Csak a lényeg lett lényegtelen? Az például, hogy ha már a mostani tanévben nem is sikeredhet, de jövőre felejtse el az oktatásügy a fejkvóta típusú finanszírozást? Pedig ha a diákszám alapján automatikusan jár a pénz, akkor csak a mennyiségi növekedésre lehet ösztönözni. Vagy: miért ne lehetnek saját csődtörvénye a felsőoktatásnak? Azért, hogy a rosszabb minőségű diplomákat adó, piacképtelenné váló intézményeket az "élet" zárhassa be. Vajon lényegtelen az a nemrégiben megfogalmazott ajánlat a felsőoktatásról döntéseket hozóknak, hogy egyetemeink, főiskoláink csak nemzetközi akkreditáció alapján működhessen, ha azt akarjuk, hogy versenyképesek legyenek?
Lenne miért protestálni.
De az utcákon felállított (politikai) színpadra a huszonéves demonstrálók jóformán egy követelménnyel evickélnek fel: ne legyen tandíj! Lehet, hogy összefügg egymással a gyengülő minőségű képzés, illetve a hallgatók egy részének felfogóképessége, s ezért csak annyit értenek meg a reformokból, hogy tandíjat akarnak fizettetni velük.
"A tandíj súlyosan károsítja ön és környezete tanulmányait" - szólt az egyik szegedi diákjelszó. A helyi hallgatói önkormányzati elnök ezzel párhuzamosan azonban olyan felsőoktatást követelt, hogy az egyetemisták több évre tervezhessék jövőjüket. Akkor mit ne és mit igen?
A tandíj, mely nem maga a reform, hanem annak egyetlen egy, messze nem a legfontosabb része, akkor ér valamit, ha egyben eltűnik a fejkvóta rendszerű finanszírozás, ha nincs közalkalmazotti jogviszony az oktatók körében, ha az egyetemek tulajdonosai hozzák meg a legfontosabb gazdasági döntéseket, ha kikerül az akkreditáció a versenyképességet nem mindig garantáló hazai környezetből. De nem, a szegedi, s bizonyára a többi "diáklázadás" szószolói is úgy akarnak előre látni, hogy mégis csak a pénztárcájukat és benne a tandíjat veszik észre?
A fejlesztési részhozzájárulás - mennyivel szebb így(?) - praktikusan az egyetem folyó és nem tőkeköltségeket finanszírozhatná. Abból fedezhetnék az oktatók bérét. S a rektor dönthetné el, hogyan javadalmazza a tanárokat. Annak alapján például, ahogyan a hallgatók rendszeresen és kötelezően megküldik értékelésüket professzoraik teljesítményéről. De ma még a tandíjellenességükkel sokkal inkább tanáraik nyugdíjas állását is intézik a tüntető hallgatók, hiszen nem kérnek a minősítésük jogából, az alkalmatlanok kirúghatóságából, abból, hogy a pénzükért versenyképes tudást vásárolhassanak.
A mai felsőoktatási struktúra konzerválásával persze sajátos módon, de magukon segítenek a jelen diákjai. Hiszen az övékénél színvonalasabb, piacképesebb tudásra az újabb évfolyamokon sem tehetnek szert a leendő hallgatok, s így őutánuk sem fognak jobban kapkodni a munkaadók, mint a napjainkban diplomázókért.
Meglehet, ettől a mostanában diplomához jutók gyermekeinek lesz majd egy cseppet versenyképtelenebb ország a hazájuk, de ki akar itt húsz évre előre látni akkor, amikor ma várja az utca, a nagy balhé a ma ifjait. A cirkuszjegy pedig olcsóbb is a legcsekélyebb tandíjnál.
