A mostanság felálló – nagykoalíciós összetételű – új német kabinet feje a kormányalakítási tárgyalások végeztével afféle jelentéktelen fél-információ gyanánt hányaveti módon bejelentést tett többi között arról is, hogy a hazájában hagyományosan érvényben lévő költségvetési kiadási plafont felfüggeszti az újdonsült ország-vezetés az előttünk álló ciklusra vonatkozóan. Mindezt deklaráltan az ukrajnai konfliktus miatt elengedhetetlenül élesedő fegyverkezési verseny költségigényével magyarázta a legutóbbi német törvényhozási választásokat relatív többséggel megnyerő CDU élén álló kijelölt kormányfő (Friedrich Merz). Különös egybeesésként fontos megjegyeznünk, hogy hasonlóképp nyilatkozott pár hétre rá a holland uralkodó is, aki félreérthetetlenül fegyverkezési program meghirdetésére ösztökélte hazáját a véres konfliktusokkal tarkított nemzetközi helyzetre hivatkozva.

A hazánkban jelentéktelennek tűnő, ekként legfeljebb mínuszos hírként tálalt fenti kancellári kijelentés továbbá azt is tartalmazta, hogy a koalíciós tárgyalásokon kifejezetten a baloldali SPD ragaszkodott a költségvetési fegyelem fellazításához, amit könnyűszerrel hagyott jóvá a nagyvállalati menedzsmentek körében hazájában nagy népszerűségnek örvendő – atlantista elkötelezettségű – Merz. Érdemes azonban megvizsgálni a kérdést, hogy miért is lehetett hatályban korábban egy költségvetési paktum, amelynek megőrzésére a mindenkori német kormányzat hagyományosan primer célként tekintett bő fél évszázadon keresztül.

Miként az széles körben ismeretes: az első német képviseleti demokráciaként számon tartott – két világháború közötti – weimari rendszer 1933-ban bekövetkező (a nemzetiszocialista párt választási győzelme folytán utóbb pár esztendő leforgása alatt végbemenő) látványos bukását a ’29-től érvényesülő hiperinflációs trend és az annak nyomán tömegessé váló lakossági deklasszálódás okozta. A második világégés után amerikai segédlettel megalapított szövetségi köztársaság keresztény-konzervatív elitje (mindenekelőtt a máig az ’55-től kibontakozó nyugat-német gazdasági csoda atyjaként tiszttelt Ludvig Erhardt, valamint a CDU legendás kancellárja, Konrad Adenauer) az Európát utóbb lángba borító németországi fasizálódás kiváltó okaként elsősorban a weimari éra alapvetően elhibázott inflációgeneráló gazdaságpolitikáját és az abból következő államadósság-krízist nevesítette.

A ’45 után világhatalmi szerepkörbe kerülő amerikai állam és a többi nyugati szövetséges hatalom – később NATO néven intézményesülő – kooperációja a világégés végeztével leigázott korábbi német állam területének nyugati tartományaiban ’45 tavaszán kialakított nyugati megszállási zónákból ’49-ben létrehozott NSZK-t azon világos feltétellel hagyta megalakulni, hogy nem ismétlődhet meg újfent a fasizálódás folyamata. E paktumnak két következménye volt: a Karlsruhe központtal működő német Alkotmánybíróság bármikor felszámolhatja a radikalizálás szándékával fellépő politikai formációkat, valamint a szovjet tankhadosztályokat feltartóztatni hivatott – ’44-’45-ben eredetileg megszállóként bevonuló – amerikai csapatok támaszpontjai korlátlan ideig fennmaradhatnak az újonnan megvont szűkös államhatárokon belül. Cserében a Marshall-program kedvezményes konstrukciójú hitelforrásainak bőkezű rendelkezésre állása és az amerikai exportpiacoknak a német iparvállalati termékkörök előtti megnyitása két emberöltőre sziklaszilárdan alátámasztotta a nyugat-német társadalom mindaddig soha nem látott jólétét, amely körülmény a demokratizálódás zálogának bizonyult.

E feltételrendszerben a korábbi lehetőségeket messze felülmúló mesterséges (exportvezérelt) gazdaságélénkítési pálya valósulhatott meg, mellyel tisztában volt az összes német politikai formáció, valamint a német növekedés áldásait élvező európai tagállamok vezetésének mindegyike hosszú évtizedeken keresztül. A legendásan dinamikus nyugat-német bővülési trend áldásait különös módon a két tábor békés egymás mellett élését hirdető pacifikált hidegháborús korszakban még a relatíve fejlett feldolgozóiparral bíró közép-európai államszocialista rendszerek is élvezhették exportjuk tartós élénkülése folytán. E korszakban minden politikai formáció tudatában volt annak (még a leginkább jobboldali bajor CSU vezérkara is), hogy a nyugat-német jólét záloga a szoros amerikai szövetség és a szilárd pénzügyi háttér fenntartása. Ezen informális közmegegyezés folytán a nyugat-német márka a dollár után a legkedveltebb tartalékvalutává vált a korabeli Európában a vasfüggöny mindkét oldalán, és a közbizalom láthatóan világszerte fennmaradt a német pénznem iránt egészen annak (az euró bevezetése miatti) váratlan megszűnéséig.

