– Nézzük, mi is történt az első száz napban! Valóban lényeges elmozdulás tapasztalható a költségvetés fogyasztói kiadásaiban, hiszen a kormány programjában a legdrasztikusabb tétel a közszolgálati reálbérek – két év alatt 18–20 százalékos – emelése. S ehhez jön többek között a családi pótlék növelése, a nyugdíj kiegészítése. Ebből következik, hogy az államháztartás hiánya valóban magasabb lesz annál, mint amit a kormány a gazdasági stratégiájában rögzített, és amit Brüsszelnek benyújtott. Én hétszázalékosra taksálom év végére. Ebből következően az is tény, hogy a gazdaság egyensúlyi állapota romlik; ha szabatosan fejezem ki magam: a magyar gazdaság jelenleg nincs fenntartható növekedési pályán. Ezt persze a kormány tagjai tudják, hiszen kivételesen profi gazdaságpolitikusok. És itt engedjen meg egy kitérőt! Én a magam részéről mélyen egyetértek azzal, hogy a megalázóan alacsony béreket meg kellett emelni. A közigazgatástól kezdve az oktatásig, mindenhol. Az egészségügyben az alulfizetettség robbanásszerű helyzetet idézett elő. Tehát az új kormánynak nemigen volt módja azon gondolkodni, hogy világgazdasági dekonjunktúra idején szabad-e hullámszerűen béreket emelni. Viszont most, a jövő évi költségvetés összeállításakor, nagyon észnél kell lenni. Úgy kell az államháztartás egyensúlyát érdemlegesen javítani, hogy nemzetközi partnereink is azt érzékeljék, a kormány a kezében tartja a folyamatokat.
– A kedvezőtlen makrohelyzethez azért az előző kormány kiköltekezése is hozzájárult…
– Így van – bár nem tartom jó megoldásnak „fehér könyvek” írását –, hosszan tudnám sorolni, hogy mik voltak azok az állami költekezések, amelyek miatt most azon kell gondolkodni, miként lehet a gazdasági egyensúlyt fájdalommentesen helyreállítani, tehát anélkül, hogy a társadalomtól visszavennénk, amit most kapott.
– És hogyan lehet?
– Erre mindjárt visszatérek, maradjunk még az első kérdésnél! A mai helyzet ugyanis számomra abból a szempontból is veszélyesnek tűnik, hogy egyszerre lassult le a termelékenység növekedése, egyszerre erősödött a forint tíz százalékkal, és egyszerre emelkedtek hihetetlen gyors ütemben a reálbérek. Ennek a három tényezőnek az összhatására pedig, sok éve először, 2001–2002-ben romlik a gazdaság versenyképessége. Tehát nemcsak a költségvetés egyensúlya a probléma, ami adódhatna akár pusztán a világgazdasági dekonjunktúrából, hanem az is, hogy amikor majd megérkezik az új konjunkturális hullám, fel tudunk-e kapaszkodni a hátára. Ez minőségileg más kérdés, mint hogy lesz-e világgazdasági fellendülés és mikor. S hogy mi a teendő? Egyrészt a kormányzati beruházásokat vissza kell fogni...
– Vissza kell fogni és nem átstrukturálni?
– Át is kell strukturálni, tehát kibújhattam volna a kérdés alól, mert nagyon segítőkészen tette föl, de vissza is kell fogni.
– Nem veszítik el akkor a vállalkozók a piaci lehetőségeik jelentős részét?
– Amiről szó van, az csak a beruházások korlátozott része, olyan része, amelynek vajmi kevés hatása van a gazdasági fejlődés menetére.
– És az autópálya-építés?
– Több autópályát avattak föl, mint amennyi épült. Ráadásul más módszerekkel az autópályák gyorsabb fejlesztése sokkal kisebb állami költséggel érhető el. De hadd szögezzem le világosan: egy gazdaságpolitika nem állhat abból, hogy örökösen erőforrásokat osztogat.
– Az ellenzék ezt úgy fogalmazza meg, hogy a kormány újabb Bokros-csomaggal fenyegeti a lakosságot.
– Persze, hát ez e dolga. Miközben a Bokros-csomag mentette meg az országot a katasztrófától. Jellemző, hogy az a legfőbb fenyegetés, hogy valaki azt csinálja, amit kell. De ma nem lehet Bokros-csomagot csinálni.
– Nem lehet, vagy nem kell?
