Közhely: Észak-Magyarország alapvetően elmaradott régiója a hazánknak, nem kis részben a XX. század első harmadában feldarabolt országnak. A Trianon utáni évtizedekben pedig megannyi belső ok miatt is mellőzött, leépült gazdaságú területi egységként élt tovább. Egy szakmai kutatás e folyamat tárgyszerű bemutatását végezte el az ezredforduló időszakában: az MKIK GVI már időnként közölt is részleteket a munkából, most azonban nyilvánosságra hozta a vizsgálódás teljes anyagát.

A tanulmány is leszögezi, a XXI. század elején az észak-magyarországi régió több gazdasági mutató szerint is Magyarország elmaradott és lemaradó területeihez tartozik. A ’90-es évek transzformációs visszaesése e régiót több szempontból is erőteljesen érintette: az ipari és a mezőgazdasági termelés jelentős visszaesése iparágakat és az őket kiszolgáló cégcsoportokat sodort el, miközben nagyfokú társadalmi átalakulás ment végben a térség munkaerőpiacán. Mindezt pedig a térségen belüli társadalmi különbségek mélyülése és a régión belül a leszakadó és fejlődő térségek, település csoportok jól kirajzolódó elkülönülése kísérte.

A kutatók a régió gazdaságának helyzetét leíró mutatókat rendre összevetik az ország más területeit jellemzőivel. Emellett kistérségi és település szintű elemzéseket is végeznek, hogy tanulmányukban kimutassuk a régión belüli – eltérő fejlődési pályát bejáró, és a jövőben feltehetően – eltérő fejlődési pályát befutó településcsoportokat, illetve a közelgő uniós csatlakozás és a szlovák-magyar határ „virtuálissá válása” okán az északi régió gazdaságföldrajzi és -történeti kapcsolataira tekintettel röviden megrajzolják két szlovákiai megye (a kassai és a besztercebányai) gazdasági helyzetét.

A tanulságok első csoportja a térség gazdasági helyzetének fontosabb mutatóival kapcsolatos, a második csoport azzal, hogy milyen tendenciák és tényezők befolyásolják, illetve határozzák meg a térség jelenlegi gazdasági helyzetét, a harmadik pedig azzal, hogy milyen összefüggések és tényezők lehetnek hatással e helyzet jövőbeli alakulására.

Az észak-magyarországi régió gazdaságának állapotát leíró jellegzetességek, és fontosabb jellemzők között a tanulmány öt tényezőre hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy még ma is Észak-Magyarország az ország iparosodottabb területeihez sorolandó mind a foglalkoztatást, akár a hozzáadott-érték termelést tekintetében. Másrészt e térség gazdasági értelemben és tendenciáiban is rendkívül heterogén. Egymás mellett találhatunk itt az ipari leépüléstől sújtott, elszegényedő és egyre inkább marginalizálódó térségeket (főleg az északi, a szlovák határhoz közeli részeken) és virulens, gyorsan fejlődő, gazdagodó térségeket (többnyire a régió déli, főútvonalakhoz és autópályákhoz közel eső részein). A ’90-es években a statisztikai adatok a gazdasági szerkezetben, az infrastrukturális ellátottságban, a gazdasági növekedésben, és a lakosság anyagi helyzetében is rendkívül nagy területi különbségek jelenlétét mutatják.

A harmadik jellegzetesség az ipar szerkezetében a XIX. végétől megfigyelhető örökség: az ipar nagyfokú területi, ágazati, és az iparvállalatok nagyság szerinti koncentráltságában mutatkozik meg. Néhány városi ipari központon kívül (pl. Miskolc és környéke, Salgótarján, Eger) a régió jelentős területein hiányzik, illetve gyér az ipar jelenléte. A koncentráltság ágazati jellegű is: a XIX. és a XX. század fordulóján a jelenlegi régió területét két iparág – a kohászat és a bányászat – túlsúlya jellemezte, miközben más iparágak csekély szerephez jutottak. Ez az örökség a XX. században később is meghatározó jellegzetessége volt az itteni iparnak, amelyben igazán csak az utóbbi két évtized fejlődése hozott változást. A koncentráció harmadik vetülete az óriáscégek dominanciájához, és a kis- valamint közepes vállalkozások az országosnál kisebb súlyához kapcsolódik. Már a XIX. század végi adatok is felhívják erre a figyelmet, amikor a térség iparát három óriáscég – a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., és a Diósgyőri Állami Vasművek – uralta. De ugyanezt a jellegzetességet érhetjük tetten, ha az 1990-2001 közötti adatokat vizsgáljuk: a térségben az országosnál a foglalkoztatottságot, vagy a kibocsátást tekintve nagyobb súllyal bírnak a nagyobb, és kisebb súllyal a kisebb cégek.

