását. (Ennek első jeleit már most, vagyis még a fellendülést megelőzően, de már a mélyponton túl most is tapasztalhatjuk.)

Szerencsére a jelek nem utalnak elhúzódó recesszióra. Az USA talpraállása már megkezdődött, de ez Európában csak 3-6 hónap késleltetetéssel érezteti majd hatását. Számolni kell azzal, is, hogy az Európában jó esetben is csak az év vége felé beköszöntő új konjunkturális hullám bizonyosan szerényebb lesz a megelőzőnél. A bankok, pénzügyi alapok, okulva néhány nemzetközi óriásvállalat közelmúltban bekövetkezett, az egész világgazdaságot megrázó csődjéből, óvatosabban fektetnek majd a növekedés húzóerejét jelentő ICT iparágakba. Bár az amerikai első negyedévi adatok tetszetősek - a növekedés az egy évvel korábbi állapothoz képest tisztességes (1,7 %), és a gödörhöz, vagyis az előző negyedévhez mérve egyenesen látványos, közel 6 % - az európai fellendülés még várat magára. Közvetlen környezetünkben a valódi kibontakozásra csak a jövő év elején lehet reálisan számítani.

A makro- és mikroszintű válaszreakciók

Ez tehát az a kiinduló helyzet, amire a gazdaságpolitika is, a vállalkozók is azonnal reagáltak. A hazai monetáris és fiskális politika válasza kettős volt.

A monetáris irányítás végrehajtotta az árfolyam szélesítését, megszüntette a csúszást és bevezette az inflációs célkövetés rendszerét, kiiktatva a monetáris politika közbülső célját (az árfolyamhorgonyt). Ez a változás természetes volt, legfeljebb az időzítés volt kérdéses. A csúszó árfolyam csak időleges, átvezető rendszer lehet, amelyet - sikeres gazdaságpolitika esetén - előbb-utóbb valamilyen markánsabb árfolyamrezsimnek kellett követnie. Ez most meg is történt. A mostani lépés egyfelől a forint jelentékeny, 10 %-ot meghaladó erősödéséhez vezetett, másfelől megnövelte a kamatpolitika mozgásszabadságát, de egyúttal megnövelte a vállalkozások, mindenekelőtt a bankok kockázatát is. A monetáris hatóságnak erre a nagyobb kamatpolitikai autonomiára szüksége is van. A most meghirdetett monetáris rezsim az inflációs pálya előzetes kommunikálásán és annak hitelességén áll, vagy bukik. (Ez, ha tetszik, az inflációs pálya betartásáért (betartatásáért) felelős jegybank kockázata.) A célkövetési rendszerre való átállás akár egy hosszabb távú stratégia nyitányának tekinthető, amely a gazdasági és monetáris unióhoz való gyors csatlakozásra irányul.

A gazdaságpolitika másik válasza az erőteljes fiskális expanzió, a kieső exportkereslet hazai kereslettel való helyettesítése volt az anticiklikus, a növekedési ingadozásokat kisimítani igyekvő gazdaságpolitika jegyében. A költségvetés által teremtett többlet kereslet a fogyasztási jellegű kiadásokra, elsősorban közszolgáltató szektor béremelésére és lakossági transzferekre koncentrálódott. (A keresettömeg az elmúlt évben az államháztartásban több mint 20 %-kal nőtt.) Az államháztartás közgazdasági értelemben vett (SNA módon számított) deficitje meg is növekedett egy már semmiképp sem lebecsülendő szintre, a bruttó hazai termék 5-5,5 %-ára 2001-ben illetve 2002-ben.

A törésszerű expanziós fordulaton túl külön negatívum, hogy szaporodik a költségvetést megkerülő, úgynevezett kvázifiskális tevékenység. Jellemzővé vált az erőteljes fiskális expanziót kísérő újraelosztási folyamatok egyre növekvő kiterjedtsége, követhetetlensége és bizonytalansága és ezzel együtt a transzparencia feltűnő romlása, amelyet feltűnően szókimondó nemzetközi kritika követett: „A magyar kormánynak ellenőrzése alatt kell tartania a költségvetési kiadásokat és be kell bizonyítani, hogy az igazi költségvetés azonos azzal, amelyről a jelentések szólnak. Minden olyan intézményt amely állami pénzt költ el, be kell vonni az államháztartás konszolidált mérlegébe, így a Magyar Fejlesztési Bank Rt-t és az Állami privatizációs és Vagyonkezelő Rt-t.” nyilatkozta a HVG-nek Londonban Willem Buiter az EBRD chief economist-ja. Nagyon hasonlít ehhez a sommás értékeléshez a washingtoni székhelyű Plan-Econ Csoport elemzőjének Keith Crane-nek a megállapítása: „Miközben a legtöbb FÁK országban végre megvalósítják a piacgazdasági átmenethez szükséges intézményi változásokat, a magyar kormány hátrafelé tesz egy lépést. Hitelgaranciát, pénzügyi jellegű támogatást nyújt a háztartásoknak és az állami vállalatoknak, olyan politikát alkalmaz, amely korábban FÁK-országokban volt népszerű.”

