Ítéletében a német bíróság kérdéseire válaszolva a bíróság kimondta, hogy nem ellentétes az egyenlő bánásmód elvével azon uniós polgárok kizárása bizonyos „szociális segítségnyújtási ellátásoknak” is minősülő, „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokból”, akik kizárólag álláskeresés céljából rendelkeznek a fogadó tagállam területén való tartózkodási joggal.
A bíróság megállapítja, hogy a szóban forgó ellátások célja a megélhetési eszközök nyújtása azon személyek számára, akik nem tudják biztosítani a megélhetésüket, és hogy ezen ellátások fedezése az adókból, nem pedig járulékokból történik, még akkor is, ha olyan rendszer részét képezik, amely emellett az álláskeresés megkönnyítésére irányuló ellátásokat is előír.
Ha az uniós polgár, aki munkavállalóként tartózkodási joggal rendelkezett, kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy legalább egy évet dolgozott, és az illetékes munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként, akkor a munkavállalói jogállása és tartózkodási joga legalább hat hónapig fennmarad. Ezen időszak alatt hivatkozhat az egyenlő bánásmód elvére, és jogosult a szociális segítségnyújtási ellátásokra. Amennyiben az uniós polgár még nem dolgozott a fogadó tagállamban, vagy ha a hat hónapos időszak letelt, az álláskereső nem utasítható ki e tagállamból, amíg bizonyítani tudja, hogy állást keres, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra. Ebben az esetben azonban a fogadó tagállam megtagadhat tőle minden szociális segítségnyújtási ellátást.