Az elmúlt évtizedben tőkeerős szereplőkként léptek fel a szuverén nemzeti vagyonalapok - a legnagyobbat, Abu Dhabiét 300-650 milliárd dollár közöttire becsülik -, és helyi értékű állami cégek csapatostul nőtték ki magukat nemzetközi szereplőkké. A BRIC-országokból (Brazília, Oroszország, India, Kína) 2004 és 2008 között 117 állami vállalat került fel a Forbes 2000 listájára, és 239 amerikai, brit, német, japán cég esett ki onnan. Mindez nyilvánvalóvá tette: a kapitalizmusnak sem egy verziója létezik csupán, hanem kettő. A demokratikus kapitalizmus és az államkapitalizmus. Előbbiben a magánszektor, utóbbiban az állam funkcionál a fő gazdasági erőként. A The Economist Intelligence Unit szerint a demokratikus(nak nevezett) államok közül 30 „teljes jogú", 50 „hiányos" demokrácia, 87 pedig „tekintélyelvű" rezsim.
A javak termelésének két eltérő kultúrája az olajvállalatoknál érhető tetten a leginkább. Az Exxon Mobil, a BP, a Royal Dutch Shell és társaik a részvényeseknek termelnek. A másik oldalon van a Gazprom, a Petrobras, a Saudi Aramco, a Petronas, a Petróleos de Venezuela és az Iráni Nemzeti Olajvállalat, melyek tevékenysége a kormányt szolgálja. Ami meglepő: teljesítményük felülmúlja a magánvállalatokét. Ötven éve a világ olaj- és földgázkitermelésének több mint fele magánkézben összpontosult. Ma alig 10 százaléka! A négy legnagyobb értékű bankból három kínai állami pénzintézet.
A két gazdasági berendezkedés versenye valamelyest szimbiotikus, amennyiben az állami tulajdonú vállalatok is befektetnek a magánszektorban, a kereskedelemben pedig gyakran hagyatkoznak egymásra. A két rendszer elsősorban a legitimáció és presztízs kérdésében megy ölre, hogy a feljövő gazdaságokat a maga táborába csábítsa. A tét: hozzáférés a fejlődő országok erőforrásaihoz és középosztályuk pénztárcájához. Mert eme országokban várható növekedés. Ősrégi elv munkálkodik tehát: piacfoglalás. És az izmosodó kormányok nem engedik majd szóhoz jutni a multikat. Netán új hidegháborút tartogat az ellentét? A szabadpiac vége: Ki győz az állam és a társaságok közötti háborúban? című kötet negyvenéves szerzője, Ian Bremmer - aki hivatására nézve „politikai kockázatelemző", s a Citibankkal együttműködésben a Global Political Risk Index létrehozója - nem voksol igennel. De nemmel sem.
Közhiedelem a nyugati világban, hogy az államkapitalizmus nem fenntartható rendszerforma: dinamikus, innovatív cégeké a jövő, nem a status quót őrző, túlméretezett behemótoké, és végső soron a hatékonyság győz, nem a zárt rendszerű kivételezés és protekció. Mivel a volt szovjet blokkban különösen jól ismerik az utasításos tervgazdálkodás rákfenéit, hajlanánk e szempontok elfogadására. De melyik a kisebb rossz: ha egy gazdasági nagyhatalom visszatartja természeti erőforrásait - például Oroszország Ukrajna elől a gázt -, hogy politikai üzenetét eljutassa ellenfeléhez, vagy ha a szabadpiaci harácsolás és a hitelből növekedés bedönti a világgazdaságot, és a részvényesi érdek rendszeresen átgázol a társadalmi és környezeti szempontokon?
Demokratikus kapitalizmusként emlegetik a fejlett országokban űzött módszereket, ám az messzebb nem lehetne a képviseleti demokráciától, hiszen a javak túlnyomó részét a népesség egy százaléka birtokolja, a többségnek itt nincs szava. Mert sosem fog részvényt birtokolni. De ez nyilvánvaló mindenkinek, aki vállalattanból vagy CSR-filozófiából ismeri a shareholder (részvényes) és a stakeholder (résztvevő, érintett) fogalmakat. A különbség: a fejlett világ kínálja a lehetőséget a részvényessé válásra, a fejlődő világ államkapitalizmusa nem - mert ha nagy tömegek jutnak vagyonhoz, esetleg eszükbe jut megdönteni a kormányt.
A demokratikus rendszerek gyengeségei sorra megmutatkoztak az elmúlt évtizedben: a decentralizált hatalom szabadrablásba torkollik, a társadalom ideológiai, vallási, etnikai, vagyoni megosztottsága zavargásokat eredményez, az irreális választási ígéreteket nem tartják be, vagy ha igen, azzal tovább növelik a deficitet. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy az államkapitalizmus nem pusztán a tömegekre ráerőltetett formula. Nem csekély részben a nacionalista ambícióknak köszönheti létét, a populistán hazafiaskodó hevületből meríti erejét.
Bremmernél érdekesebben fogja meg a kettősséget az Eladó szabadság: Miért adja el a világ a demokráciát a biztonságért? szerzője, John Kampfner, aki úgy látja, azért „mosódik el a határ demokrácia és autokrácia közt", mert egy szingapúri, kínai vagy amerikai polgár ugyanazt a kényelmet és életszínvonalat akarja, s ezért hajlandó feladni állampolgári jogaiból, ha kormánya biztosítja neki a lehetőséget a békés középosztálybeli életmódhoz.
Bremmer hibája, hogy - műve ígéretesen provokatív címe ellenére - esze ágában sincs levetkőzni proamerikai nézeteit. Az államkapitalizmust a globális gazdaságra leselkedő veszélynek tartja, több okból. Az állami beavatkozás egyenlőtlenségekhez vezet (a demokratikus kapitalizmus talán nem?!), torzítja az árakat, rontja a hatékonyságot (ám pont a gépesítés növeli a munkanélküliséget). Főként mégis attól tart, hogy a BRIC-országok egymás közt akarnak kereskedni, és nem az amerikaiakkal. Bremmer ezért az USA hegemóniájának visszaállítására igyekszik receptet nyújtani. Aggódik például amiatt, hogy a 14 legnagyobb állami olajcég hússzor több olajjal rendelkezik, mint a 8 nagy olajmulti, de ahhoz túl konzervatív, hogy az olajfüggőség ellenszereként a megújuló energiákra való áttérést szorgalmazza, ne pedig az államkapitalizmus megdöntését és a piacfoglalást.
Bremmer látja, hogy az államkapitalizmus színtársulatába kétes elemek is becsúsznak (orosz oligarchák, a szabad gyülekezést tiltó Hosni Mubarak, mexikói drogkartellek, Kadhafi, közel-keleten uralkodó dinasztiák egyes tagjai), akiknek gazdasága, üzletvitele teljességgel nélkülözi a transzparenciát. Elsősorban gazdasági alapon és nem az ökológiai és társadalmi felelősségteljesség - gyűjtőnevén: fenntarthatóság - mércéjével értékeli őket. Így annak sem tulajdonít elég fontosságot, hogy a szóban forgó országok alulteljesítenek az emberi jogok tiszteletben tartása terén, és egymást gazdaságilag erősítve függetlenítik magukat a nyugati világ ez irányú etikettjétől. Kína - az államkapitalizmus mintapéldája - a nemzetközi közösségből kiszorult, tisztességtelen banánköztársaságokkal hajlamos üzletelni, és az IMF-nél kötetlenebb kölcsönöket nyújtani 2,3 trillió dolláros tartalékából.
