A Műszertechnika, a Videoton, az Ikarus első embere, a gyáriparosok szövetségének elnöke, a legújabb hazai médiabirodalom tulajdonosa így fogalmaz 2006 őszén: "Valóban benne voltam abban a bizonyos biliárdozó, és biliárdozás közben az úttörővasút megvásárlásáról álmodozó nagyvállalkozói csoportosulásban. Tényleg érdemes számot vetni, ki hol és hogyan folytatta, mire jutott a kilencvenes évek eleje óta, s kik jönnek utánunk. Ha pedig ma állna fel egy tízek társasága a kor tehetős vállalkozóiból, akkor mi, régiek már kisebbségben lennénk. Felnőtt egy új generáció, amelyik már nem szeret álmodozni, mint mi az úttörővasútról például, sőt kevésbé lép a nyilvánosság elé, mert - gyanítom - kevésbé vállalják az arcukat, a gazdagságukat.
Persze hogy más a maiak világa, hiszen csak nekünk jutott osztályrészül a nyolcvanas években például a COCOM-lista vagy a hiánygazdálkodással sújtott ország. Eleve más volt az állam és a vállalkozó viszonya.
Elég arra gondolni, hogy maga az állam volt oka a lemaradásnak, majd meg arra kényszerült, hogy belássa: nem jut egyről a kettőre a gazdaságban modern informatika nélkül, ezért azt egyszerűen kiadta "gebinbe". A mi generációnk tagjai - általában egyetemet végzett, az üzletre nyitott és képzettségüknél fogva a számítástechnikához közel álló emberek - másként szocializálódva tanultak meg vállalkozni. Az sem volt véletlen, hogy még a kilencvenes években is, a Videoton és a gyáriparosok szövetsége révén orosz cégekkel vagy a volt szocialista országok hadiipari gyártással foglalkozó városaival próbáltam meg én is üzletet építeni. A múltból hozott tapasztalatokat, a KGST-működtetés ismereteit próbáltuk meg adaptálni, bevinni az új privát kapcsolatokba. Ez ma már történelem, nosztalgia. És persze hogy váltani kellett, a Nyugat, az Európai Unió egyre inkább elkezdett húzni, biztatni a közös gyártásra. Idővel már uniós aggyal gondolkodtunk.
A Videoton mint gyártó kapacitás az elektronikus iparban, a kelet-európai országokban a legnagyobb. Sőt a "brand name"-es és a "nem brand name"-es cégek között ma már egyre elenyészőbb a méretkülönbség, s az utóbbiba tartozó Videoton a világ első tíz vállalatában benne van. Uniós mérce szerint pedig a legrosszabb esetben a második-harmadik hely illeti meg.
A Videoton önmaga képvisel egy igen fontos üzenetet: a magyar gazdaság nem lehet meg exportvezérelt cégek nélkül. Márpedig erről szokás megfeledkezni. Nem is nyílnak meg igazán az olyan új területek, mint amilyen például a gyógyvízturizmus. Az exportbevételekre döntő mértékben a régi, hagyományos tevékenységek révén tesz szert az ország, és manapság hiába protestálok én is azért, hogy állami eszközökkel is segítsék az újabb szektorokat. Korábban figyeltek a reálszféra "üzeneteire", több sikerre vezetett a gyáriparosok nevében elhangzott megszólalásom is.
Elérte a szövetség, hogy még Békesi László pénzügyminisztersége alatt 36 százalékról 18-ra csökkenjen a társasági adó. Az 50 milliárdos bevétel egy év alatt 150 milliárdosra bővült, később pedig már 250 milliárdra is felment. Persze hogy ezt az utat tartottuk jónak, s nem is véletlenül képviseltem 2002-ben például, hogy a termelő vállalatok esetében újabb mérséklésre kerüljön sor. Megerősödhettek volna más új iparágak is. Ezt az eszközt is hasznosnak véltük a mind súlyosabb ikerdeficit mérséklése érdekében. "Áthallásos" dolog emlékezni, emlékeztetni minderre 2006-ban. Most azonban a csöndben léttel szeretnénk beleszólni a folyamatokba.
Nem reagálok én sem a mostani ellenzék adópolitikai indítványaira, de arra sem, hogy a kormányoldal a szükséges megszorításokhoz milyen eszközöket vesz igénybe. Nem vitatom az egyensúly szükségességét, de ahhoz sem fér kétség, hogy pár évvel korábban könnyebben, kisebb áldozatokkal lehetett volna célt érni. És persze lenne ráció egy újabb Széchenyi-tervben, de rövid távú, túlzott méretű, kiterjedésű gazdaságfejlesztési programként nem hozna hasznot. Most a korrekciók, a megszorítások, a reformok időszakát éljük, de sajnos nem két, hanem négy-öt év alatt születik meg a várt eredmény.
Teljes cikk a Piac és Profit októberi számában...