A kritikák jogosságát látszik alátámasztani, hogy a PM a közelmúltban nyilvánosságra hozta a hivatalos (GFS) és az Európai unió szabványa szerint számított államháztartási deficitet. Eszerint, amíg a hivatalos deficit 2000-ban a bruttó hazai termék 3,7 % volt és 2001-re 3,2 %-ra csökkent és ez az arány 2002-ben stagnált volna, az EU-szabvány szerint ugyanezek az adatok - amelyek egyébként még nem tartalmazzák sem az ez év első negyedében bekövetkezett egyenlegromlás sem a most kezdődő száznapos program következményeit - nem csak erősen különböznek, de a kétféle elszámolási rendszerben bemutatott tendenciák is eltérőek. Az EU módszertan szerinti deficit ugyanis ebben a három évben rendre a bruttó hazai termék 2,9 %-a 4,1 % illetve 5 %-a lenne.

A harmadik szereplőnek a vállalkozói szférának dekonjunktúrára adott válaszai közül az első az volt, hogy leépítették a korábban dinamikusan növekvő export hátterét képező magas készletszintet. (A rövid távú alkalmazkodásnak ez a formája feltétlenül egészséges.) Továbbá folytatódott a feldolgozóipari beruházások több éve tartó lassulása. Ezek a beruházások 1998-ban még 24 %-kal nőttek, 1999-ben már csak 14 %-kal emelkedtek, a múlt évben már alig 3 %-kal, az utolsó két évnegyedben pedig már kifejezetten visszaestek. Ez a fajta alkalmazkodás viszont nem jó előjel. A vállalkozók jövőre vonatkozó enyhén szólva mérsékelt optimizmusát tükrözi. Tény azonban, hogy az olcsóbb olajszámlán túl elsősorban a készletszint leépülésének és a stagnáló beruházásoknak köszönhető, hogy az exportlassulás ellenére nem következett be a fizetési mérleg romlása. (A tavalyi hiány mindössze 1,2 md euró, a GDP 2,1 %-a volt.)

A folytatás

Ami az év elejei folyamatokat illeti, először is folytatódik a lejtmenet. Az első negyedévi növekedési ütem mindössze 2,5 %-ra tehető. (Vannak ugyanolyan apró jelek, amelyekből arra lehet következtetni, hogy az ipari termelés alakulása, a külső kereslet vagy a beruházások alakulása szempontjából változások várhatók, ez azonban egyelőre nem fordulópont, legfeljebb inflexiós pont.) A GM hajdani előrejelzése erre az évre 5 %-os gazdasági növekedés volt, a gazdasági növekedés nemzetközi kutatási központjának (ICEG) előrejelzése ugyanez évre 4,3 %-os expanzió, a hazai független gazdaságkutató intézetek jelenleg érvényben lévő előrejelzései pedig 3,5 % körüli növekedést jósolnak. Ellenben ma úgy látom, jó, hogy ha 3 %-os növekedést sikerül a gazdaságnak produkálnia. Ez mindenképp jóval - értsd legalább 1,5 %-kal - alatta marad a belső felhasználás növekedésének.

Folytatódik a reálbérek masszív növekedése is, amely éves szinten aligha lehet kisebb, mint 9 %. Ez párosulva a feldolgozóipar stagnáló majd romló termelékenységnövekedésével a fajlagos munkaköltségek markáns emelkedéséhez vezetett, amit ráadásul a forint erősödése, a reálárfolyam csaknem 10 %-os felértékelődése kísér. Ezek együtt a versenyképesség már nem elhanyagolható romlását eredményezik. Ennek jelentőségére egyébként majd akkor derül fény, amikor az új konjunktúrális hullám kibontakozik és kiderül majd, hogy sikerül-e erre az új hullámra az országnak felkapaszkodnia.

Folytatódott, sőt gyorsult a költségvetés által generált keresletteremtés, az expanzív fiskális politika is. Itt már nem csak a kontinuitás, de a meglepetések is helyet kaptak. A többletkeresletet teremtő hatások nagyobb része áttolódott a tavalyiról áttolódott az idei esztendőre, így az anticiklikus hatás, az eredeti szándék igazából nem érvényesült. Ma már tényként könyvelhető el, hogy az államháztartás várható hiánya ez évben több mint 170 md Ft-tal haladja meg az eddig érvényben lévő előirányzatot. A többlet nem kevesebb, mint a bruttó hazai termék 1 %-a. A PM hivatalos információja szerint az egész évre tervezett hiány az első négy hónapban már teljesült. Ismert, hogy a költségvetés általános tartaléka elfogyott (3,2 millió forint maradt a kasszában). A 102,2 md Ft-os kezességvállalási keretből pedig mindössze 4,2 md Ft maradt kihasználatlanul.

