Történelmi találkozóra került sor egy minap megjelentetett kiadvány ürügyén, Surányi György ex- és Járai Zsigmond gyakorló jegybankelnök fogadta el Szekeres Imrének, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárának meghívását. A Kormányzati Stratégiai Elemző Központ – egy e tárgyú brossúráról kerekasztal beszélgetést szervezve – invitálta meg az MNB egykori és mai vezetőjét, Draskovics Tibor pénzügyminisztert, valamint Oblath Gábort, a Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa tagját. Aktuál (gazdaság)politikáról még a hivatalban lévők sem kívántak megnyilatkozni az euróról szóló eszmecserén, s még a vitavezető Szekeres Imre is csak kedvcsinálóként sorolt fel számokat arról, hogy ha ténylegesen ma vezetnék be nálunk az eurót, mi mennyit kóstálna. Egy szakmunkás 415-425 eurót kapna munkahelyén, 50 cent lenne egy kiló krumpli, egy kiló kenyér 67 centbe egy kiló sertéscombért pedig 3 eurót fizethetnénk.

Egy dolgot alapvetésnek tekintettek a március 10-i kerekasztal résztvevői: az eurózónába mindenképpen be kell lépnie Magyarországnak, illetve a maastrichti kritériumokat ugyan lehet vitatni – meg is tették –, de teljesíteni kell. A pénzügyminiszter – aki kijelentette, nem a kormány, a tárca hivatalos álláspontjának ismertetésére vállalkozik – egy relatíve rövidebb felzárkózási időszakot mint növekedési többletet eredményező tényezőnek könyvel el, s a legfőbb állami feladatok között tartja nyilván az infrastruktúrális lemaradás mérséklésének előmozdítását. Ezúttal is hitet tett amellett, hogy kényszerítő a struktúrális reformok elindítása. A közszolgáltatások aránytalanul nagy többletforrások bepumpálását igénylik. Nem csupán olcsóbb, hanem terjedelmében kisebb államháztartás is elemi szükséglet. De nyomásra is számítani kell, főleg politikai – például bérügyi – jellegűekre. Magyarország helyzete sok tekintetben más tehát, mint azoknak az országoknak a helyzete, amelyek már bekerültek az eurózónába. A kormány ambiciózus 2008-as dátumot hirdetett meg korábban, de kiderült, a pályát nem tudjuk befutni az elmúlt egy-két évben bekövetkezett folyamatok miatt. Ma az a kérdés, hogy a magunknak támasztott kényszerek szerint fussunk-e tovább, vagy szabad-e több „szabadságot” adni magunknak? Nem abból kell kiindulni – válaszolt is Draskovics Tibor –, hogy mechanikusan a 2008-as dátumból kell levezetni a csatlakozás teendőit. De az is mérlegelendő, hogy milyen is lehet a stabilitási és növekedési egyezmény sorsa: módosulnak-e a feltételek, mire elérhető közelségébe kerülünk az eurózónának? Az nem vitás, hogy roppant merevek az előírások.

Ez volt az a megállapítás, amelyet eléggé egyöntetűen elfogadtak a vitázók, de Járai Zsigmond nyomban leszögezte: az egyensúlyi politikára, az infláció alacsonyan tartására – 2005-ben a 3,5 százalék alá szorítására – Maastrichtól függetlenül is szükség van. A jegybankelnök a stabil árfolyamot nevezte a jó monetáris politika eszközének, ez a legjobb a piac szempontjából, ráadásul Magyarországon a belső sokkok kezeléséhez is igen fontos kellék. A nagyobb árfolyamstabilitást az ERM II – az eurózóna „előszobája” – már kikényszeríti. De ha kikerülünk ebből a fegyelmező környezetből, akkor roppant módon elbizonytalanodnak a befektetőink. Az euró bevezetése, szögezte le Járai, a kormány feladata, a kabinetnek kell tudni, hogy milyen gyorsan, mekkora áldozatokkal, illetve mennyire elhúzva akarja elérni az eurózónába való belépést. Az MNB-elnök figyelmeztetett is, utalva a kitűzött, de visszavont 2008-as dátum apropóján: túl sokszor nem lehet változtatgatni ezt a programot. Gondnak tartja, hogy nem látni az euró bevezetésének a társadalmi támogatottságát.

Az MNB Monetáris Tanácsának tagja, Oblath Gábor másfajta óhajt fogalmazott meg, azt, hogy jó lenne, ha a stabilitás kultúrája kialakulna az országban. Minél tovább vagyunk kívül az eurózónán, annál nagyobb kockázatot vállalunk. A maastrichti kritériumok teljesíthetősége áll manapság is a viták középpontjában. Oblath szerint ez formális kérdés, nekünk teszik fel, holott nekünk kell magunktól megkérdezni.

A maastrichti kritériumoknak kapcsán Surányi György fenntartásait nem a magyar gazdaság helyzete kapcsán fogalmazta meg. Súlyos belső ellentmondások jellemzik a stabilitási és növekedési paktumot, s ezt az eurózónában lévő országok érzik leginkább. De a csatlakozók is ugyanezt fogják tapasztalni. Surányi szerint a maastrichti passzusok nem segítik a növekedést, a csatlakozóktól pedig majd kétszeres tempót igényelnek, azaz súlyos növekedési veszteségekkel kell számolni. A pénzügyi egyensúly megközelítésének módja sem korrekt a paktum alapján: a pénzügyi egyensúlyt voluntarista módon, egyoldalúan azonosítja a költségvetési egyensúllyal. A stabilitási és növekedési egyezmény nem 3 százaléknál kisebb államháztartási hiányt követel meg, hanem hosszú távon egyensúlyban lévő, és/vagy szerény többletet produkáló államháztartást fogalmaz meg. Vajon mi történne akkor, ha ezt a követelményt a mostani tizenkettek komolyan vennék, ha betartanák az önkéntesen vállalt eme kritériumot? Egy évtized alatt eltűnne az államháztartási hiány Nyugat-Európában, s az összes államadósság visszafizetésére is sor kerülne, vagyis egyben eltűnne a hozamgörbe, nem lenne megfelelő megtakarítási lehetőség az adott országok számára. Mindemellett ez a szemlélet nincs tekintettel a magánszektor nettó pénzügyi pozíciója alakulását. Egyáltalán nem mindegy, hogy a magánszektor milyen nettó pénzügyi megtakarítása mellett mekkora államháztartási hiány alakul ki egy gazdaságban.

Surányi érvelése szerint tehát az államháztartási hiány megítélése – egyensúlya – nagyon keveset árul el egy ország pénzügyi stabilitásáról. A paktumban például egy szó nincs az államháztartás szerkezetéről, minőségi összetevőiről. És arról sem találni információt a maastrichti követelményekben, hogy az államháztartás centralizációs hányadának miként kellene alakulnia. Nemcsak az okoz nálunk sem feszültséget, hogy az indokoltnál nagyobb az államháztartás hiánya, hanem az is, hogy mintegy tíz százalékkal növekedett 2000. és 2003. között a költségvetés újraelosztási aránya, s ennek az infláció szempontjából is kedvezőtlen a hatása.

A vitázók egyformán helyénvalónak tartották, hogy a 35-40 százalék közötti újraelosztási arány lehet az ideális, amely mellett optimális a gazdaság növekedése, az ennél nagyobb arány pedig az inflációt generálja. Maga a magyar gazdaság is bizonyította mindezt, 1996-tól, amikor 50 százalék körül volt az újraelosztás, 41 százalékra sikerült levinni ezt az arányt, miközben megindult a növekedés és a pénzromlás mértéke is mérséklődött.