Az euroövezet megalkotása alapvetően politikai, és nem gazdasági jellegű program volt Lord Nigel Lawson, a Thatcher-kormány volt pénzügyminisztere szerint. A pozíciót 1983 és 1989 között betöltő főrend a The Timesnak írt elemzésében azt állítja: Franciaország annak idején „rettegett" az akkor újraegyesült Németország hatalmától, így olyan különleges francia-német viszonyra törekedett, amellyel biztosítható volt a német jegybank mint független intézmény megszűnése.
Prognosztizált válság a cél érdekében?
A tory politikus szerint kezdettől fogva világos volt, hogy az euroövezeti kezdeményezésnek „sírás lesz a vége", ha a valutaunióhoz nem társul teljes politikai unió.
Lord Lawson idézi a Bundesbank egykori elnökét, aki még 1963-ban azt mondta: „egy szövetségi szintű jegybanki rendszer csak akkor kivitelezhető, ha a közös kereskedelempolitika mellett közös pénzügyi, költségvetési, szociális és bérpolitika is kíséri", hozzátéve, hogy „ehhez azonban szövetségi állam kell olyan európai parlamenttel, amelynek törvénykezési fennhatósága van minden tagország esetében".
Voltak, akik pontosan tudták, hogy a valutaunió olyan válsághoz vezet majd, amelyen csak teljes politikai és költségvetési unió kialakításával lehet felülkerekedni, állítja a volt brit pénzügyminiszter, és - mint írja - „ez is volt a céljuk".
A konzervatív politikus szerint eljött az idő, hogy kimondják: ebből elég, és fel kell hagyni azzal az elképzeléssel, hogy az integrációs folyamat egyetlen elfogadható végállomása az Európai Egyesült Államok. Véleménye szerint azonban nem elegendő ennek puszta deklarálása. Olyan alkotmányra van szükség, amely kijelöli az EU-t alkotó nemzetállamok „rögzített és megváltoztathatatlan" felelősségi és hatásköreit, vagyis épp az ellenkezőjét tartalmazza annak, mint a konzervatív politikus minősítése szerint „alkotmányellenes" lisszaboni szerződés.
az eurozóna fenntarthatóságáról
Arra, hogy az eurozóna mostani formájában nem marad fenn, egyharmadosnál nagyobb esélyt adott a világ legnagyobb, nem befektetési banki jellegű gazdaságelemző csoportja, az Economist Intelligence Unit (EIU) szeptemberre szóló legújabb globális előrejelzésében. Az EIU legborúlátóbb forgatókönyve szerint az illetékesek nem tudják enyhíteni a piaci feszültségeket, az olasz és a spanyol kötvényhozamok tovább emelkednek, a kezelhetetlenné váló adósságteher miatt a két ország törlesztésképtelenné válik, ami euroövezeti tagságuk feladásához, a két nagy gazdaság távozása pedig az eurozóna széteséséhez vezethet. A cég egyik forgatókönyve szerint Németország hagyja ott az euroövezetet, ami szintén a valutaunió végét jelentené.
Munkáspárti vélemények
A brit baloldalon sem jósol mindenki hosszú jövőt az euroövezetnek. Jack Straw, a Munkáspárt egyik legtekintélyesebb politikusa - aki a tavalyi választási vereségig hatalmon lévő Labour-kormányokban belügy- és külügyminiszter, majd igazságügy-miniszter is volt - néhány hete, a görög adósságválságról tartott parlamenti vitanapon kijelentette: az euroövezetre „lassú haldoklás" vár, a 17 tagú valutaunó jelenlegi formájában nem lesz képes fennmaradni, az euro mostani formájában össze fog omlani.
Gordon Brown volt brit kormányfő fél év alatt megoldhatónak tartotta a világgazdaságban elhatalmasodó pénzügyi válságot, legalábbis ezt írja memoárjában Brown volt pénzügyminisztere. Alistair Darling a „Back from the Brink" (Vissza a szakadék széléről) című visszaemlékezésében - amelyből a The Sunday Times vasárnap kezdett sorozatban részleteket közölni - felfedi, hogy a válság kibontakozásának idején „rendkívül dühös szóváltásokba" keveredett Brownnal a követendő gazdaságpolitikáról. Állítása szerint Brown - éppen a 2008. őszi pénzügyi krízis előtt - meg volt győződve arról, hogy a brit gazdaság hat hónap alatt túljut a válságon, és ismét fellendülésnek indul. A memoár szerint az akkori miniszterelnök dühösen reagált arra, amikor pénzügyminisztere a recessziós jelek láttán egy interjúban kijelentette, hogy a brit gazdaság kilátásai hatvan éve nem voltak olyan rosszak, mint akkor. Darling ezt a The Guardiannek mondta 2008 augusztusának végén, megjósolva, hogy a válság „mélyebb és hosszabb lesz" az addigi általános várakozásnál.
