Szabadverseny elleni utóvédharcok Európában

A nyugati gazdatársadalom szemünk előtt kibontakozó radikalizálódása jóval több a szokásos - érdekvédelmi célzatú - hatalomfitogtatásnál, vagy az adóterhek elleni természetszerű lázongásnál. A gazdatüntetések veleje sokkal inkább az unió gazdaságpolitikai fókuszának befolyásolásában rejlik. Kevesen képesek felismerni: a régóta győzedelmeskedő szabadversenyes dogmával szembeni legutolsó utóvédharcok éppen napjainkban zajlanak Európában.

Az euro-atlanti integrációs folyamat útjára indításától fogva jóval több volt, mint az öreg kontinens védelmi és szabadpiaci aspektusú kooperációja.  A második világégést követően Nyugat-Európa középhatalommá zsugorodó – valaha szebb napokat is látott - gyarmatbirodalom-roncsai az általuk romhalmazzá változtatott városaik újjáépítése során paradigmát váltottak. A negatív végösszegű játszmának bizonyuló (szomszédaik alávetésére és a gyarmatok újraosztására irányuló) koncepciójuk helyett szövetségre lépve szándékoztak kezelni országaik szociális és gazdasági feszültségeit.

Gyengül az agrárszektor lobbiereje (Fotó: Depositphotos)
Gyengül az agrárszektor lobbiereje (Fotó: Depositphotos)

Tekintettel arra, hogy a korabeli társadalmakon belül a falusi néprétegek súlya a jelenleginél nagyságrendileg számottevőbb volt csakúgy, mint a rurális térségekben kumulálódó élelmiszergazdaság nemzeti össztermékhez viszonyított aránya, megkerülhetetlen volt a Közösségi Agrárpolitika (KAP) meghirdetése. Az első ipari forradalomtól kezdődően végbemenő modernizációs hullámok ugyan a 18. századtól fogva folyamatosan csökkentették a vidéki lakosság számarányát a városi lakosság rovására, de az ötvenes és hatvanas évek folyamán ennek ellenére még a parasztság politikai és gazdasági súlya minden nyugati államban kardinálisnak bizonyult. A KAP forrásai ennek folytán évtizedeken keresztül a Közös Piac forrásainak relatív többségét emésztették fel. A társadalmi béke megőrzése érdekében a vidéki lakosság önnön piaci teljesítményén túlmenően állandó dotációkra is szert tett a vidék népességmegtartó képességének megőrzése érdekében.

A területalapú támogatások és az eszközbeszerzési pályázati források még a nettó befizető államokban is állandóan rendelkezésre álltak az elmúlt emberöltők során. Ennek folytán maradhatott életképes a tradicionális jellegű önálló paraszti gazdálkodás az öreg kontinens nyugati felén. A fiatalok többségének javuló képzettségi szintje e kedvező keretrendszertől függetlenül vonta maga után az agrárnépesség további csökkenését és nagyvárosokba áramlását, valamint ezzel párhuzamosan az átlaggazdaságok földterület-növekedését. A gazdaságok hatékonysága a gépesítettség fokozódásának hála trendszerűen javult, emellett az átlagos agrárháztartások bevételeit rendre kiegészítette a falusi turizmus elterjedése és a vidékfejlesztési források bőséges rendelkezésre állása az elmaradottabb térségek mindegyikében. A túltermelési válságokat dotációival, kapacitásszűkítő ösztönző rendszerével és felvásárlási-árszabályozási szisztémájával rendre eredményesen kezelő KAP társadalompolitikai célrendszere mára ugyan teljességgel ellehetetlenült, viszont gazdasági kiindulópontjai máig helytállóak.

Az egészséges és helyben előállított élelmiszert termelő, egyidejűleg az állatjóléti szemléletet is magáénak valló európai gazdálkodási modell megmaradása közérdek. Amennyiben a családi gazdaságok körében tömeges csődhullám bontakozna ki, ellehetetlenülne a kontinentális élelmiszerbiztonság, befolyásolhatatlanná válna az élelmiszerár-színvonal, valamint elsöprő erejű szociális exodus hárulna a nagyvárosok mindegyikére az egy csapásra felerősödő belső migráció okán.  Ezen összefüggésnek tudható be, hogy a KAP rendszere kisebb-nagyobb változtatásokkal társadalmi konszenzust élvezett Európa-szerte generációkon keresztül annak ellenére, hogy időközben az agrárium GDP-n belüli súlya marginalizálódott.

