Habár immár jó ideje hagyta leszoktatni magát a magyar gazdasági újságírás a gazdaságtörténeti adatsorok használatáról, témánk okán most mégiscsak kénytelenek vagyunk visszaásni nemzetgazdaságunk két emberöltővel korábbi vonatkozó makroadataihoz jelenlegi helyzetünk beható ismertetése céljából. Amennyiben hajlandónak mutatkozunk elvégezni ezt a régészeti ásatásokhoz hasonlatos aprómunkát, akkor módunkban lesz megállapítani, hogy hazánkban legutoljára 1988-ban – vagyis a rendszerváltozás során összeomló államilag tulajdonolt nagyipar felszámolását megelőzően - tanyázott 5 millió körül a főállásban foglalkoztatottak létszáma.
Az alacsony hozzáadott értéket képviselő bányaipari, kohászati, építőipari monstrumok, illetve a korszakban virulens téeszvilág és az ahhoz kapcsolódó melléküzemág-vertikum gigantikus mérvű kapacitásfeleslegének időszakában – az érett kádárizmus másfél-két emberöltőnyi konszolidációs fénykorában – volt képes a hazai nemzetgazdaság az összlakosság bő felének munkaerőpiaci teljesítménnyel hozzávetőlegesen alátámasztott egzisztenciát biztosítani.
Azonban az igazság pillanata a rendszerváltozáskor hamar elérkezni látszott: az Antall-kormány a nyugati versenytársakhoz képest háromszor több energiamennyiséget felemésztő hazai nehézipari alágazatok termelési volumenét az élelmiszergazdasági vertikum kibocsátásával egyetemben kényszerűen hozzáigazította a nemzetközi piac igényeihez, mely elkerülhetetlen korrekció folytán a ’90-es évek középső harmadára hazánkban megszűnt másfél millió - döntően kékgalléros - munkahely. Az álláshelyek harmadának atomcsapásszerű eltűnte kuriózumnak tűnt akkortájt térségünkben, hiszen hazánk GDP-je nagyobb mértékben zuhant össze, mint 1944-ben, amikor frontterületté vált az ország. Csehországban a munkahelyek száma példának okáért alig mérséklődött a rendszerváltó években, ami leginkább a Prágában hatalmon lévő – nem mellékesen egy konzervatív közgazdászprofesszor vezetése alatt álló - Klaus-kabinet (leginkább a kuponos privatizációs modell felvállalásában manifesztálódó) primer nemzeti tőkeképzési törekvéseinek tudható be.
Hazánk e - hozzá képest szerencsésebb történelemmel megáldott - északnyugati szomszédjához képest más utat választott a rendszerváltozást követő évtizedben: a nemzeti tőkeképzés rögös útjának felvállalása helyett a globális tőkevonzás nemzetközi szinten ajánlott sikerreceptjére tette tétjeit a számára akkortájt megnyíló globális kaszinóban. E maradék „zsetonjainkat” hamar felemésztő - liberalizálódást célzó – korabeli kormányzati döntéssorozat ugyan kezdetben komoly áldozatokkal járt, hiszen a keleti táborhoz képest mindaddig magas életszínvonalú egzisztenciák tömegeit fenntartó, széles nyugati exportpiacokkal bíró műszaki profilú hazai nagyvállalatok álláshelyeinek tömeges elvesztésével járt, azonban pár évre rá vitathatatlanul megmutatkoztak a stratégia látványos hozadékai is.
A világháborús összeomlásnak megfelelő hazai recessziót követően 1993-1994 tájékán az addigra elvégzett piaci átalakulásnak hála hatalmas működő tőke (FDI) beáramlásnak örvendhetett hazánk (melynek mértéke az idő tájt meghaladta a többi visegrádi ország együttes tőkevonzási volumenét). Az átlag feletti FDI-beáramlás eredményeként néhány év leforgása alatt félmillió munkahely keletkezett hazánkban a multinacionális hátterű gyáripar export-enklávéiban főként a központi régió területén és a nyugat-pannon polgárvárosok némelyikében. Ekkortájt kerül fel Európa gazdasági térképére a kihalt államszocialista gyáripari torzómaradványok rozsdafoltokkal vegyített betonszürkeségéből egy csapásra kivirágzó Budapest, Győr és Székesfehérvár.
