Mindenekelőtt a sokunk emlékezetében még mindig a ’80-as évek végi meglehetősen lesajnálható állapotaiban megőrzött – máig élő - tévképzettel ellentétben fontos leszögeznünk: keleti szomszédunk általános fejlettségi szintje mindig sokkal közelebb állt hazánkéhoz az elmúlt egy-másfél évszázad során, mint az a hamis kultúrfölény magaslatáról ítélkező arra tévedt magyarországi utazók első benyomásai alapján bármikor is vélelmezhető lett volna. Kevéssé ismert tény, de ettől még helytálló: már a dualizmus kései évtizedeiben is kelet Párizsaként tartották számon a Németországból elszármazott (a korabeli német császári dinasztia oldalágának számító Hohenzollern–Sigmaringen) uralkodócsalád székvárosaként funkcionáló Bukarestet. A román főváros és a vonzáskörzetében fekvő Fekete-tenger partvidéki kikötővárosok az oroszországi és törökországi kereskedelmi útvonalak fontos állomásaiként Európa elismert kulturális, gazdasági, pénzügyi metropoliszainak minősültek az előző századfordulón. Ezen urbanizációs centrumok szecessziós építészeti csodáik, modernizációs eredményeik, színházi életük kisugárzóhatása révén a századelőre minden tekintetben állták a versenyt a korabeli Budapest, Nagyvárad vagy Szabadka dinamikus fejlődési pályájának hozadékaival. Talán emlékezhetünk még arra irodalmi tanulmányainkból, hogy a gyerekfejjel félig árván maradt József Attila építőmunkás apja a kínálkozó munkalehetőségeket keresve a dualista Magyarországról Bukarestbe költözve hagyta maga mögött addigi családját. Ami bizonyítja, hogy a korszakban gazdasági vonzóhatást volt képes kifejteni a román főváros még a magyarországi népesség egy részére is. Fontos megjegyezni, hogy miközben – Ady szavaival élve – hazánkból százezrek tántorogtak ki akkortájt az Újvilágba, addig a korszakban Románia népességét nem apasztotta látványosan egyetlen kivándorlási hullám se.

Az első világégést követően önmagát sikerdiplomáciájának betudhatóan végül a nyertes oldalra lavírozó Románia a számára gigantikus kiterjedésű területeket biztosító trianoni békediktátum megkötését követően számottevő ipari nyersanyagbázisra és agráriumi háttérre tett szert, mely pótlólagos erőforrásoknak hála a második nagy háborúig jelentős mérvű – egybefüggő - modernizációs pályát futhatott be. A szemmel látható fejlődési dinamikához nyilvánvalóan hozzájárult a magyar tanácsköztársaság leverésére hazánkba bevonuló román megszállók által zsákmányolt gyáripari berendezések, gépsorok sokaságának termelésbe való teljes körű beállítása is. A korszakban gyorsan gyarapodó – a férfi lakosság körében általánossá tett választójognak betudhatóan akkortájt Magyarországnál jóval demokratikusabb berendezkedésű – és sikerrel feltörekvő délkelet-európai ország az elmaradottabb regáti területein a korabeli Európa legjelentősebb petrolkémiai növendék iparágát teremtette meg. A román fejlődés – ezen erőforrásokon túlmenően – leginkább a hazánktól elcsatolt erdélyi és partiumi lokációkban fekvő – a korszak fejlettségi élvonalába tartozó – akkortájt még többnyire színmagyar nagyvárosok (pl. Nagyvárad, Brassó, Kolozsvár, Temesvár) modernizációs potenciáljának volt betudható.