– Sem nem kell, sem nem lehet. A nem lehet alatt azt értem, hogy ritkán adódik a történelemben olyan mandátum, amelynek birtokában könyörtelenül, akár az érintettek akarata ellenére, de mindenképp megkérdezésük nélkül keresztülvihető valamilyen változás. A Bokros-csomag puccs volt. Most azonban egészen más a helyzet, mert mindazon negatív dolgok, amelyeket fölsoroltam, és amelyek egymásra épülnek, most egy erős gazdaságot támadtak meg, míg 1995 elején, amikor a Bokros-csomag elkészült, akkor bizony a fizetésképtelenség határán tántorgó gazdaság voltunk. Most senki nem állíthat ilyet. Azt azonban igen, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz kemény gazdaságpolitikára van szükség.
– Folytassuk a teendőkkel!
– A pazarló költekezést tehát vissza kell fogni. Nem jelentéktelen nagyságrendről beszélek, mert szerintem a GDP-nek legalább másfél százalékáról, évi 250 milliárd forint körüli nagyságrendről van szó. Vannak olyan terhek is, amelyek nem ismétlődnek, amelyekkel tehát nem kell jövőre is számolni. Ilyen az agráradósságok átvállalása, nagyságrendben 60 milliárd forint. Továbbá vigyázni kell a jövő évi béremeléseknél. A bérmegállapodások már elkezdődtek, és ismert, hogy jövőre személyi jövedelemadó csökkentés lesz, csökken az egészségügyi hozzájárulás, ehhez jön még a minimálbér adómentessége, továbbá a közigazgatásban a diplomások minimálbére. Ezek együtt azt eredményezik, hogy a reálbérek akkor is nőnek, ha semmit sem csinál már a kormány. Ilyen körülmények között javasolt a versenygazdaságnak László Csaba pénzügyminiszter háromszázalékos nominálbér-emelkedést…
– Mit szól ahhoz, hogy az ellenzék ezt kevesli?
– Legyek diplomatikus? Ez képmutatás, hiszen hány évig nem tudták az egészségügyi dolgozók bérét emelni, akkor sem, amikor a gazdaság még szárnyalt. Most viszont az a kérdés, hogy a jelenlegi kormánynak sikerül-e a társadalmi partnereket megnyerni a mértéktartáshoz.
– Ez elsősorban kommunikáció kérdése, nem?
– Rossznak tette föl a kérdést. Én dührohamot kapok attól, hogy fontosabb egy jó jelszót kitalálni arra, mit kell csinálnia a gazdaságpolitikának, mint kitalálni, hogy tényleg mit kell csinálni. A tévéreklámok szintjére kezd süllyedni a gazdaságpolitika. Ha az ember a médiát olvassa, úgy érzi, hogy mindennap augusztus huszadikai tűzijáték van. És így nagyon nehéz kideríteni, hogy mi az, amit komolyan mondanak, és mi az, amiről úgy vélik, hogy az megragadja a közhangulatot.
– Abszolút egyetértünk, ezért térjünk vissza oda, hogy társadalmi konszenzussal el kell fogadtatni az ön által vázolt takarékosabb gazdaságpolitikát.
– Igen, ezt perdöntőnek tartom. Mert ha meg is állapodnak a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány, akkor sem vagyok biztos abban, hogy csak háromszázalékos lesz a nominálbér-emelkedés, de egy ilyen megállapodásnak visszatartó ereje van, ha a kormány gazdaságpolitikája valóban hiteles.
– Mindabból, amit a gazdaság állapotáról elmondott, következhet-e az, amit nekünk az olvasóink, tehát az üzleti szféra szereplői jeleznek, miszerint egyre többen küzdenek likviditási gondokkal, és megint megindult a körbetartozás?
– Szerintem ez időleges jelenség, és olyan körbetartozásra, mint amilyen 1990-ben volt, nem kell számítani. Egyrészt azért, mert akkor olyan volt a pénzügyi rendszer, ami ezt eltűrte. A mai viszont nem engedi meg, hogy ez elhatalmasodjon, azt viszont igen, hogy bizonyos vállalkozások tönkremenjenek. Abból ugyanis, hogy szigorúbb feltételekkel kell osztani az erőforrásokat, nem az következik, hogy a gazdaság ne kapjon. De nagyon meg kell nézni, hogy a kormány mire ad támogatást, és folyamatosan ellenőrizni kell, hogy tényleg arra a célra, továbbá azt is, hogy ésszerűen használják-e fel. És a bejelentett adócsökkentés is biztos, hogy jót fog tenni a vállalkozásoknak, fél év, egy év késleltetéssel meg fog mutatkozni a hatása. Nagy baj volna persze, ha a magyar vállalkozók most lelkesednének. Nekik mérlegelni kell.
– A bértárgyalásoknál például aszerint is, hogy mekkora lesz vajon az infláció.
– Az idei infláció belül marad a tervezetten, de a jövő évi még kétséges. Az energia- vagy a gyógyszerárakat a lakosság egy részénél ugyanis valóban támogatni kell, de nem feltétlenül az árakban, hanem inkább szociálpolitikával.