A negyedik jellegzetesség a régióban élőknek a vidéki átlaghoz mért kedvezőtlenebb átlagos jövedelmi helyzetéhez és rosszabb munkaerőpiaci lehetőségeihez kapcsolódik. A ’90-es években mindvégig, bár csökkenő mértékben, elvándorlás jellemezte e régiót. A déli, autópálya közeli területeket kivéve alacsony a – hazai tulajdonú cégeknél magasabb bért fizető – külföldi tulajdonban lévő cégek aránya. Az egy főre jutó GDP az utóbbi években a régiók között Észak-Alföld után itt volt a legalacsonyabb; a mezőgazdaságban, az iparban, vagy a kereskedelemben a bruttó bérek szintje nem éri el a megyék átlagát. Eközben a régió egészében a ’90-es évek során mindvégig magasabb volt a munkanélküliségi ráta az országosnál. A regisztrált munkanélkülieken belül a tartós munkanélküliek aránya 60-50 százalék, a legfeljebb 8 osztályt végzettek aránya pedig 40-50 százalék között változott 1997 és 2001 közötti időszakban. Ezek az értékek országos viszonylatban kimagaslónak számítanak. E jelenségekkel egy időben a ’90-es években a régión belül a szegényebb és a gazdagabb településeken élők között mindvégig nőttek a jövedelmi különbségek, felerősödött a szegénység területi szegregációja.

Az ötödik tényező pedig a szomszédos szlovákiai területhez való gazdasági kapcsolatok várható újjáéledésével függ össze. A két szomszédos szlovákiai kerület fontosabb gazdasági mutatóinak és munkaerőpiaci indikátorainak áttekintése ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy a határ túloldalán meglehetősen hasonló, sok esetben súlyosabb, gondokkal néznek szembe az ott élők, mint Észak-Magyarországon. A kassai megye egyes járásait éppúgy az iparleépülés, a magas munkanélküliség, az elszegényedés hatásai sújtják, mint az észak-magyarországi régió határhoz közeli területeit. Az EU csatlakozás után tehát az együttműködés legalább két területen kellene, hogy kibontakozzon: egyfelől a virulens gazdasági térségek közötti gazdasági kapcsolatok elmélyítésében, másfelől az iparleépülés következményeitől sújtott szomszédos térségek rehabilitációjának közös, illetve egyeztetett programjának kidolgozásában.

Az utóbbi 25-30 évben az észak-magyarországi régió gazdasági fejlődése okán három egymástól független, de egymást felerősítő folyamat hatásaival kell számba venni. Egyrészt az ország egészének gazdasági és társadalmi életére kiható transzformációs visszaesésről van szó. Ez a Magyarországon a ’80-as évek végétől a ’90-es évek elejéig érzékelhető, a gazdasági és politikai átmenettel összefüggő válság természetesen nem kerülte el az észak-magyarországi régió térségeit sem. Sőt a régió mindhárom megyéjében hatásaiban talán erősebben is jelentkezett, mint az ország többi területein. De mégsem ez az, ami a régió gazdaságát az utóbbi 25-30 évben leginkább visszavetette.

A gazdaság és ezen belül az ipar hanyatlása ugyanis Észak-Magyarországon nem a transzformációs válsággal, hanem már jóval korábban kezdetét vette. Az iparleépülés (deindustrialization) már a ’70-es évek végén megindult a térség nagy ipari centrumaiban, ez a tendencia csak kiteljesedett a ’90-es években a gyárbezárásokkal és a rozsda-övezetek létrejöttével. Ennek folyamatnak a hatása a tőkefelhalmozásra, valamint a munkaerőpiacra talán erősebb is és hosszabb távon is érvényesülő, mint a transzformációs visszaesésé. Ha pedig nem történik semmi, akkor az iparleépülés által sújtott terület, egy önmagát erősítő folyamat eredményeképpen, egyre rosszabb helyzetbe kerül. A nagyarányú gyárbezárások következtében munkanélkülivé vált munkaerőt nem tudja rövid távon és nagy arányban felszívni a környező munkaerőpiac; megnő a tartós munkanélküliek aránya; a jobb vagyoni háttérrel rendelkező, magasabb iskolázottságúak, és szakképzettek – akik mobilabbak, mint az iskolázatlanok és szakképzetlenek – elvándorolnak; helyüket szegényebbek, és alacsonyabb iskolázottságúak foglalják el, akik tovább növelik a munkanélküliek és tartósan munkanélküliek táborát. A munkaerőpiac kedvezőtlen tendenciái inkább elriasztják a befektetőket, az új vállalkozások betelepülését. Az iparleépülés következtében megszűnő gyáraknak beszállító helyi cégek is tönkre mennek. A tőke kezd elfordulni a rozsda övezettől. A rosszabb jövedelmi helyzetű új betelepülők, illetve a területen nagy arányban élő munkanélküliek gyenge fogyasztási erőt, keresletet képviselnek, ami pedig negatívan érinti az amúgy ipari leépülés által közvetlenül nem is sújtott ágazatot, a szolgáltatást is. Másrészt a folyamat az önkormányzatok elszegényedésével is jár (csökkennek adóbevételei), ami a szükséges fejlesztések elhalasztását eredményezi és a közszolgáltatások színvonalának csökkenését vonja maga után. Ez a helyzet újra nem kedvez a vállalkozások betelepedésének és további menekülésre készteti a szakképzettek (közöttük a szakképzett fiatalok) újabb csoportjait is. A rozsda övezet társadalmi és munkaerőpiaci összetétele fokozatosan átalakul és idővel egyre nehezebb is lesz az ott élők, illetve ide vándorlók elhelyezkedése, munkaerőpiaci reintegrációja. Addig tart e folyamat, amíg létre nem hozza a szegények

és a munkaerőpiacról tartósan kiszorulók szegregált övezeteit, amelyekben elérhető távolságon belül nincs is semmilyen munkalehetőség.