Fontos megjegyezni, hogy a román olajipari létesítmények német hadigazdaságba való integrálását célzó náci megszállást végül önerőből sikeresen felszámoló ország a szövetségesek táborához történő – eredményesnek bizonyuló - átállási törekvések sikere okán a második világégést követően megalkotott békerendszernek hála a Trianonban megállapítottal azonos határok között láthatott hozzá a szocializmus „építésének”. Vagyis az egy emberöltővel korábban szerzett nyersanyag-erőforrásait és urbanizációs hátterét csak átmenetileg vesztette el a harmadik birodalom térségi expanziója folytán. Ezen túlmenően a romániai diplomáciai-hadászati sikerek jelentős hozadékaként értékelhető, hogy Bukarest infrastruktúrája sértetlenül élte túl a második világégést ellentétben a több hónapra ostromzár alá vont Budapesttel, sőt a front gyors átvonulása folytán Románia egész területe se szenvedett olyan súlyos csapásokat, mint Magyarország vidéki térségei. Emellett a leendő győztesekhez jó érzékkel időben átállva keleti szomszédunk jóvátételi terhei is sokkal enyhébbek voltak, mint a győzteseknek minden tekintetben kiszolgáltatott Magyarországnak.

A hidegháború időszakában hazánkhoz hasonlóan gyorsan iparosodó Románia – manapság talán meglepő módon – sokáig kifejezetten szabadelvű viszonyokkal rendelkezett a keleti táborban domináns viszonyokhoz képest. Még a sztálinista időszakban magyar autonóm tartomány létesült, melynek keretében kulturális vonatkozásban megvalósult a kisebbségi magyarság területi alapú viszonylagos önrendelkezése. Ekkortájt alakultak gomba mód a többé-kevésbé máig fennálló magyar működési nyelvű kulturális és felsőoktatási intézmények Erdély-szerte. Sztálin halálát követően ugyan felszámolásra került az autonómia, de annak intézményei (kisebbségi sajtótermékek, könyvkiadók, színházak, egyetemi karok) továbbra is fennálltak. A liberális kultúrpolitikai trend egészen a ’70-es évek elejéig-közepéig fennállt. A történelmi emlékezetbe véreskezű diktátorként bevonuló Ceaușescu uralmi időszakának első felében kifejezetten kedvező nyugati imázsra tett szert éppen a szabadelvű kulturális politikája folytán, melynek hozadékaként a diktátor Romániát – legalábbis a rezsim nyugati arculata vonatkozásában - afféle frankofon szigetté tette. Románia vasfüggönyön túli kedvező megítélését tovább erősítette a szovjet megszálló alakulatoknak az államból történő gyors kivonása, valamint a Varsói Szerződés csapatainak ’68-as prágai bevonulásában való részvétel határozott megtagadása éppúgy, mint a látványos gyáripari és infrastrukturális beruházási dinamika és a világraszóló sportsikerek sora. A román pártfőtitkár ekkortájt az angolszász és frankofon kultúrkör ünnepelt sztárjának számított, amit az is bizonyít, hogy a Fehér Házba és a Buckingham-palotába is többször meghívást kapott, ami még az általános amnesztiát követően idővel kifogástalan nyugatias pedigrére szert tevő Kádárnak se dukált egyszer se egyre inkább puhuló önkényuralma hosszas évtizedei során.

A román politika retrográd fordulatát különös módon a NATO-hatalmak azon fellazítási stratégiája váltotta ki, melynek keretében a Szovjetunió közép-európai csatlósainak sorát tudatos eladósítási törekvéseiknek vetették alá. A Bulgária, Lengyelország, Magyarország – sőt még az el nem kötelezettek táborát erősítő, de ettől még vitathatatlanul szocialista berendezkedésű – Jugoszlávia végzetes deviza-eladósítása törvényszerűen maga után vonta rendszerek liberalizációját. Ami annak fényében érthető, hogy a pénzügyi krízis kezeléséhez elengedhetetlen (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank felől érkező) nyugati források feltételeként folyamatos reformokat írt elő a szálakat a háttérben mozgató mindenkori washingtoni kormányzat.

