A lakáspolitika mind gazdaságpolitikai, mind pedig társadalompolitikai szempontból jelentős szerepet tölt be a Széchenyi Tervben. A lakásszektor a nemzetgazdaság fontos ágazata, növekedést generáló szerepe és foglalkoztatottságot növelő hatása vitathatatlan. A lakásszektor fejlesztése során keletkezett többletjövedelem egy része az államháztartásban is megjelenik, amelynek révén a költségvetés számára a szektor fejlesztésére fordított források megtérülnek. A gazdaságpolitikai meghatározottságon kívül a lakáshoz jutás esélye, a lakhatás körülményei alapvetően befolyásolják a háztartásban élők életminőségét, a munkához való viszonyt, ezért a lakáspolitikának a szektor társadalompolitikai vonatkozásaira is tekintettel kell lennie.

A stratégiai cél elérése érdekében a Széchenyi Terv lakásprogramja négy alprogramra tagolódik:
• a lakásállomány bővítését célzó alprogram,
• a lakásállomány korszerűsítését támogató alprogram,
• a lakáshitelezés korszerűsítését, a hitelezés szerepét és a mobilitás növelését szolgáló alprogram, valamint
• a bérlakás-szektor részarányának növelését és a rétegproblémák kezelését segítő alprogram.

A lakásprogram az alprogramok mindegyikéhez további stratégiai célokat rendel, melyek elérését egymás melletti, és egymás hatását erősítő lakáspolitikai eszközrendszer segíti. A lakáspolitikai eszközök többsége nem csupán egyetlen alprogram céljainak eléréséhez járul hozzá, hiszen a lakásmobilitás elősegítését szolgáló eszközrendszer az új lakások építését, illetve a használt lakások korszerűsítését egyaránt eredményezi. A lakáspolitikai eszközöknek a több cél elérését szolgáló előnyeire a program készítői tudatosan építenek. Az állam a lakáspolitikai eszközök finanszírozási összetevőinek kialakítása és működtetése során az addicionalitás elvét követi, vagyis döntő mértékben épít a magán-, a civil-, és a vállalkozói szféra forrásaira.

Tovább >