– Aki kicsit is odafigyel, két dolgot biztosan meg tud állapítani közbiztonság-ügyben. Az egyik, hogy rohamosan növekszik – világszerte – a bűnözés, ezen belül is a szervezett bűnözés. A másik, hogy ugyanilyen rohamosan csökken – nálunk biztosan – a rendőrség iránti bizalom, nem utolsósorban a vélt vagy valós korrupciós botrányok miatt. Ön szerint hogyan függ össze ez a két tendencia?
– Ha a bűnözésen belül megjelennek veszélyes tendenciák, ezek előbb-utóbb a rendőrségnél is megnyilvánulnak. Ez természetes. A rendőrség elég nagy társadalmi csoport ahhoz, hogy ne tudja függetleníteni, elhatárolni magát se a bűnözéstől, se a társadalom egészétől. Így nem lehet csak rendőri korrupcióról sem beszélni, bár nyilván ennek vannak specifikus okai is. A korrupció „közhatalommal való visszaélés privát haszon szerzése céljából”. Nyilván kedvező terep a közhatalom magáncélú használására az emberek sorsát, sokszor anyagi boldogulását is messzemenően érintő, széles mérlegelési jogkörön alapuló döntések és a munka természetéből adódó titkosság. A rendőri munka ilyen.
– Végül is ön azt állítja, hogy amilyen egy társadalom, olyan a rendőrsége…
– Pontosan. És óvnám a társadalmat attól az illúziótól, hogy arra várjon, majd a rendőrség megszabadítja a bűnözéstől…
– Hanem…
– Az általános társadalmi kontroll erősödésétől, a normák, értékek megszilárdulásától lehet ezt várni. És persze sok függ attól is, hogy maga a közhatalom mennyire működik tisztességesen, mennyire tartja be azokat a normákat, amelyeknek a betartását tőlünk elvárja. S itt vannak aggályaim. Egyik tételem az, hogy a rendőrség működését szabályozó jogi normák ma nem közvetítenek olyan erkölcsi értékeket, amelyek a korrupció gondolatának elfogadása ellen hatnának. Egyes rendelkezések közvetlenül is sugallják a jog elemi elvárásainak ellentmondó magatartás tűrését, esetenként támogatását. Általánosságban elmondható, hogy ma az intézményes garanciák hiányában szinte teljesen a rendőrség vezetőin múlik a korrupció elleni fellépés szigora. Csakhogy a vezetők készítették elő a kifogásolható jogszabályokat.
– Ördögi cselszövés, szakmai hozzá nem értés…
– Egyik sem. Ösztönös megnyilvánulása ez a hatalomnak. A mindenkori hatalom ugyanis hamar felismeri, hogy az alapvető jogok erősítése az ő pozícióját gyengíti. Persze lehet a hatalom szándéka tisztességes. Eredményt akar felmutatni, mint például az USA-ban a szesztörvény. Csak épp ellenkezőleg sül el. Vagy, hogy ne menjünk messzire, nálunk a kábítószertörvény. Itt azért már belép a tudatlanság, a tudomány lebecsülése, a politikai rendszer éretlensége is.
– Évszázadok óta folyik a kötélhúzás a hatalom és a civil társadalom között. Ennek egyik vetülete, hogy milyen jogosítványokkal rendelkezik a rendőrség.
– Az egész magyar törvényhozás arra épül e tekintetben, hogy a rendőrség az „más”. Elszigetelt világ, rájuk más törvények, más jogok érvényesek. Ez pedig szerintem velejéig hamis kép. A rendőr egyenruhás állampolgár, a rendőri munka pedig egy szakma. Ehhez képest, ha már a jogosítványoknál és a korrupciónál tartunk, legalábbis furcsa, hogy 1999-ben megszülethetett például a rendőrség ellenérték fejében végezhető szolgáltató tevékenységéről szóló kormányrendelet, amely megtestesíti a korrupció klasszikus meghatározását, vagyis a közhatalom magáncélú gyakorlását. Magánjogi szerződéseket tesz lehetővé a jogszabály olyan piaci viszonyok közepette, ahol az egyik szerződő fél, a rendőrség, hatósági eszközökkel – például engedélyezés, ellenőrzés, bírságolás – uralja a verseny többi szereplőjét, azaz a biztonsági vállalkozásokat. Ráadásul ebben a magánérdekűnek nevezhető tevékenységben a jogszabály szerint teljes terjedelemben benne vannak a közhatalmi jogosítványok.