Az Európa utolsó sztálinista rezsimjeként számon tartott Ceaușescu-éráról leginkább ezen retrográd időszakából lehetnek emlékeik a manapság aktív hazai generációknak. A kenyérért hajnalonta sorban álló városi néptömegek deklasszált megjelenése, az állandósuló kórházi gyógyszerhiány, az erdélyi falurombolás borzalmai, a Securitate folytonos  zaklatásainak és jogtiprásainak kitett – végül jobb híján tömegével disszidáló - emigránsok elmondásai alapján napvilágot látó - a történelemkönyvek megsárgult lapjaira kívánkozó – rémhírek sokasága, a deviza-fejpénzért kiárusított szász kisebbségiek hányattatott sorsa vitathatatlan tényszerűséggel jelezte a világközvélemény számára a román diktatúra hatalomgyakorlásának még a keleti táborban is példátlannak számító gyalázatos mélységeit. Főbb jegyeit tekintve a korabeli NDK-hoz hasonlatos rezsim formálódott néhány esztendő leforgása alatt, melynek viszonylagosan modern gazdaságszerkezeti viszonyait elfedte a rezsim szélsőségesen elnyomó karakterisztikája. Ellentétben a felszínen látványosan nyugatosnak tetsző magyar és jugoszláv érával, mely rezsimek gazdasági-fejlettségi szintje sokkal elmaradottabb volt ténylegesen a nagyvárosi szigeteken és a turisztikailag frekventált lokációkban egyaránt virulens látványtechnikai kirakathoz képest.

A kulturális és a nemzetiségi politika szintjén érzékelhető retrográd jellegű változások villámgyorsan átterjedtek a gazdasági szisztémára is. A korábban export fókuszú gazdaságszerkezet egycsapásra kezdte magára ölteni az importkiváltó autarkia sajátos jegyeit. Egyre inkább az önellátás került a gazdasági tervezés gondolatvilágának centrumába, mely célkitűzésnek az iparosítási és agrárfejlesztési projektek mindegyikét alárendelte a regnáló hatalom. Vajon mi okozhatta egyik napról a másikra ezen – a mindennapjait a brezsnyevi pangás közepett élő szláv tengerben első látásra már-már latin szigetként feltűnő – délkelet-európai felzárkózó gazdaság szélsőségesen dirigista fordulatát?

Az önmagát előszeretettel kondukátornak hívó pártfőtitkár - észlelve a dollár-eladósodásban rejlő politikai kitettség rezsimjére háruló veszélyeit – úgy határozott, hogy erőltetett ütemben fogja visszafizetni az addig felhalmozott hiteleket a nyugati hatalmak felé. E törekvéséből adódóan ezt követően a román társadalomnak az ország általános fejlettségi szintjét messze alulmúló – időnként egyenesen fekete afrikai viszonyokat idéző – életszínvonallal kellett megelégednie. A román nép túlnyomó többsége számára a napi szintű ellátási zavarok sora jutott osztályrészül a ’70-es évek közepétől a rendszerváltásig bezárólag. A mesterségesen előidézett – kizárólag a húszas évek végének, illetve a harmincas évtized elejének Szovjetunió béli állapotaihoz mérhető súlyos belgazdasági krízis csakúgy, mint a sztálinizmus fénykorában elsődlegesen exportcélokat szolgált. Ugyanis az ország a minden áron való devizaszerzés, illetve azzal egyidőben a görcsös devizamegtartás lázában égett az adósságszolgálati terhek mielőbbi teljesítésének önként vállalt kényszere okán. Az alapvetően továbbra is jól teljesítő román nemzetgazdaság tudatos kizsigerelése az ország hibernálását – azaz humán és fizikai infrastruktúrájának gyors felélését – eredményezte. A kormányzati eszközrendszerrel szervezett emberöltnyi elszegényítés következményeként akár éhséglázadásként is felfogható a ’89-es romániai forradalom, melynek lezajlását követően egy külső deviza-államadóssággal gyakorlatilag nem rendelkező, közepesen fejlett ipari országként kezdte meg független életét Románia. Fontos megjegyezni, hogy keleti szomszédunk esetében az adósságmutató GDP-arányosan még ’95-be is mindössze 6,6 százalékon állt.