A fentiek fényében kijelenthető: az imént hivatkozott miniszterelnöki kijelentés helytállónak tetszik. Hazánk legújabb kori gazdaságtörténetében pár esztendő leforgása alatt hozott már létre a globális tőke félmillió munkahelyet. Azonban fontos megjegyeznünk, hogy a magasan képzett és relatív olcsó technikus és szakmunkás képesítésű munkaerő tartalék tömeges rendelkezésre állása a ’90-es évek derekán csakúgy, mint a piacpárti törvénykezési gyakorlat megléte kedvező körülményt biztosított mindehhez. A képzettségi szint - azóta sajnos nehezen tagadható - romlásának állandósulása, valamint az uniós csatlakozással megnyíló határok okán számottevővé váló - évről évre elszenvedett - agyelszívási veszteségünk folytán az alapkérdés inkább akként fogalmazható meg: vajon rendelkezésre áll-e még idehaza a világszínvonalú termeléshez elegendő mennyiségű és minőségű munkaerő?
A munkaerőpiac kapcsán gyakorta hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az annak keretében egyidejűleg rendelkezésre álló betöltött és betöltetlen munkaköröknek nem pusztán mennyiségük, hanem minőségük is van. Tekintettel azon tényre, miszerint hazánkban él bő egymilliónyi állampolgár, aki nem rendelkezik még 8 osztályos alapfokú végzettséggel sem, könnyű megállapítanunk: a munkaerőpiaci kínálat színvonalát alapvetően korlátozza a munkaerőtartalék alacsony minősége. Vagyis az általános képzettségi szint javítása nélkül magas hozzáadott értéket megtestesítő álláshelyek vonzása – ellentétben a ’90-es évekbeli folyamatokkal - immár nem lehetséges. Külön problémát jelent a nemzetközi tőkepenetráció fokozódása egy-egy lokáció vonatkozásában a kkv-szféra szempontjából is, hiszen a multinacionális nagyvállalatok megjelenése általában nem a tartós munkanélküliek munkába állását fogja eredményezni, hanem a helyben működő mikro, kis- és középvállalatok veszítik el munkaerő-állományuk legjavát, hiszen elsődlegesen munkaszervezetük képzett tagjaira gyakorol vonzási hatást a lokációban megtelepülő - jobb munkakörülményekkel és a kedvezőbb kereseti viszonyokkal bíró - globális nagyvállalati szegmentum és annak beszállítói hálózata. Az Orbán Viktor szóban forgó beszédében primer befektetési területként nevesített térségek (Nyírség, Borsod, Békés) foglalkoztatási szerkezetében a hazai KKV-szféra sokkal nagyobb súlyt képvisel napjainkban, mint a másfél emberöltő óta a globális tőke regionális hídfőállásaként funkcionáló dunántúli polgárvárosokban és Budapesten, így bizton kijelenthető: a nemzeti tőke további marginalizálódását fogja eredményezni nemzetgazdaságunkon belül a nagytőke fokozott megjelenése a Dunától (sőt, inkább most már a Tiszától) keletre.
Az ötmilliónyi munkavállaló Magyarországának vágya a félmilliónyi – vélhetően alacsony hozzáadott értékű – gyáripari álláshely valószínűsíthetően gyorsan realizálható létrejötte ellenére könnyen ábrándképnek bizonyulhat. Hiszen a kormányzati adókedvezményekkel és célzott dotációkkal hazánkba csábítandó gyáróriások megtelepedésével párhuzamosan számos ágazatban tömeges munkaerő-leépítés prognosztizálható a digitalizáció előrehaladása, valamint az autonóm közlekedési rendszerek terjedése következtében. A belső égésű motorok használatának a közlekedésen belüli gyors marginalizálódása, valamint az elektromos meghajtású gépjárművek azzal egyidejűleg végbemenő elterjedése – tekintettel arra, hogy utóbbiak gyártása műszaki egyszerűségük okán harmad akkora élőmunka igénybevételével jár – prognosztizálhatóan tömeges állásvesztést eredményez majd az érintett gyáripari alágazatok mindegyikében. A jelenlegi kormányzat azon törekvése, miszerint a magyar gyáripar fókuszát mielőbb átállítani szükséges az akkumulátorgyártás irányába releváns célkitűzésnek tűnik, hiszen az elektromos meghajtású személygépjárművek terjedése okán nagy valószínűséggel fokozott piaci kereslet generálódhat ezen feldolgozóipari szegmentumban. Ennek révén a jelenleg 300 ezer hazai egzisztenciát megalapozó autóiparban megszűnő álláshelyek irányából jelentős munkavállalói létszám zsilipelhető át ezen egyre virulensebb alágazatba. Vagyis az elkerülhetetlen gazdasági szerkezetváltás igényli az újonnan létesítendő munkahelyeket, de ettől még nem lesz abszolút értékben több álláshely hazánkban.
