Jó, de talán nem elégséges hozadékkal zárult az az üzleti rendezvény – kiállítás, vásár – , amelynek Kuvait adott otthont, ám döntően arról szólt, hogyan, mivel, milyen kínálattal kívánnak a világ cégei szerepet vállalni Irak gazdaságának újjáépítésében. Az a tévhit pedig idehaza látszik megdőlni, hogy legfeljebb egy-két hazai vállalat – tekintettel tradicionális kapcsolataira – talál fantáziát a háborút viselt közel-keleti ország cégeivel üzleti kapcsolatokat kialakítani, bővíteni. A kuvaiti kereskedelmi rendezvényről hazaérkező Major István, a Külügyminisztérium külgazdaságért felelős helyettes államtitkára a Piac & Profitnak elmondta, 19 magyar cég vett részt a programon. Ráadásul gyakorlatilag mindegyik alaposan felkészülve, pontosan megfogalmazott célokkal keresték az iraki üzleti lehetőségeket, s valamennyi vállalat annak a tudatában utazott Kuvaitba, hogy élni tudnak a korábbi időkből való iraki referenciáikkal. Malmokat, hűtőházakat, alállomásokat építettek már.

A gondokat érthetően az iraki belső, biztonsági feltételek hiánya jelenti, Major István utalt is rá, hogy a stabilizációs folyamat lassabban megy végbe, mint ahogy azt az amerikaiak gondolták. A helyettes államtitkár tárgyalva mind diplomatákkal, mind az iraki gazdaságban jelenleg tisztségeket betöltő személyiségekkel, mind amerikai szakértőkkel, arra a következtetésre jutott, hogy az USA – ha nem is deklarálta – jelentős stratégiaváltást hajtott végre. A korábbiakban azt feltételezték az amerikaiak, hogy Irakban is hasonló folyamat játszódik le, mint korábban éppen a volt szocialista országokban: radikális gazdasági rendszerváltás kezdődik el a közel-keleti országban. Mára változtattak elképzelésükön, a teljes gazdasági rendszerváltoztatás helyett az iraki gazdasági infrastruktúra belátható időn belül való működőképessé tétele vált a fő célkitűzéssé. Azaz a kétszintű bankrendszer, a privatizáció, a kereskedelem liberalizációja ugyan nagyon szép dolog, de ha nincs áramszolgáltatás, nincs ivóvíz ellátás, nincs élelmiszer, akkor aligha valósítható meg bármelyik is. Major István úgy véli, hogy éppen e közüzemi jellegű beruházások olyanok, amilyenek a magyar cégeknek jobb esélyt adnak az iraki szerepvállalásra egyebek között ottani referenciáik alapján is. Az érthető, hogy ki kell várni, amíg valamelyest konszolidálódnak az iraki belső viszonyok. Azt ma még nem lehet tudni, hogy az amerikai kormányzat megajánlotta 20 milliárd dollár az iraki újjáépítésre, illetve a nemrégiben lezajlott madridi úgynevezett donor konferencia a nagylelkű pénzügyi felajánlásokkal hogyan és mikor válthatók át projektekre. Illetve még az sem körvonalazódott, hogy ebben a munkában miként vehetnek részt például a magyar vállalatok. Mindenesetre ez utóbbinak az is velejárója, hogy intenzív és hatékony magyar kormányzati és vállalati együttműködés alakuljon ki, mivel az előbbinek az lehet a dolga, hogy megteremtse a feltételeit a tenderekhez való hozzájutásnak, s biztosítsa az iraki objektív elbírálás körülményeit a tendereken. Ugyanakkor a vállalatokon meg azt kell tudniuk, hogyan és milyen mekkora kockázatot hajlandók vállalni, hiszen az iraki piacra az elkövetkező másfél évben az lesz a jellemző, hogy – idézzük Major Istvánt – nagyon nagy rizikó mellett nagyon nagy profitrátát biztosít.