Ehhez a hiányhoz adódik majd még hozzá az új kormány 100 napos programjának költségvonzata, amelyből levonandó a kiadásoknak az a ma még bizonytalanul megítélhető hányada, amely átcsoportosítások révén fedezhető. Bizonyos azonban, hogy az államháztartási hiány végülis nagyobb lesz a jelen időpontban mérhetőnél, fogyasztási jellegű kiadások révén generál többletkeresletet és a szándékkal ellentétben nem anticiklikus hatású, mivel késleltetetten, inkább csak idén jelentkezik, akkor, amikor a magyar export iránti keresletcsökkenés mélypontján már remélhetőleg túl vagyunk.

Az előrejelzők számítottak arra, hogy ez év második félévében az inflációs ráta csökkenése meg fog állni. A változás azonban már hamarabb bekövetezett, részben a világpiaci olajárak emelkedése miatt, de az sem zárható ki, hogy költségoldalról a széleskörű és nagymértékű reálbéremelkedés is hozzájárult ehhez a folyamathoz, miközben a forint erősödése természetesen egyszeri inflációt mérséklő hatást váltott ki.

A közeljövő szempontjából két összefüggés ígérkezik veszélyesnek. Az első a versenyképességünk már értékelt gyengülése, amely nehezíti, hogy valóban ki tudjuk használni a világgazdaság előbb-utóbb bekövetkező élénkülésében rejlő lehetőségeket. Ez nem csak a fizetési mérleg, de a növekedési teljesítmény szempontjából is lényeges. (Mindenesetre számolni kell azzal, hogy egy fellendülési folyamat a készletek feltöltődésével kezdődik, ami a ma még nagyon biztonságosnak látszó fizetési mérlegpozíció romlásával kell járjon.) Az, hogy a versenyképesség gyengülése folytatódik-e vagy sem a béralkalmazkodástól, a dezinflációs politika hitelességétől és persze a termelékenység emelkedésétől függ. És ez az a pont, ahol a folyamat visszacsatol. A növekedés függ az exportdinamizmustól, ami (részben) a versenyképesség függvénye. A termelékenység alakulása pedig, hacsak nem számolunk azzal, hogy a gyors reálbéremelkedés következményei a munkanélküliség emelkedésében csapódnak le, rövid távon részben a magyar export iránti kereslet növekedésétől részben viszont a hazai kereslet dinamizmusától függ.

Ezzel el is jutottunk a másik konfliktuszónához. Az államháztartásnak, amelynek finanszírozási szükséglete ez évben már eléri vagy meghaladja a bruttó hazai termék 6 %-át is, rövid idő alatt le kellene szorítania a deficitet. Az inflációs célkövetés rendszerében a jegybank által meghirdetett dezinflációs cél veszélybe kerülhet. Az ezévi decemberi 12 havi visszatekintő árindex az eredeti cél szerint 4,5 % volt, ezt később 4,8 %-ra emelte a monetáris tanács (ez a korrekció még elsősorban „üzenetjellegű” volt) amit ez év május elején az év végi célszám 5,3 %-ra emelése, majd az irányadó kamatláb 50 bázispontos növelése követett, amire a piaci szereplők egyébként már számítottak is. Végül ha mindez nem volna elegendő, a monetáris tanács közelmúltban nyilvánosságra hozott határozata szokatlan egyértelműséggel fogalmazta meg, hogy jól kézbentartott, takarékos fiskális szabályozás nélkül a gazdaságpolitika „egyenletrendszere” könnyen veszélybe kerülhet.

A fiskális politika viszont, amelynek finanszíroznia kell a már elhatározott programokat és a már korábban elkezdett programok túlnyomó többségét is, inkább az inflációs mozgástér némi tágításában lenne érdekelt, mivel a kiadások csökkentésére a fogyasztási jellegű kiadások mellett csekély a lehetőség, a regulált árakba való beavatkozás, az áremelések halogatása valamilyen formában költségvetési terhekkel jár (ha másképp nem, adóbevétel kieséssel). A döntéshozók tartanak a dezinflációs politika növekedést lassító hatásától és a reálkamatszint emelkedésétől is. A monetáris és fiskális célok között tehát, legalábbis rövidtávon, lappangó ellentét mutatkozik.

Nagy baj még nincs, éppen a fizetési mérleg múlt évi kedvező alakulása miatt, de a költségvetési takarékosság és a monetáris szigor együttese fogja valószínűleg jellemezni a közeljövőt éppen annak érdekében, hogy a felsorolt veszélyek közötti szűk ösvényen manőverezve világgazdasági konjunktúra következő hullámára fel tudjunk kapaszkodni.

Antal László
Forrás: MKB e-mail futár