Luxuscikk lett
A hazai körtefogyasztás csökkenő tendenciát mutat és a hazai feldolgozóiparnak sincs növekvő igénye a körtére, az exportlehetőségek pedig szűkösek. A vásárlói szokások átalakultak: míg tíz éve – az almához hasonlóan – nagyobb mennyiséget tároltak be a fogyasztók, most (a relatíve magas fogyasztói árak miatt) heti néhány darabot vásárolnak csak, sajnos szinte luxuscikké vált a körte.
Az egyes termőtájakon hagyományos helyi körtefajtákat is termesztenek, amelyek az adott termőhelyhez alkalmazkodott, helyben kialakult fajták. Főleg házikertben, szórványgyümölcsösökben találhatók. Az államilag elismert hazai fajták köztermesztésben is szerepelnek, de a környezeti igényük miatt csak egy-egy termőtájra jellemző a termesztésük. Így például a Csengőkörte, a Gyöngykörte a Dél-Alföldre jellemző, a Fehérvári körtét és a Köcsög körtét Dél- és Közép-Dunántúlon termesztik, a Kétszertermő körte, a Tüskéskörte és a Sózó körte a Nyugat-Dunántúlra jellemző, a Maróti téli a Dunakanyar fajtája. Ezen fajták áruminőségben nem versenyképesek a több száz éve nemesített és bizonyított világfajtákkal szemben, inkább helyi turisztikai értékeikkel és génforrásként lehet szerepük.
A körte termesztése nem egyszerű feladat, környezeti igényeit csak hazánk bizonyos területein lehet kielégíteni. A megfelelő légköri páratartalom fenntartása nélkülözhetetlen, főként az árutermesztésre alkalmas őszi és a téli körtefajták esetében. Éppen ezért jellemzően az ország nyugat-dunántúli részén (Somogy, Vas és Zala) alakultak ki az üzemi körteültetvények.