Figyelmeztető jel, hogy még akkor is beindulhat ez az ördögi kör, ha a kormányzat, illetve az iparleépüléssel sújtott területek önkormányzatai felismerik a veszélyt, de az általuk kigondolt rehabilitációs programok és technikák nem képesek orvosolni az iparleépülés negatív társadalmi és gazdasági hatásait. Észak-Amerikában az iparleépülés által sújtott területeken kialakuló és 30-40 évvel később is létező fekete-gettók példái erre mutatnak.

Az észak-magyarországi régió egyes körzeteiben jól kitapintható az iparleépülés által elindított önmagát erősítő spirál létezése és jól megfigyelhetők ennek hatásai is. Különösen a régió északi, Szlovákiával határos területein jelentkezik ez és a lakosság elszegényedésében, a magas munkanélküliségi rátában, a tartós munkanélküliek rendkívül nagy arányában és a roma lakosság egyre növekvő területi szegregációjában ölt testet.

A harmadik folyamat az ipar leépülése mellett a mezőgazdasági munkahelyek megszűnése. Ez a tendencia arányaiban jelentősebb volt Észak-Magyarországon, mint az ország más vidékein. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 1988-2001 között nagyobb mértékben csökkent e régióban, mint országosan. Különösen Nógrád megyére igaz ez a jelenség. A ’90-es években a régió falusi népességének munkaerőpiaci pozícióját tehát nemcsak az ipari leépülés következményei érintették hátrányosan, hanem a tsz-ek felbomlásával az addig megélhetést biztosító mezőgazdasági termelés munkaerőigényének csökkenése is. A faluról ingázók számára tehát szinte egy időben szűntek meg a közeli városban, nagyobb községben az ipari munkahelyek és a falvakban, ahol laktak, a tsz-ekben való elhelyezkedés lehetősége is. Ez pedig a falun élők jelentős csoportjainál a régió átlagához képest a relatív jövedelmi pozíció romlását, elszegényedést, és a munkaerőpiacról való tartós kiszorulást eredményezi.

Milyen hatásokkal és fejlődési lehetőségekkel kell számolni a jövőben az észak-magyarországi régióban? A kutatók – a választ felvezetve – azt szögezik le, hogy a régiónak az ország más területeihez képest erősebb heterogenitása és egyes – a megyehatárokon átnyúló – területeinek eltérő adottságai és múltbeli fejlődési útjai e térségek más és más jövőbeni pályát, fejlesztési lehetőségeit rajzolják fel. Az iparleépülés által érintett területek speciális és minden esetben testre szabott fejlesztési és rehabilitációs programokat igényelnek. A deindusztrializáció esetén legtöbben kézenfekvő irányként re-indusztrializációban, azaz az újra iparosításban gondolkodnak, de ez nem mindig lehetséges, illetve nem mindig vezet el a térség gazdasági stabilizációjához. Számításba kell venni a vendéglátás, és szélesebben a szolgáltatások fejlesztését is, vagy a rozsda-övezetek felszámolását, a gyárépületek lebontását és a terület, a táj teljes rehabilitációját is.

A nemzetközi példák alapján azt is látni kell, hogy az iparleépülés által érintett térségek gazdasági stabilizációja nem történhet egy lépésben, egy mindenre kiterjedő program segítségével. Ez egy akár több évtizedes folyamat, amelyben több párhuzamos, de egymásra épülő program lehet hatásos. Másrészt az iparleépülés negatív hatásainak semlegesítésében és öntörvényű folyamatának megállításában nem lehet csupán kormányzati segítségre várni. A sikeres rehabilitációs programok arra mutatnak, hogy az érintettek (kormányzat, önkormányzatok, vállalkozások, civil szervezetek) együttműködése a siker elengedhetetlen feltétele. Harmadrészt a folyamat természetéből adódóan az infrastruktúra, a szolgáltatások és az oktatási intézmények fejlesztése komoly, és nem megtakarítható összegekbe kerül – amelyek előteremtése jobbára a kormányzat és az önkormányzatok feladata. Nem megspórolható kiadásokról van szó, mivel a fejlesztések elmaradása később – az iparleépülés által beindított ördögi körből adódóan – az évek múlásával reálértékben sokkal jelentősebb fejlesztési igényeket tesznek szükségessé.