Napjaink nyugati gazdatüntetései azonban rávilágítanak arra, hogy a termelők tisztában vannak a folyamatokkal. Felismerték: a nettó befizető Nagy-Britannia kilépését követően akut forráshiánnyal küzdő brüsszeli hatalmi központ utat kezd engedni a nagyfoglalkoztató ipari konszernek és szolgáltatási profilú multinacionális holdingok nyomásának. A nemzetállami kormányzatok elsődlegesen a fajsúlyos munkaerőpiaci aktorok vezetőiből rekrutálódó menedzsment-osztály érdekeit részesítik előnyben, és az Európai Tanácson keresztül a kormányfők e világlátást képviselik primer jelleggel a súlytalannak ítélt agrárium aspektusaival szemben. Az energiaválság kirobbanásától kezdődően a COVID-krízis során eladósodott államháztartások kizárólag forrás-átcsoportosítás révén képesek támogatni országuk iparvállalati szegmentumait, hiszen az újbóli közeladósodásnak és az adóteher ismételt fokozásnak már nincs további tere.

Az agrárium lobbiereje gyengének bizonyult ahhoz, hogy bárhol is érezhetően lassítani tudja a vidéki létforma erózióját, amit leginkább az egy euróért árult falusi házak sora jelképez Dél-Európa szerte. A gazdaszervezetek reprezentálta agrárnépesség elöregedett és számosságát tekintve is elenyésző, így a nagypolitika szempontjából könnyűszerrel kezelhető és olcsón pacifikálható áldozati báránynak tűnt. Azonban a relatíve tőkeerős és tradicionális szövetkezetei révén jól szervezett francia, német, belga családi gazdasági hálózat képesnek bizonyult felborítani a kínálkozó papírformát. A formailag adóterheik növekedése ellen tüntető gazdaszervezetek megmozdulás-sorozata messze túlmutat az általuk kifogásolt adótechnikai változások hatókörén. Az Európai Tanács mögött álló nagyhatalmú kormányzatok (mindenekelőtt a német-francia-tengely konzervativizmussal kevéssé vádolható hatalmi központjai) és az általuk irányított Európai Bizottság az elmúlt évtizedben sorra kötötte az EU és más gazdasági nagyhatalmak (MERCOSUR, Japán, USA, Kína) között a szabadkereskedelmi egyezményeket. E törekvések fő célja az exportvezérelt nyugat-európai nemzetgazdaságok (mindenekelőtt a német és a holland) ipari kivitelének további ösztönzése volt a nagyvárosi népesség magas foglalkoztatási szintjének megőrzése, valamint a kimagasló nagyvállalati profitráták állandósítása érdekében. E koncepció felvállalásának azonban komoly ára volt. Hiszen a GMO-technológiát alkalmazó, magas kemikália-felhasználás mellett működő, döntően amerikai tulajdonlású grandfarmok termékeinek az öreg kontinensre való beengedése elkerülhetetlenné vált a német autóipari export amerikai és latin-amerikai vámkedvezményének biztosításáért cserében.

Évtizedes negligálásukat követően a nyugat-európai gazdaszervezetek körében már elegendő volt egy parányi szikra is az évtizede izzó parázs feltüzeléséhez. Az egyre szigorodó uniós előírások betartásának folytonos kötelme és a magas szinen állandósult helybeli bérköltségek okán drágán termelő gazdaszövetkezetek folyamatosan kezdtek kiszorulni európai piacaikról, miközben a számukra hagyományosan járó – uniós szintű - kompenzációk is számottevően szűkültek az elmúlt években. Mindemellett konkurenciájuk tovább erősödött hagyományos piacaikon az Ukrajnából származó (amerikai GMO-technológiával termelt) gabona dömping okán. A sok évszázados tradícióval bíró - fokozódó présbe szorított - nyugati gazdagparasztság az utolsó viszonylag jelentős szervezettséggel, ideológiával és erőforrástömeggel bíró vidéki középosztály-maradvány, mely még képes szembe helyezkedni a transzkontinentális nagyvállalati szféra elsöprő erejű érdekeivel. A gazdák védik életformájukat, hagyományaikat, jólétüket. Önös gazdasági céljaik mellett a közérdeket is képviselik a robotizáció miatt egyre súlytalanabb foglalkoztatási szerepkörű indusztriális szektort premizáló saját kormányaik ellenében.

A zavarkeltésben érdekelt (gyakran oroszországi dotációt élvező) szélsőjobb persze előszeretettel települ rá a gazdatüntetésekre, ami érthető. Nyilván a gazdálkodók körében magas népszerűségnek örvendhet a francia Nemzeti Gyűlés, a holland és osztrák Szabadság Párt, valamint a német AfD, azonban a politikai radikalizáció elkerülhető lett volna, ha a német és a francia középpártok kezelték volna a gazdatársadalom évtizedes sérelmeit. A szellem mára vitathatatlanul kiszabadult a palackból. A ’30-as évek weimarizálódása bontakozik ki szemünk előtt, mely trendből könnyen fakadhat a nyugati pártrendszerek földcsuszamlásszerű változása is. A holland szélsőjobb választási győzelme, a francia Nemzeti Gyűlés vezetőjének egyre magasabb tetszési indexe, valamint az AfD sikerei az egymást követő tartományi választásokon e trendforduló előjeleit képezhetik.

