Az érem másik oldala azonban, hogy: előfordult-e már veled, hogy mások füstjét kellett „élvezned” esetleg órákon át, míg ruhád, hajad átvette a szagot, az egyéb következményekről nem is beszélve.

Minden negyedik ember füstöt ereget?
A dohányzás nagyszerűen alkalmas arra, hogy szembeállítsa egymással a társadalom két részét: dohányzókat és nem dohányzókat.
Csak hogy az arányokról is szó essék: a felnőtt lakosság közel 40%-a, az általános, ill. középiskolai tanulók 18-20%-a rendszeresen dohányzik.

Van azonban a férfiak között egy olyan korosztály, ahol megváltozik az arány és többen vannak a dohányosok, mint a nemdohányzók, nevezetesen a férfiak 50-54 év közötti korcsoportjában a dohányosok aránya meghaladja az 50%-ot.

Senki nem vitatja már azt a kijelentést, hogy a dohányzás népbetegség, ugyanis elterjedtségét és az egészségi állapotra gyakorolt hatásait tekintve ez nem vitatható.
Statisztikák szerint első cigarettáját az „átlag-magyar” 12,7 éves korában szívja el, azaz általános iskolás korában. Ami azonban még ettől is megdöbbentőbb, hogy az első cigarettát elszívók több, mint kétharmada rövidebb-hosszabb időre rá is szokik a dohányzásra.

A munkahelyi szabályozás
A munkahelyen átlagosan napi 8–10 órát töltünk, legtöbbször olyan kollégákkal, akiket nem mi választunk magunk mellé. Gyakran egy helyiségben kell dolgoznunk olyanokkal, akik dohányfüstöt eregetnek magukból félóránként.

Hazánkban közel 10 éve érlelődött az ún. dohányellenes törvény gondolata, míg végül a Parlament elfogadta a dohánylobbi által többször is élesen támadott törvényt a nemdohányzók védelméről.

A munkahelyi dohányzást hat évvel ezelőtt már jogszabály próbálta fedezni, felemás eredménnyel. A szabályozás alapelveit illetően van valami, amit a dohányosok is elismernek, mégpedig, hogy sohasem a nemdohányzó ember passzivitása zavaró, hanem a dohányos füstje bántó. Tehát a szabályozásnál ezt kell szem előtt tartani, pl. a mindenki (főleg gyermekek!) számára nyitva álló, zárt légterű helyeken ne, csak az erre kijelölt helyen engedjék a dohányzást.

Azonban a dohányzóhelyek kijelölésekor is tisztességesen kell eljárni, ahol több száz ember dolgozik, nem lehet megjelölni dohányzásra alkalmas helyként egy kis lyukat, mely alig 10 embert tud befogadni. Legjobb példa erre maga a Parlament épülete, ahol a közel félezer ember számára egy 30 m2-es helyiséget jelöltek ki, természetesen ez az intézkedés azonnal nevetségessé tette a szabályozást és senki nem tartotta magára nézvést kötelező jellegűnek.

A tipikus dohányzásra kijelölt helyek világszerte a szabad ég alatt vannak! Nem lehet például a dohányzást lehetővé tenni olyan helyen, ahol a nemdohányzó személy bentartózkodása munkaköri feladatainak ellátása miatt kötelező.

Figyelemre méltó, hogy már hazánkban is akad arra példa, amikor a munkáltató nem szívesen alkalmaz dohányos munkavállalót, mondván: az óránként beiktatott 10-15 perces „cigiszünet” visszaveti a munka hatákonyságát, a gyorsaságról nem is beszélve. Külföldi felmérések szerint egy átlagdohányos munkaidejének akár 10%-át is elfüstöli, ez az, amit a munkaadók szeretnének megtakarítani.

A lakásomban sem gyújthatok rá?
Az amerikai szabályozást európai szemmel mindenképpen túl szigorúnak lehet ítélni, van például olyan lakókörzet, ahol az emberek saját lakásukban sem gyújthatnak rá.

Újabb szélsőség: az amerikai főváros tőszomszédságában lévő ötezer lakosú Friendship Heights kerület előljárósága elrendelte, hogy az utcán dohányzókat a helyi rendőr köteles százdolláros bírsággal sújtani - függetlenül attól, hogy a dohánynemű meggyújtva lóg-e a szabálysértő szájában, avagy sem.

Mindezek felvetik a kérdést: mennyiben magánügy a dohányzás?
A dohányzás valóban szabad választás dolga, s az államnak így nincs beleszólása az individuum privát szférájába, magánügyeibe. Azonban az egyik ember egészségre ártalmas szokásától a másik ember védelme már az állam feladata. Tehát ez mégsem szigorúan magánügy, mivel másokat is érint a dohányos környezetében. A passzív dohányzás következményeiről számos statisztikai felmérés készül: a nemdohányzók ugyan csak 1%-át szívják be a cigarettafüstnek, felmérések szerint mégis évente kb. ötvenezren(!) halnak meg rákban, illetve szívpanaszokban, amiket a dohányzóknak köszönhetnek.

A fenti adatok fényében megfontolandó tehát, hogy nem csupán saját egészségünkre vagyunk hatással, hanem a környezetünkben lévőkére is, ezért a dohányzási szokások kialakításakor legyünk tekintettel nemdohányzó embertársainkra. Persze mindehhez az is kell, hogy humánus törvényi szabályozás elejét vegye a konfliktusoknak és rendezze a vitás kérdéseket. Nemzetközi tapasztalatok alapján azonban legkevesebb 10-20 év kell ahhoz, hogy a dohányzás terén kedvező és jól mérhető, a mindennapi életben érezhető eredményei szülessenek a törvényi szabályozásnak.

(b. v.)