Több mint huszonöt éve tanít New Yorkban. Meglepte Barack Obama győzelme?

- Ilyen csak Amerikában történhet. Ugyan ott is nehéz behozni a rossz családi helyzet okozta lemaradást, de ők legalább hisznek az egyenlő esélyben. Hogy rajtuk múlik, mire viszik. Az egyetemi diákok körében van közélet, fórum, amin megbeszélik a dolgaikat. És ebben a diskurzusban fontos, hogy ők milyen honpolgárok. Egy tanárnál sem csak az számít, hogyan oktat, milyen könyveket írt, hanem hogy milyen citizen: hogyan vesz részt a társadalmi ügyek intézésében, a konfliktuskezelésben.

- Honnan hozzák ezt a magatartást, otthonról, vagy az iskolában nevelik beléjük?

- Azt hiszem, elmondható, hogy egy országnak van egy szelleme. Ezt nem lehet az iskolában megtanulni. Az afroamerikaiak sokra viszik a politikában. Mert vannak náluk modellek, jelentős lelkészek, akik persze mindig politizálnak, s ez felkelti a politikai érzéküket. Utóvégre Martin Luther King is lelkész volt. Mindeközben Amerikában igazán szét van választva az állam és az egyház: állami iskolában nem lehet hittanóra. Náluk nincs államvallás vagy történelmi vallások, mint mifelénk. A vallásszabadság követeli meg ezt, mert nekik mindegyik vallás egyenrangú.

- Amíg nem fundamentalista. De vajon a szeptember 11-ei események nem a fundamentalizmusra világítottak rá mint korunk egyik fő problematikájára?

- A nemzetközi terrorizmus szerepe vált akkor nyilvánvalóvá, ami addig is létezett a világban. Ez nem a moszlim kontra nyugati világ kérdése, hanem a moszlim vallásnak a totalitárius, fundamentalista ideológiaként való felhasználásáról szól. A vallásháború nem az iszlám specialitása: ott voltak a keresztes háborúk, Haydn még szép oratóriumokat is írt a hatásukról; a reneszánszban Savonarola szintén fundamentalista, mert a modernséget akarta megfékezni, mondván, az erkölcstelen; és jelen volt az angol puritanizmusban is, olvassuk el Walter Scott regényeit. Itt az az újdonság, hogy a totális ideológia felhasználja a moszlim vallást, fegyvert kovácsol belőle, és politikai erőre tesz szert.

- Az ön sorsa a filozófusé. Hogyan változott a filozófus szerepe a társadalomban?

- A filozófus régen iskoláknak a tagja volt, például az ókori görögöknél, később a király vagy a köztársaság volt a patrónusa. Spinoza még gyémántcsiszolásból élt. A modern korban azonban a filozófusnak már foglalkozásból kell eltartania magát, mint mindenki másnak. Magántanárként, akárcsak Kant és Hegel. A filozófusok többsége ma azt tanítja, amit elvárnak tőle, és a szabadidejében foglalkozik a saját filozófiája kidolgozásával.

- Mennyi esély van arra, hogy egy filozófus telibe találjon egy korszellemet, azzal emblematikus alakká váljon, híres gondolkodóvá, és egyfajta népművelő szerepre tegyen szert?

- Ez tehetség és kor kölcsönhatásától függ. Kantnak a tehetsége semmit sem változott élete során. De fiatalon még csillagászati, fizikai könyveket írt. A francia forradalom kellett neki, és annak előszele, a felvilágosodás meg Rousseau hatása, hogy hirtelen nagy filozófiát alkosson. Minden filozófusnak van hatása, de nem feltétlenül a saját írásaival, mert azok talán túl nehezek a közember számára. Áttételeken keresztül épülnek be a gondolatai a köztudatba, akár szlogenként. Mindenki ismeri, hogy "szép az, ami érdek nélkül tetszik", anélkül, hogy olvasták volna Kantot. Tudják, van olyasmi, hogy "világszellem", holott talán nem ismerik Hegelt.

- Lehet a filozófus forradalmár?

- Igen, csak nem mindig sül el a dolog jól. Platónt egyszer eladták rabszolgának, Giordano Brunót kivégezték, Szókratész kiitta a méregpoharat. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a filozófus azt mondja: amit az emberek általában elgondolnak, az mind csak vélemény, az mind alacsonyabb rendű, ő viszont az igazságot képviseli a véleménnyel szemben. Ami hihetetlen nagy pofátlanság, azonban igazán szubverzív, felforgató kijelentés. Ez az, ami a filozófiát akkor is forradalmivá teszi, ha a filozófusnak semmi köze nincs a forradalomhoz. A filozófusok szeretik azt hinni magukról, olyan nagy zsenik, hogy a zsarnokokat rá tudják beszélni, ne legyenek zsarnokok, hanem inkább az emberiség jótevői. Sartre Fidel Castróval meg Hruscsovval tárgyalt. Heideggernek két éven keresztül volt illúziója Adolf Hitlerről, Lukács Györgynek meg Leninről, sőt időnként Sztálinról is. Egy ideig tartanak ezek az illúziók, aztán a filozófus savanyúan vagy keserűen megállapítja, hogy ezekre a dolgokra neki nincs befolyása, mert őt csak kihasználják anélkül, hogy odafigyelnének rá.

- Magának nem voltak világmegváltó hevületei?

- Hogyne lettek volna, amikor fiatal voltam! A hatvanas években, amikor az Új Baloldal mozgalomhoz tartoztam, utaztam ide-oda, és a könyvemet fordították ilyen-olyan nyelvekre, abban a hitben éltem, hogy tényleg bele tudok szólni a világ dolgaiba. Ezt később is hittem, de akkor már nem akartam megváltani a világot, csak magyarázni, értelmezni - az nem ugyanaz.

Folytatás a Piac és Profit februári-márciusi számában.