Egy a sok közül miniszterből az elsők egyike lesz az agrárium felelőse. Már május 1-től. Az Európai Unió országaiban dolgozói kollégái ma is azok – az elosztható erőforrásoknak több mint felét az általuk képviselt ágazat használja fel. Szakértők szerint a csatlakozás azt is eredményezheti, hogy Magyarországnak az EU-s agárpolitika starthelyzetben jobb pozíciót kínál, mint a többi kilenc belépőnek. Erre példa, hogy a gabonára, az olajos növényekre az úgynevezett referenciahozam nálunk jóval több, mint például Lengyelország esetében.

Csakhogy a kezdet és a folytatás nem biztos, hogy összhangban marad, s nem az uniós agrárpolitika jellege, hanem a magyarországi feltételrendszer kialakulatlansága miatt. A Nemzetközi Bankárképző Központban működő bankárklub vendégeként Raskó György, az Antall-kormány agrárügyekkel foglalkozó államtitkára az EU finanszírozási szempontjait bemutatva kitért arra, hogy komoly hátrányunk a nem létező hosszú távú agrárpolitikánk. Agrárszervezetből legkevesebb 17-et tartanak nyilván kicsiny honunkban, ugyanakkor a legnagyobbak még csak beszélő viszonyban sincsenek egymással. Kockázat az is, hogy Magyarországon jobb, illetve baloldali agrárpolitika létezik, s ez is, az is addig regnál, ameddig képviselőik kormányon vannak. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a szocialisták működtette integrátori hitelezési szisztéma addig élt, ameddig a Fidesz nem került hatalomra, amikor is megugrott a családi gazdaságok hosszú távú finanszírozása, s teljesen befagyasztódott az integrátori.

Kérdéses tehát, hogy mit is ér a csatlakozás percében még létező előnyünk a későbbiekben? Tény, hogy a volt állami gazdaságok és téeszek nagyon nehezen élnek meg, mint ahogyan az egész mezőgazdaság is: az elmúlt 13 évben az ágazat marginalizálódott. Egy-két szám alapján erre lehet következtetni. Míg 1990-ben a GDP 17,4 százalékát adta az agrárium, s a foglalkoztatottak 18 százaléka élt meg az ágazatból, addig 2003-ra a GDP-hez való hozzájárulása 3,5 százalék, illetve a foglalkoztatottak 6-6,5 százaléka szerzi jövedelmét a mezőgazdaságban.

A szektor leértékelődésére a bankrendszer a maga természetes módján reagál, már messze nem annyira fontos számára a termőföldön gazdálkodók hitelezése. Egyetlen pénzintézet sem vállalhatja fel annak a felelősségét, hogy például az almatermesztőket finanszírozza, mivel már több mint egy évtizede mást sem lehet tapasztalni, mint azt: értékesítési válság sújtja a szabolcsi gazdálkodókat, s persze a más térségekben tevékenykedő kollégáikat. A bankok üzleti alapon működnek, nem tehetnek mást, mint azt, hogy távol tartják magukat a garantáltan nagy kockázatú vállalkozásoktól. (Az ugyan igaz, hogy a mezőgazdasági kihelyezési veszteségük minimális, hiszen azon kevesek, akik a magas kamat ellenére kölcsönt vettek fel, szinte mindannyiszor pontosan, maradéktalanul törlesztették is a részleteket.)

Mivel a magyar mezőgazdaság alulfinanszírozott, a saját, illetve idegen tőke aránya nem szerencsés – az előbbi 90 százalék, az utóbbi pedig 10 –, így a pénzközvetítő rendszer tartózkodó magatartása érthető és ésszerű. Az állam persze nem vonult ki az agrárium mögül, így tehát ott, ahol megjelenik a támogatása, a garanciája, a hitelintézetek is bekapcsolódnak a finanszírozásba. A hitelek 97-98 százalékát támogatással együtt helyezik ki. De még itt is visszaköszön az, hogy van jobboldali meg baloldali agrárpolitika. A 2002-es adatok szerint a 384 milliárd forint mezőgazdasági hitelkihelyezésből 295 milliárd forintot tett ki a kereskedelmi banki forrás, 80 milliárdot – a növekményt - pedig úgynevezett puha hitelként tartja nyilván a szakma. Ezt a „tételt” a Magyar Fejlesztési Bank helyezte ki rendszerint 1,5-3 százalékos kamatra, de nem ritkán 0 százalékra, ezzel támogatva a Fidesz-kurzus 17 ezer családi gazdaságát. Ez a finanszírozási hullám mindenesetre megállt. A legújabb elképzelések szerint - rövid ideig, április végéig - komoly mértékű tőkepótló támogatással segédkezik az állam: egy 100 milliárdos keret 50 százalékos kamatkönnyítéssel és türelmi idővel használható fel 2004 elején. A csatlakozás időpontjáig „él” ez a rendszer, utána értelemszerűen az EU-s normákat kell betartania Magyarországnak is. Annyiban persze most is az történik, hogy előtérbe kerül a közvetlen támogatás gyakorlata, melyről a nemzetközi gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy lényegesen hatékonyabb, mint a kereskedelmen, felvásárló, feldolgozó hálózaton keresztül adott ösztönzés.

A májust követő időszakban vélhetően megváltozik számos mezőgazdasági termék piaci pozíciója. Megfigyelők szerint a magyar gabona, az olajos magvak, a cukorrépa, a húsmarha nyertesnek számít, a baromfi, a sertés, a fűszerpaprika, a bor és akár a tej is a vesztes termékek csoportjába kerül. Az utóbbiaknak – ez az egyik ok – ma még a vám egyfajta védelmet jelent, de májust követően ez az eszköz nem óvja a termelőket. Ennek lehet a folyománya, hogy az ország északi határai mentén, az innenső oldalon is szlovák tejet árulnak majd a boltok. A tejfelvásárlási átlagár napjainkban lényegesen magasabb nálunk, mint odaát, hazánkban 72 forintért, Szlovákiában 60 forintért veszik meg a termelőtől a terméket. De Lengyelországban például 50 forint a felvásárlási átlagár, s az EU-ban is rendszerint jóval kevesebb pénzért is megéri tejet termelni. Nincs okunk másban keresni a hibát, az pedig bizonyos, hogy csak azok a tehenészetek maradnak a piacon, amelyek extra tejminőséget, hatékonyan gazdálkodva képesek a piacra vinni. A versenyt tehát nem lehet kirekeszteni az országból, de az államnak, a mindenkori kormánynak sem adatik meg, hogy politikai okokra hivatkozva konzerválja a gyenge hatékonyságú termelést, támogassa a piacképtelen gazdaságokat. Üzleti nyelvre fordítva ez azt jelenti, hogy a mezőgazdaságban nem lesz többé adóskonszolidáció. Pedig volt, szinte hozzá is szokott a szektor, Raskó György szerint legalább öt hullámban érkezett az adósságok elengedése, átütemezése. Az adófizetők forintjait az EU-s tagság ettől már megóvja.