Szükséges megvilágítanunk továbbá, hogy az elmúlt évtizedben keletkező egymilliónyi munkahely toposzának az állami propagandában már-már imamalomszerűen hajtogatott „eredményessége” is meglehetősen délibábos kormányzati szemléletet tükröz, hiszen a szóban forgó – statisztikailag alátámasztott – többletmunkahely adat 60 százalékát a nyugati irányba elvándorolt és 10 százalékát az oda napi rendszerességgel a határ menti megyékből ingázó közeg teszi ki. Míg további 10-10 százalékát a közmunkás állomány és a központi közigazgatás létszámtöbblete adja. Vagyis közel másfél évtized alatt a belföldi munkaerőpiac vállalati szegmense mindössze százezer munkahelyet teremtett. Emellett az uniószerte alkalmazott statisztikai módszertan is felettébb rózsás látleletet nyújt a valóságoshoz képest hazánk munkaerőpiaci viszonyairól, ugyanis az idénymunkák alkalmazotti állományát is egész évben gazdaságilag aktívnak tekinti a hivatalos nyilvántartás. Utóbbi gyakorlat nagy valószínűség szerint azzal jár, hogy a nyári főidényen kívül az idegenforgalom és az agrárium terén ideig-óráig aktív sokszázezres nagyságrendű évközi munkanélküli állományt rejtenek el a negyedévente publikált kozmetikázott statisztikai adatsorok.
Tömören összefoglalva a hazai munkaerőpiacra ható releváns globális folyamatokat megkerülhetetlen kiemelnünk azon tényt, miszerint az országra rázáródó termelékenységi és képzettségi csapda alapvetően korlátozza a minőségi munkahelyek tömeges vonzását a multinacionális szférán belül. Emiatt a létesülő (egyidejűleg legalább három gázmeghajtású áramtermelő erőmű telepítését is szükségessé tevő) fokozott energiaigényű akkumulátor gyáróriások megtelepedésén túlmenően magasabb hozzáadott értékű álláshelyek létesülése e növendék iparágakban nem valószínű. Ennek folytán a relatíve magas munkanélküliségű északkeleti és délkeleti országrészben ugyan továbbra is emelkedhet az aktivitási ráta (amennyiben mérsékelten érvényesül majd az üzemek vezetésének törekvése a bevándorlók alkalmazására), azonban mindez a jelenlegi közepes jövedelmi szint felől nem fogja felzárkózási pályára állítani a hazai nemzetgazdaságot.
Ahhoz, hogy súlyuknak megfelelően észleljük a napjainkban meghozott kormányzati gazdaságstratégiai döntések következményeinek horderejét célszerű kezünkbe venni a magyar havi átlagbérért vásárolt mobiltelefonunkat. Nos, köztudott: annak tetemes vételára mindössze 5 százalékban tartalmaz gyártási költségeket. Kevéssé ismert adat, de ettől még helytálló: a csomagküldő szolgálat futárának a karácsonyi vásárlási láz során a lakásunk ajtajában sietve átnyújtott vételár fennmaradó bő 9/10 része kivétel nélkül tudásipari és magasabb szintű szolgáltatói tevékenységek ellenértékét jeleníti meg (pl: kommunikáció, marketing, logisztika, távolsági szállítmányozás, kutatásfejlesztés, innováció). Ha továbbra is futószalagipari létesítmények telepítésének ösztönzésében gondolkozik a hazai kormányzat, akkor nem Szingapúr és Dél-Korea életkilátásai állnak majd perspektivikusan hazánk lakossága előtt, hanem a Balkán és Latin-Amerika munkaalapú nemzetgazdaságaival fogunk osztozni a Nyugaton megálmodott, kikísérletezett, kifejlesztett műszaki cikkek árszintjének 5 százalékára rúgó részhányadán.
