Az ellátások privatizációjához az az elterjedt hiedelem kapcsolódik, hogy az állami szektor bürokráciája merev és nem hatékony, ezzel szemben a piaci mechanizmusok biztosítják a hatékonyságot, a költséghatékonyságot, a jó minőséget és a rugalmas szolgáltatásokat. Ezt az állítást az egészségügyre vonatkoztatva igyekszik kifejteni a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központja. Ehhez jó alkalom a június utolsó napjaiban sorra kerülő konferencia, mely az európai egészségügyi rendszerekkel foglalkozik, különös tekintettel a köz-, és a magánszféra kapcsolatára. A házigazdának számító Egészségügyi Menedzserképző Központ legkevesebb egy évtizede oktatja és kutatja is az ellátás hatékonyabbá tételének módjait, eszközeit.  Az intézmény "tézisei" között szerepel, hogy az állami és a magánszektornak az egészségügyi ellátásban betöltött szerepéről folyó viták nagyrészt ideológiai síkon zajlanak.  Következésképp a privatizáció az egyik legellentmondásosabb kifejezéssé vált az európai egészségügyi reform lexikonban. Vannak, akik az előnyöket sorolják, és csodapirulaként ajánlják a privatizációt, amely orvosolja az egészségügyi rendszer összes betegségét. Mások a pénzsóvársággal és a mohósággal azonosítják a privatizációt, amely a szolidaritás végét jelenti majd. A vita gyakran igen heves, noha meglepően kevés ismerettel és bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan, vajon a magánszektornak az egészségügybe való bevonása milyen következményekkel járhat.

A konferenciát előkészítendő kibocsátott a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ egy értekezést is arról, hogy merre is tart Európa az egészségügyi ellátás hatékonyabbá tételével. A másoddiplomás képzést nyújtó - jelenleg egy ellenzéki és egy kormánypárti közgazdászt, Frajna Imrét és Ungár Klárát is hallgatói között tudó - intézmény azt állítja, hogy a kontinens országai nagyon eltérő módon viszonyulnak a magánszektor egészségügyi szerepvállalásához. A társadalombiztosítással rendelkező nyugat-európai országokban az egészségügyi ellátásban hagyományosan központi pozícióban lévő magánszektor szerepét soha nem kérdőjelezték meg. Azokban a dél-, illetve észak-európai országokban, ahol nemzeti egészségügyi szolgálat működik, nagyot lendített a reformok ügyén az állami tulajdonban lévő intézetek hagyományos, utasításon-ellenőrzésen alapuló kormányzati működtetésének kudarca. Ezekben az országokban a reformok célja a vállalkozói magatartás serkentése a közszférán belül. Megengedhetőnek tartják azt, hogy a szolgáltatásokat a magánszektortól vásárolják közpénzen, és általában sokkal lényegesebb szerepet szánnának mind a for-profit mind a not-for-profit magánszférának a szolgáltatások lebonyolításában.

#page#

Legalább ennyire aktuális és magyarázatot igénylő annak kifejtése, hogy az egészségügyben mi és hogyan minősül "magánnak"?  A menedzserképző elemzése rögtön egy állítással igyekszik bizonyítani, hogy a tulajdoni viszonyok szerinti kategorizálás nem ad biztos támpontot. Kijelentik ugyanis, hogy ha az egészségüggyel kapcsolatban beszélünk a magánszektorról, alapvetően egészen egyszerűen az egészségügyi létesítmények, vagyontárgyak magántulajdonára kell gondolnunk. Ennek megfelelően a privatizáción az addig köztulajdonban lévő vagyontárgyak, vagyis az egészségügyi rendszer infrastruktúráját jelentő épületek, eszközök és velük együtt a források és a funkciók feletti felügyelet magánkézbe kerülését értjük. Ez a definíció a maga egyszerűségével elősegítheti a nemzeti egészségügyi politikákkal kapcsolatos vitákat jellemző terminológiai zavar megszüntetését, mivel lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk a magántulajdon és a szervezeti - működtetési módozatok között, amelyek gyakran együtt járnak, de mégsem elválaszthatatlanok egymástól.

Ha a tulajdonra, a birtoklásra összpontosítunk, különbséget tudunk tenni a magánszektor, illetve a privatizációs elképzelések szerepe és a vállalkozói magatartás szélesebb kérdésköre között az egészségügyi szektoron belül. A privatizáció kétségtelenül jelentheti a vállalkozói magatartást bátorító stratégiák egyikét, azonban nem szabad összetéveszteni magával a vállalkozói magatartással. A vállalkozói magatartás a piac által megkövetelt erőfeszítések széles skáláját foglalja magában a szolgáltatások ésszerűsítésének, a minőség javításának vagy a hatékonyság fokozásának érdekében akár a köz-, akár a magánszektor keretein belül. Jelenti olyan stratégiák bevezetését, mint például a teljesítménnyel arányos térítési rendszer, a belső piac, a közszféra szolgáltatóinak társasággá alakítása, a páciens választási lehetőségének biztosítása vagy a szolgáltatások, funkciók szerződésbe adása a magánszektornak. A privatizáció a vállalkozói magatartásnak csupán egyetlen megközelítése a sok közül.

Miközben a napi politikában végtelenül leegyszerűsített, csak az indulatok pro és kontra felkorbácsolására alapozó kategória az egészségügyi privatizáció, a gyakorlat egészen másról szólhat. A menedzserképző tanulmánya le is szögezi, ha a privatizációt a piaci verseny bevezetésére szolgáló stratégiának tekintjük, nem feltétlenül számíthatunk sikerre. A magántulajdon önmagában nem jelenti a verseny megjelenését, következésképpen a privatizáció sem jelent automatikusan egy lépést a verseny jótékony hatásainak learatása felé. Számos, egyáltalán nem versengő, hanem monopóliumként viselkedő, nagy, magántulajdonban lévő társaság szolgáltatja erre a példát. Ugyanakkor a közszféra intézményei versenyben lehetnek akár egymással, akár a nyílt piac szereplőivel, mint, ahogy például a kórházi szerződésekkel kapcsolatban Finnországban, Svédországban vagy az Egyesült Királyságban történik.

A magántulajdon és a privatizáció strukturálisan különböznek a kórházak és az alapellátási központok irányításának nagyobb önállóságát támogató kezdeményezésektől, és nem előfutárai azoknak. Ezek a kezdeményezések az autonómia megteremtését és a társasággá alakulást is magukban foglaló szervezeti modelleket jelentenek, továbbá a kormányzati szerep átalakítását a közvetlen utasításos rendszerből a megfelelő irányban tartó, kormányzó rendszerré, és gyakran önkormányzattal rendelkező kórházi trösztök vagy állami cégek formájában valósulnak meg. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a modellek csupán az irányításra, működtetésre vonatkoznak, az érintett ellátók továbbra is köztulajdonban maradnak, a vagyontárgyak nem kerülnek át magántulajdonba, tehát nem történik privatizáció.