Az a tény, hogy belátható időn belül az unió teljes jogú tagjává válik Magyarország, abszolút pozitív – állítja Békesi László -. Ehhez képest másodlagos, hogy milyen feltételekkel csatlakozunk. Ami a gazdasági dolgokat illeti, az álmoknál rosszabbak, a legrosszabb realitásoknál jobbak a feltételek. Az egyik, ami gyakran szóba kerül, hogy az új tagországok és köztük Magyarország az úgynevezett felzárkóztatási célú EU pénzalapokból és a stratégiai fejlesztési pénzalapokból milyen mértékben részesedik. Nos, én nem a források szűkösségét látom kritikusnak, azok nagyon tisztességesek, sokkal inkább a felkészültségünket tartom hiányosnak ahhoz, hogy valamennyi megnyíló erőforrást igénybe tudjunk venni. Ilyenek például a társfinanszírozási feltételek biztosítása, hiszen nem biztos hogy a magyar költségvetés ebben a kiélezett helyzetben valamennyi EU fejlesztési forráshoz hozzá tudja tenni a saját 50 százalékát. Az intézmények kiépítettsége, s hogy mást ne mondjak, a regionális fejlesztésekhez szükséges régióknak a kiépítése gyakorlatilag sehol nem tart. A legnagyobb bajt nyilván az agrárszférában látom, ahol nem az a fő kérdés – bár a politika ezt hangoztatja -, hogy nem lehet lemérni mennyi támogatást tudunk az EU agrártámogatási alapjából igénybe venni, hanem az, hogy a magyar agrárgazdaság versenyképessége nem tud olyan szintre emelkedni 2004. május 1-éig, hogy akár ennek a támogatásnak a többszöröse révén is versenyképes legyen az EU mezőgazdaságával. Szerencsére a gazdaság egésze szempontjából ennek ma már nincs nagy jelentősége. Durva amit mondok, de hát ez az igazság. Se a GDP létrehozásában, se a foglalkoztatásban betöltött szerepe a mezőgazdaságnak ma már nem meghatározó. Persze a vidéken élő és a mezőgazdasághoz kötődő több mint 2,5 millió embernek létkérdés, hogy sikerüljön valamit tenni az érdekükben.

Megszűnnek a maradék korlátok

Összességében azonban gyökeres változást az EU csatlakozástól nem várok. Az egyetlen terület, ahol rövid távon is látványos előrehaladásra lehet számítani, az a felgyorsuló infrastruktúra fejlesztés.

Már 2004-ben is előnyt fog jelenteni a csatlakozás a versenyképes magyar vállalkozásoknak, mivel megszűnnek azok a tulajdonképpen ma már minimális korlátok is, amelyek eddig az uniós piacot valamilyen protekcionista megfontolásból elzárták előlünk. Mindenek előtt a gépipar, a vegyipar egy része nyerhet, és azok a kis és középvállalkozások is, akik alkalmasak a kooperációban való részvételre, tehát beszállításra, szerviz nyújtására. Nyilván fölgyorsul a tőkeáramlásnak az ilyen kapacitásokat támogató része is. Ugyanakkor kiélezettebb lesz a verseny a kereskedelemben, ahol persze a multinacionális áruház láncok már itt vannak, és éppen elég nagy versenyt teremtenek a magyar kiskereskedelem számára. Ahol jelentős árkülönbségek vannak a magyar termelők terhére, ott a kinyíló piac nehéz helyzetbe hozza őket. A könnyűipar, a divatcikkek területe, az élelmiszeriparnak egy része ide tartozik. A többi területen azonban már az árszintekben sincsenek akkora különbségek, hogy ez mondjuk perdöntő lehet.

A következő kérdés gazdaságpolitikai szempontból mindenképpen az, hogy a harmonizációs összehangolási kötelezettségek komoly nemzetközi kontrollt jelentenek, és az EU sztenderdek betartása megakadályozza, hogy a magyar gazdaságpolitika óriási hibákat kövessen el, belpolitikai vagy pártpolitikai megfontolásokból. Erre nagy szükségünk van. EU viszonyok között ezt a gazdaságpolitikát, ami most van, nem lehetne megcsinálni. (Lásd a Piac és Profit 2003. januári számában Békesi Lászlóval a jegybanki és kormányzati gazdaságpolitikáról készült interjúnkat! – a szerk.)

Nem kell rohanni az euróövezetbe!

Az euróra való áttérés összefügg a monetáris politika szigorával. Ma egyetlen olyan szakmai érv van, mely ezt a mesterséges erőltetett antiinflációs célt alá tudja támasztani, az, hogy minél gyorsabban csatlakozzunk az euróövezethez. Annak ugyanis az a feltétele, hogy két éven keresztül tartósan teljesítsük az úgynevezett konvergencia kritériumokat, az inflációra, az államadósságra, illetve az államháztartás hiányára vonatkozóan. Ebben az esetben valóban rövid idő alatt kell 3 százalék alá vinni az inflációs rátát. Csakhogy semmi sem szól amellett, hogy a magyar gazdaság fejlettségétől függetlenül, mesterségesen gyorsan kellene az euróövezethez csatlakozni. Ennek ugyanis olyan nagy a növekedési és a szociális ára, ami súlyos munkanélküliséggel, szociális feszültségekkel járna együtt és a versenyképesség további romlását fokozná. Én azt gondolom, hogy akkor járna el bölcsen a kormány, ha nem azt hangsúlyozná, hogy az EU csatlakozás után minél gyorsabban akarunk csatlakozni a monetáris unióhoz is, hanem ha azt mondaná, hogy az EU csatlakozás után, amikor a gazdaság teljesítőképessége megengedi és a feltételek természetes módon megértek, akkor fogunk majd csatlakozni az EMU-hoz. Hagyni kell, hogy a gazdaság feltételei beérjenek ugyanúgy, mint amikor áttértünk a forint teljes konvertibilitására.