– A Fidesz a saját sikeres gazdaságpolitikája fő elemeként tartja számon a Széchenyi-tervet. Milyen tényleges hozadéka volt vagy van, mi az, amit valóban jó lenne belőle folytatni?
– A Széchenyi-tervnek nem négy éve volt, hiszen 2000-ben kezdték el, és az első évben különböző okok miatt az előirányzatok nagy hányadát nem is használták fel. Hogy milyen hozadéka van, azt ma még nem tudom, hiszen azok a fejlesztések, amelyek a pályázatok hatására 2001-ben indultak, többségükben még nem fejeződtek be. De abban, hogy ez nem lendítette föl a gazdaságot, biztos vagyok, hiszen a gazdaság nem is lendült föl.
– Milyen program kellene, ami föllendítené a kis- és középvállalkozásokat, és ami a multikat az exportot segítő beruházásokra ösztönözné?
– Ez bonyolultabb kérdés. Először is az kell, hogy a kormány a gyeplőt tartsa a kezében, mert nincs olyan értelmes multi, aki egy instabilizálódó gazdaságba befektetne. Továbbá, én elsősorban az adócsökkentésben hiszek, ami javítja a versenyképességet. Nem véletlen, hogy a németek és az amerikaiak is adócsökkentésben gondolkodnak. Mert magas adó és nagy állami újraelosztás mellett nehéz javítani a versenyképességet. Az alacsonyabb adó viszont alacsonyabb költséget jelent, még akkor is, ha senki sem érzi úgy, hogy kap valamit.
– Tehát a tőkejuttatásokban nem hisz?
– De igen, csak nagyon korlátozottan. Ha van öt kiemelt cél, az lehet jó, ám az baj, ha egy kormány fejlesztési programjában százhúsz preferenciája van. Ha a gazdaság nyolcvan százalékát akarom kiemelten támogatni, akkor a húsz százalékon nem lehet annyira elverni a port, hogy az a nyolcvan százalék számára érdemleges többletet adjon. Csak annyit tehetek, hogy megemelem az általános adószintet, ami viszont mindenkinek rontja a versenyképességét.
– Az uniós csatlakozási tárgyalások egyik neuralgikus pontja, hogy mely támogatási formáink EU-konformak, és bizony, a külföldi befektetőknek adott kedvezményeket visszamenőleg is vissza akarják velünk vonatni. Mit jelenthet, ha ebben nem tudunk engedményeket elérni?
– Biztos vagyok benne, hogy lehet olyan megoldást találni, ami az EU elveinek is megfelel, és a partnereinket sem csapja be a kormány.
– Még az európai uniós csatlakozásnál maradva: mennyire reális az a félelem, hogy felkészületlenül éri a hazai vállalkozásokat?
– Félő, mert mi még nem szoktuk meg, hogy egységes követelményeknek kell megfelelni, mint ahogy azt sem, hogy a hazai piacon sem élveznek a vállalkozásaink mesterséges védettséget. A hazai középvállalkozások egy része már megtanulta ezeket a keményebb szabályokat, más része most fogja.
– Ön hogyan reagált arra, amikor Baráth Etele a közelmúltban kimondta, hogy a belépést követő első évben akár nettó befizetők is lehetünk?
– Ez igaz lehet, például akkor, ha egy csomó támogatást nem tudunk majd igénybe venni, a megfelelő hazai szervezetek hiányában.
– És kinek a dolga lenne, hogy ez ne következzék be?
– Vitathatatlanul kormányzati felelősség, és a kormánynak vállalnia kell a konfliktusokat is azért, hogy ez ne következhessen be.
– Ön mikorra várja, hogy felváltja az euró a forintot, és miért lenne ez jó?
– A Magyar Nemzeti Bank azt támogatja, hogy amilyen hamar csak lehet, meg kell lépni, tehát hivatalosan 2006-ban. Ehhez azonban folyamatosan tartani kell a maastrichti kritériumokat. Az előnyök? A külső sokkhatás nem közvetlenül Magyarországot érinti, hanem az egész régiót. Az ország kockázata sokkal kisebb lesz, ha kölcsönt veszünk föl. Jóval kevesebb lesz a tranzakciós költség. És ezeken túl fegyelmező erő az öntevékeny gazdaságpolitikusok számára, és nálunk sok ilyen van. A hátránya viszont: kisebb a mozgástér az árarányok hozzáigazításához az unióban uralkodó viszonyokhoz, és előfordulhat az is, hogy a szűkebb mozgástér átmenetileg – és szerintem nem nagymértékben – fékezheti a növekedést. De ez ma még nem dönthető el egyértelműen.
Megjelent a Piac és Profit üzleti magazin 2002. októberi számában