Ezen a ponton érdemes elidőznünk egy pillanatra. Miként köztudott: a kádárizmus évtizedeiben hazánk egy főre vetítve a világ egyik legmagasabb mérvű államadósság-tömegét halmozta fel, miközben Románia gyakorlatilag visszafizette korábban felvett deviza-adósságait. A magyar mértéket trendszerűen meghaladó román felzárkózási ütem – leginkább a ’90-es évek végétől éledező működőtőke-beáramlás mellett – főként a kirívóan mérsékelt szintű adósságrátának tudható be. Miközben hazánk – az ezredforduló e tekintetben kedvezőbb időszakát leszámítva – az adósságtömeg-refinanszírozás mindenkori költségeinek függvényében ciklikusan újratermeli az újabb és újabb adósságválságok sorát, így közforrásai legjavát a ’70-es évek óta önnön adósságszolgálata emészti fel, Románia minden erőforrását a felzárkózásra összpontosíthatja, mely sajátosságnak mára vitathatatlanul megmutatkoznak a hozadékai.

A ’80-as évek importhelyettesítő politikájának ugyan számos árnyoldala volt – főként a mindennapos fogyasztási, közszükségleti cikkek hiánya terén -, azonban az iparfejlesztés vonatkozásában máig ható hozadékokkal is rendelkezett e fősodorral szembeni közgazdasági iskola gyakorlati követése. Ezen anno végletekig erőltetett – és erőteljesen az autarkia jegyeit mutató – indusztrializációs trend állandó generálása folytán a rendszerváltás után a hazai tulajdonú vállalati szféra sokkal nagyobb arányban vált képessé beszállítói kapcsolatok kiépítésére a multinacionális vállalatok helyben működő termelési centrumainak irányába a magyar nemzeti tőke ebbéli teljesítményéhez képest. Vagyis a hazai gazdaság szélsőségesen duális jellegének problematikája a román gazdaság-szerkezetet a ’90-es fordulatot követően nem feszítette úgy, mint a magyart.

Az ezredfordulótól fokozott ütemben beáramló  francia és az olasz hátterű működő tőke (FDI) folyamatos érkezése révén, valamint a munkavállalási céllal az elmúlt emberöltő során kivándorolt alkalmazotti tömegek gigantikus deviza-hazautalásai útján egyaránt hajtott román felzárkózási dinamika legfőbb magyarázata a fentiek értelmében az alacsony adósságrátában keresendő, melynek szintje még a COVID-krízis során se haladta meg a nemzeti össztermék arányában mért 50 százalékos szintet (a vonatkozó magyar GDP-arányos adat akkortájt ennek bő másfélszerese volt).

Románia – egyszerűen szólva – megengedhette magának az elmúlt évtizedekben a magas folyó fizetési mérleg-passzívumot és a rendre szárnyaló külkereskedelmi mérleg-hiányt, ugyanis számukra jócskán volt tere az eladósodásnak. Ráadásul keleti szomszédunk esetében a ’90 után felhalmozott adósságtömeget immár nem egy államszocialista vállalati monstrumokat finanszírozó ország tékozolta el, hanem egy sokkal hatékonyabb kapitalista gazdaság hasznosította a bevont devizaforrások zömét. E külső forrásbevonási mozgástérnek hála Románia gyors ütemben pótolta a restrikciós évtizedekben felhalmozott infrastrukturális hiátusait, mely modernizációs időszak eredményeként közlekedési rendszereinek egykor legendás elmaradottsága térségi összevetésben mára felettébb viszonylagossá vált. A fejlődés ütemére többek között azon adat is rávilágít, miszerint a magyar főváros kiterjedésének legfeljebb felén elterülő Bukarest metróhálózatának összesített vonalhossza jelenleg duplája a budapestinek. Autópálya-fejlesztés terén is jelentős előrehaladást ért el az ország az elmúlt emberöltő során: a KSH kimutatásai szerint Románia 2020-ban 920 kilométeres gyorsforgalmi úthálózattal rendelkezett, ami a 2005-ös 228 km-es hálózathossznak immár bő négyszeresére tehető (habár egyelőre az 1700 km-es vonatkozó magyar adatnak mindössze alig több mint a felére rúg).

