Érdemes tovább elemezni a köz- és felsőoktatás költségvetési számait. Jelenleg a GDP-nek az 5,4 százaléka megy el erre a célra. A közoktatásban a mostani tanévben 1,8 millió diák tanul, a felsőoktatásban pedig 424 ezer. A közoktatás 240 ezer embernek jelent kenyérkeresetet, az egyetemek és a főiskolák 52 ezren dolgoznak, 23 ezren közülük oktatóként. Azt már szinte tényként lehet kezelni tehát, hogy rövid távon a csökkenő diákszámhoz is igazodóan, reformra hajazó finanszírozási átalakítás lesz az iskolákban. Arról pedig a kormányzat ugyancsak állást foglalt, hogy a kistérségi társulások révén a közoktatásba visszajuttatják az elvett pénzt, miközben az alsó tagozatokat egyelőre nem "bántják" a kistelepüléseken.
Nem ennyire "számszaki" az, ami a felsőoktatásnak a reformját jelenti. Még akkor sem, ha a minap már kormányzati döntés is kimondta, állami finanszírozású képzésre felvett 62 ezer első évfolyamos helyett jövőre csak 56 ezernek az oktatási költségeit vállalja magára a büdzsé. A következő években további létszámcsökkentések várhatók. A döntések "ideológiája" az a banalitás, hogy a munkaerőpiacon hasznosítható diplomákkal kerüljenek ki az egyetemekről, főiskolákról a hallgatók. Illetve az, hogy a minőség alapján ők maguk döntessenek arról, hová viszik a hozzájuk kötődő támogatást. Persze prózai a háttere a hatezerrel kevesebb hallgatót kísérő állami támogatásnak, az, hogy a szakemberkereslettel hangolják össze a finanszírozást, s nem alkalmazzák a fűnyíró elvet. A piac felértékelte a természettudományos, az informatikai, a műszaki szakokra járó diákokat, s kevesebb bölcsésznek, jogásznak, közgazdásznak, tanárnak lesz helye a munkaerőpiacon. Az állam tehát az utóbbiak kárára és az előbbiek javára strukturálja át a finanszírozási rendszerét. Hosszabb időszak alatt ugyan, de az egyetemek, főiskolák is társasági formára emlékeztető finanszírozás modellt vezetnek be, a felállítandó gazdasági tanácsok pedig a menedzselésben jártas szakértőkkel egészülnek ki.
E reformlépések már hellyel-közzel hasonlatosak azokhoz az indítványokhoz, amelyekkel az utóbbi időben is többször a nyilvánosság elé állt a Horn-kormány pénzügyminisztere, Bokros Lajos. Csak emlékeztetőül néhány a megállapításai, indítványai közül. Mint azt elmondta egy tanácskozáson, a tandíj szükséges, ám nem elégséges a felsőoktatás reformjában. Alapvető, hogy megszünteti a kormányzat a fejkvóta típusú finanszírozást, ha ugyanis a diákszám alapján automatikusan jár a pénz, akkor csak roppant káros mennyiségi növekedésre lehet ösztönözni. Fölösleges a közalkalmazotti jogállás és az ezzel kapcsolatos bérszabályozás is. A felsőoktatási törvényt azonban úgy változtatná meg, illetve vissza Bokros Lajos, hogy a szenátusok gazdasági döntéshozatali jogát visszavonná. Mert - fejtegette - a tulajdonosnak kell elsődleges szerepet adni a gazdasági döntésekben is. A volt pénzügyminiszter az egyetemek, főiskolák gazdasági tanácsai helyett tulajdonosi irányító testületeket tart kívánatosnak. A túl sok képzőhely "fölöslegét" egyszerűen be kell zárni, például oly módon is, hogy külön csődtörvényt kap a felsőoktatás. A fejkvóta finanszírozás helyett pedig a fenntartók a fizikai infrastruktúrát működtessék a pénzükkel. A tandíj arra lenne jó, hogy fedezze a tanárok fizetését, azaz folyó költséget és nem tőkeköltséget kellene finanszírozni így. A szenátus legyen a tanszabadság letéteményese, a rektor és környezete pedig a tanárokról, javadalmazásukról döntsön például. A hallgatók ugyancsak rendszeresen és kötelezően értékeljék a tanárok teljesítményét, a pénzükért - a tandíjért - követeljenek. A diákok minősítésének pedig legyen következménye is. Bokros szerint jelenleg igen sok intézményben szerzett jogok alapján tanítanak, többletteljesítmény nélkül, akár évtizedeken át. A CEU professzora nem is tagadja, nagyon durva az a javaslata is, hogy minden hazai egyetem és főiskola csak nemzetközi akkreditáció alapján működhessen, különben nem lesznek versenyképesek.
