Ha azt nézzük, hogy mennyi hely jut az otthonukban egy-egy uniós polgárnak, akkor megint felsejlik a kontinens korábbi politikai megosztottsága. Jellemzően nyugati, illetve mediterrán országok húzzák fel a közösségi átlagot. Legtágasabban Luxemburgban és Máltán élnek, ahol átlagosan 2,2 szoba áll egy-egy lakó rendelkezésére, de jut legalább kettő Belgiumban, Hollandiában, Cipruson, Spanyolországban, Finnországban és Írországban is. A legszűkösebben lakók mezőnyét szinte kivétel nélkül az egykori keleti tömb országai adják, közéjük „nyugatról” csak Görögország és Olaszország ékelődött be. A legkevesebb szoba – átlagosan mintegy 1,1 – a lengyeleknek jutott, őket követik a románok, a szlovákok és a horvátok (1,2). Magyarország a keleti csoport elején áll és az egy lakóra jutó 1,6 szobával éppen megfelel az uniós átlagnak.
A statisztika egy másik mutatóval is igyekszik megközelíteni a zsúfoltság kérdését. Az egy lakásban élők számával, amiben ugyancsak tökéletesen hozza az uniós átlagot Magyarország (2,3). Itt az egyik végletet Szlovákia (3,1), Lengyelország (2,9), valamint Horvátország és Írország (2,7) képviseli. A másikat Litvánia és Finnország, ahol még a kettőt sem éri el az egy otthonra jutó lakók száma (1,9).
Ezen átlagoknál többet mutat a lakhatás minőségéről az a statisztika, amely azt vizsgálja, hogy az emberek mekkora hányada él számára nem megfelelő méretű – túlzsúfolt, vagy túlzottan tágas – otthonban. Uniós léptékben csökkent a zsúfoltság 2010 és 2023 között (19,1 százalék → 16,8 százalék). E mutató javulásával tavaly Magyarország is átlépett egy küszöböt: az 1,4 százalékpontos éves csökkenés nyomán már az uniós átlagnál is kedvezőbb a hazai helyzet (15,6 százalék).