Fontos megjegyezni: az állami szféra mellett a nemzetgazdaság másik két fő jövedelemtulajdonosaként a lakossági és a vállalati szegmentum adósságállománya se minősült európai szinten kirívónak, így azon szférák egyikének hitelképessége sem rendült meg végzetesen az elmúlt egy-másfél emberöltő során. A rendszerváltozás környékén – relatív fejlettsége ellenére – is legfeljebb a magyar általános fejlettségi szint 50-60 százalékán tanyázó Románia ezen adottsága folytán rendre gyorsabb GDP-bővülést produkált a magyar dinamikánál, valamint a 2008-as globális krízist és a COVID-válságot leszámítva az elmúlt negyedszázad során a felzárkózási pályája derékba törését se kellett megélnie ellentétben az adósságteher okán ciklikusan visszatérő recessziós hatásokkal küzdeni kénytelen mindenkori hazai gazdaságpolitikával.

A fentieken túlmenően vajon mely tényezőknek tudható be mindezen túlmenően a széles körben vallott helytelen közvélekedéssel ellentétben korántsem mitikus román felzárkózási trend ezredfordulót követő valóban látványos eredményessége? Nos, mint minden más gazdasági „csoda” esetében (mint amilyen például a második világégést követő japán és német újjáépítési és felzárkózási virágkor is volt), ilyenkor is gazdaságon kívüli tényezőkre célszerű fókuszálnunk elsődlegesen. A román politikai felépítményrendszer – miután a frankofón kulturális hatás okán számottevő kisugárzással bírt rá kialakításakor a francia félelnöki modell – erős intézményi garanciákkal bír. Ennek folytán érvényesül keretei között a hatalmi ágak elválasztása, valamint jelentkezik benne a fékek és ellensúlyok rendszerének minden hozadéka. Emellett jelentős szerepe van a modernizációs teljesítmény megőrzése terén a NATO-csatlakozás óta erősen atlantista irányultságú hadsereg magasan képzett főtiszti karának csakúgy, mint az államigazgatást irányító – szintén nyugatos beállítottságú - felső bürokráciának is. Romániában meglepő módon autonóm, és annak megfelelően befolyásos a magasértelmiség csakúgy, mint általa meghatározott sajtó, valamint a mindennapi gyakorlati szinten is érvényesül az igazságszolgáltatás függetlensége (lásd a rajtaütésszerű maffiaellenes intézkedéseiről elhíresült korrupcióellenes ügyészség, azaz a DNA elmúlt másfél évtizednyi sikeres működését). Ezen túlmenően célszerű megemlíteni, hogy a végsősoron forradalmi úton kivívott román függetlenség okán a rendszerváltó évek ethosza sokkal inkább megőrződött a hagyományosan oroszellenes román társadalmi többség kollektív tudatában, mint a fridzsider-szocializmus állóvizében szocializálódott – annak viszonyai iránt dominánsan máig nosztalgikus - magyar középosztályéban. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azon tényező jelentőségét se, miszerint Románia - éppen stratégiai fekvése folytán - Amerika számára első számú prioritást élvez a Fekete-tenger partvidékén fekvő támaszpontok és kereskedelmi központok vonatkozásában, mely meglévő romániai adottságok kulcstényezőnek számítanak a napjainkban különösképp virulens orosz expanziós politika ellenében.

Magyarország a rendszerváltozás óta beérte abszolút GDP-érték terén a mély adósságkrízise okán az uniós dotációk ellenére tartósan stagnáló pályán veszteglő Görögországot és Portugáliát. Az elmúlt emberöltő során elért – leginkább a multinacionális vállalatok helyben működő export-enklávéiban realizálódó teljesítménynek köszönhető – ezen felettébb viszonylagos eredmény meglehetősen felemásnak tekinthető a kedvező rendszerváltó kilátások felől nézve. Eközben keleti szomszédunk – kis túlzással élve - civilizációs ugrást hajtva végre közép-európai állammá válva végérvényesen elszakadt a balkáni válságövezettől.

Mindezek fényében valóban meglepetésszámba megy mifelénk azon hír, miszerint az idén Magyarországot egy főre vetített GDP-terén beérő – ’22 óta hazánkkal azonos módon az EU-átlagfejlettség 77 százalékán tanyázó - Románia a vonatkozó kormányzati tervek szerint – hazánkat messze megelőzve - 2028-ban bevezeti az eurót?