Az EU gazdaságpolitikájának megváltoztatása elképzelhetetlen a kontinentális integráció karakterét hagyományosan meghatározó nagyhatalmak kormányzatainak szerkezeti módosulása nélkül. A balközép vezetésű német kormányban erős az ipari szakszervezetek befolyása, melyek érdekeltek az exportösztönző szabadkereskedelmi modell fenntartásában. Elsöprő erejű paradigmaváltásra volna szükség, mely korántsem idegen a zöldgondolattól, viszont felvállalására az amerikai orientációt követő német zöldek (kormányzati pozíciójuk ellenére) képtelennek tűnnek, ami magyarázatot ad valaha magas népszerűségük erodálására.

Amennyiben a kontinentális mérvű önellátás gazdaságfilozófiája kerülne az EU célrendszerének fókuszába, akkor a kontinentális belgazdaságra terelődne át a gazdaságpolitikai súlypont, így mód nyílna a hagyományos termelési módok (köztük a mostanság megrendült családi agrárgazdaságok és a Mediterráneumban valaha jelentős háziipar) bázisán egy kontinentális szintű piacvédelemre. Európát termelési potenciálját és humántőkéjét tekintve nyilvánvalóan képes volna élelmezni saját agrárszektora (ezt bizonyítja a ’80-as és ’90-es évek túltermelési kríziseinek sora), valamint iparvállalatai minden közszükségleti fogyasztási cikk előállítását képesek lennének – persze gyakorta a jelenleginél magasabb árszínvonalon - előállítani. Pusztán azon összefüggést kellene felismerni, miszerint a gyakorta favorizált olcsóság nem kedvez se a minőségnek, se a fenntarthatóságot szavatoló tartósságnak, se az életszínvonalnak.

A mostanság immár vitathatatlanul a főhatalom megszerzésének kapujában álló újnacionalista politikai szervezetek legfőbb missziója e helyzetben a zavarkeltés helyett az alternatívaképzési potenciál felépítése volna, hiszen kormányzati szerepbe jutva (lásd Olaszország, Hollandia) könnyűszerrel kezelhetetlen mérvű lakossági elvárásoknak kell majd csaknem azonnal megfelelniük. Jelenleg kevéssé látszik intellektuális potenciáljuk mindennek megteremtéséhez.

A COVID-krízis lezárásai rávilágítottak arra, hogy egyetlen állam se rendezkedhet be tartósan a globalizáció propagálta importfüggő kereskedelmi modellre. A paradigmaváltás szükségszerűségét bátran felvállaló, az öreg kontinens önellátását potenciálisan szavatolni képes nyugati gazdatársadalom önmaga partikuláris megélhetési érdekein túlmenően a közérdek védelmében is demonstrál a nyugati nagyvárosok utcáin. A jelek szerint – az ilyenkor rendre megjelenő népszerűséghajhász zavarkeltőket leszámítva - kevesen ismerték fel mindeddig az európai politikai elit soraiban a modellváltás szükségszerűségét. Félő: rövidlátásuknak idővel megfizethetetlenül magas ára lesz.

Véleményvezér

Románia is lehagyott minket a várható élettartam statisztikákban

Románia is lehagyott minket a várható élettartam statisztikákban 

80 felett már nincs sok esélyünk.
A francia elnök szerint a kis nemzeti vállalatok versenyképtelenek a nagy globális cégekkel szemben

A francia elnök szerint a kis nemzeti vállalatok versenyképtelenek a nagy globális cégekkel szemben 

A francia elnök keményen beszólt az európai gazdaságpolitikának.
Az osztogató-fosztogató állam nagyon drága

Az osztogató-fosztogató állam nagyon drága 

A kormány tavalyi, többször módosított hiánycélja sem teljesült.
Jobbról és balról is immár Magyar Péter nemiségét firtatják

Jobbról és balról is immár Magyar Péter nemiségét firtatják 

Lassan mulatságba fullad a magyar elit kommunikációs vergődése.
Minimum nettó 800 ezer forintos fizetés a Lidlben

Minimum nettó 800 ezer forintos fizetés a Lidlben 

Nem álom, valóság.


Magyar Brands, Superbrands, Bisnode, Zero CO2 logo