Az aranykor némileg kopottasabb formában maradéktalanul fennállt a német újraegyesítést követően is. Az NSZK-ba beolvadó egykori keleti tartományok felettébb költségesnek bizonyuló felzárkóztatása ellenére a költségvetés stabilitása és az NSZK-márka értékállósága nem kérdőjeleződött meg a ’90-es évtizedben sem. A Kohl-kabinet az FDP részvételével mindvégig szigorú költségvetés-politikát tartott fenn. Ennek tudhatta be 16 évig fennálló korszakos működését, ugyanis az SPD vezette kormánykoalíciót ciklusközben (1982-ben) éppen azon prózai okból kifolyólag hagyta ott egyik napról a másikra a liberális párt, mert veszélyeztetve érezte a Brandt és Schmidt fémjelezte korszakban széles körben elérhetővé váló bőkezű jóléti transzferek költségvonzata okán az államháztartás egyensúlyát.

Az euró-övezet végül 1999. január elsején realizálódó megalakulását évtizedes tárgyalássorozatot követően francia nyomásra Kohl kizárólag azon esetben volt hajlandó elfogadni, ha a ’49-től kezdődően kvázi a (nyugat)német alkotmányosság szintjére emelt fiskális paktum kiterjesztésre kerül az EU egészére. Ezen alkut szimbolizálta az Európai Központi Bank székhelyének Frankfurtba történő helyezése, ami nyilvánvalóan a márka örököseként pozícionálta az eurót.

A német jólétet szimbolizáló NSZK-márka, majd az euró-övezet stabilitását a mindennapok szintjén kifejező közös európai pénznem alapja a ’49-es alkotmányos konstrukció szerves részét képező pénzügyi paktum volt, amit német nyomásra egyetlen kurzus se puhíthatott fel az EU-ban. E tradíció jegyében a 2008-as világgazdasági krízis, nyomán az államcsőd szélére sodródó PIIGS-országcsoport számára se hagyta jóvá Merkel a hiánymutatók fellazítását éppen az euró árfolyamának védelmében. A Brüsszelből – nyilván német nyomásra – útjára indított túlzottdeficit-eljárások sora fémjelezte akkortájt a félperiférikus tagállamok (köztük hazánk) mindennapjait azon vészterhes években. Az északi fekvésű uniós tagállamok Németország vezette csoportját ekkortól kezdték a világsajtóban fukarok szövetségeként (vagy új Hansa-szövetségként) emlegetni szemben a Mediterráneum gigantikus adóssághegyeit maguk előtt görgető déli válságövezet instabil államaival (utóbbiakat a szintén rendre felzárkózási forrásigénnyel fellépő poszt-szocialista tagállamokkal együtt a Kohézió Barátaiként nevesíti a világsajtóbeli szóhasználat).

Az új német kormányzat hatalmi berendezkedésével a fentebb részletezett viszonyok a baloldal nyomására gyökeresen megváltozni látszanak. Holott az unió egyetlen tartós (és pozitív jellegű) hozadéka a szabadpiac érvényesülésén túlmenően az egységes valuta létrehozásában és fennmaradásban ragadható meg. Napjainkban azonban a német nagykoalíció egyik napról a másikra megszünteti a közös pénz alapjait szolgáló fiskális paktumot a német hadiipar nyomására. Az USA területén érvényesülő emberöltőnyi adósságtrend vészjóslón veszélyezteti az öreg kontinenst is. Amerika megkísérelte ugyanis az ezredfordulótól kezdődően a középosztályi jólét megőrzése mellett a fegyverkezési dinamika azzal egyidejű felfuttatását is mesterségesen alkalmazott „hitelpumpálás útján” végrehajtani, amely hamvába holt törekvés mára látványos adósságkrízisbe sodorta pusztán egy emberöltő leforgása alatt a vezető nyugati nagyhatalmat. Könnyűszerrel Európára is e méltatlan sors várhat, ha az elkövetkező években útjára indítandó kontinentális fegyverkezési program gigantikus kiadásainak ellentételezését nem kívánják megtalálni a tagállami költségvetések más (jóléti, vagy fejlesztési) költségsoraiban a vezető uniós tagállamok kormányzatai. A német kormányzati gyakorlat irányadó jellege folytán rossz irányba befolyásolhatja a többi – ez idáig hagyományosan felelősen gazdálkodó – északi tagállam irányvonalát is (lásd többek között a fentebb említett holland példát).

A köztudomásúlag orosz forrásból működő AfD egyes mérések szerint a CDU támogatottságával immár azonos szinten áll Németországban az ország egészén (vagyis nem csak az ex-NDK-s periféria-tartományokban), azaz négy év múlva a jelenlegi amerikai kormányzat látható szimpátiájától övezve akár vezető kormányerővé is válhat (éppúgy, miként Franciaországban a szintén oroszorientált Nemzeti Gyűlés). Egy inflációs krízis – amely trend törvényszerűen a napi lakossági közszükségleti cikkek látványos áremelkedését eredményezné – nyilvánvalóan tovább táplálná a német társadalom napjainkban is zajló radikalizálódási tendenciáját. Az euró elinflálódása az egységes Európának immár bő fél évszázadra visszatekintő projektjét is könnyűszerrel viszonylagossá teheti. A német konzervatívok által érthetetlen hányavetiséggel cserbenhagyott konzervatív fiskális politika hiánya bármikor alááshatja az öreg kontinens pénzügyi stabilitását, hiszen a rossz példa mindig ragadós.

A jelek szerint a minap berendezkedő német nagykoalíció CDU-s vezérkara a törvényhozási többséghez elengedhetetlenül szükséges – habár trendszerűen marginalizálódó – SPD nyomására mindent egyetlen tétre tett fel azon kártyaasztalnál, ahol törvényszerűen semmit se nyerhet.