– Ez gyakorlatilag tálcán kínálja az ingatag rendőrnek a korrupció lehetőségét…
– Lehetne még példát mondani ugyanerre a tálcára.
– Ha jól értem, ön kettős megoldást képzel el a helyzetet orvosolandó. Egyrészt egyfajta lefokozást, másrészt a társadalmi ellenőrzés növelését.
– Nem lefokozást mondanék, hanem az elszigeteltség megszüntetését. Hogy a rendőrség kerüljön vissza természetes, szerves társadalmi közegébe, természetesen szigorú jogi szabályozás mellett.
– Mit vár egy ilyen ideális helyzettől?
– Nem ideális, csak normális. Az USA-ban meglehetős hatékonysággal működik az úgynevezett közösségi rendőrség. Nálunk is volt próbálkozás az előző rendőrségi vezetés idejében a decentralizálásra, ami végül is abbamaradt. Nem gondolom, hogy ennek megvalósulása esetén eljön a Kánaán. De ennek révén kialakulhat egy fontos norma: a rendőr is viselje döntései után a felelősséget. E nélkül nincs értelme a decentralizálásnak. Nálunk a rendőrök érettségizettek, kétéves alapkiképzésben vesznek részt, ez messze jobb, mint az USA-ban vagy számos nyugat-európai országban. Nem a fővárosból kell megmondani, hogy mit csináljanak Kiskunfélegyházán.
– A jelenlegi vidéki, kisvárosi viszonyokat alapul véve, decentralizált helyzetben valóságos városállamok alakulnának…
– Nos, én ma jártam az országos rendőr-főkapitányságon, és elborzasztó állapotokat találtam a tekintetben, hogy milyen hatalmi visszaélések vannak, hogy mennyire durván, törvénysértően saját céljaikra használják a hatalmat…, de dolgoztam én a Belügyminisztériumban is, ott sem sokkal különb a helyzet. Ha összevetjük, mi jobb: sok pici korrupció vagy egy központi, én úgy vélem, az utóbbi a rosszabb.
– Boross Péter, a miniszterelnök főtanácsadója a következőket nyilatkozta: „Meggyőződésem, hogy a hatékony fellépés érdekében növelni kell a bűnüldöző szervek és az állam szabadságát a személyiségi jogokkal szemben.” Ez nemigen rímel az ön decentralizációs elképzeléseire…
– Meg kell nézni, mit mondott ugyanő 1994-ben, a rendőrségi törvény előkészítésekor. Azt mondta, hogy ha meglesz a törvény, már nincs akadálya a bűnözés visszaszorításának. Tévedett, mint tudjuk. De az utódai is ezt a követ fújják. Maffiatörvény, szolgálati szabályzat, titoktörvény-módosítás. Mindezek mellett a közbiztonság nem javul, a rendőrség hitele csökken, a statisztikák hamisak. Budapesten a felderítettségi mutató hét százalék. Ez magáért beszél.
– Pintér Sándor korrupcióellenes csomagot emleget…
– Károsnak tartom ezeket az elképzeléseket. Nyíltan felszólít például arra, hogy a rendőrök egymást jelentgessék fel. Ez csak feszültséget szül. A rendőr ma saját szervezetében rendkívül kiszolgáltatott. Gönczöl Katalin vizsgálódása is ilyen eredményre jutott, és ezt a helyzetet közvetíti felénk, állampolgárok felé is. Csak a vicc kedvéért említem meg, hogy egy készülő rendőrségi etikai kódex szerint a rendőrnek kerülnie kell a pazarló életmódot. Ez már maga a cinizmus.
– A rendőrök alulfizetettsége mennyiben magyarázza a korrupciót?
– Alig. Annyiban mindenképp, hogy meg kell élnie, s a rendőr szemtanúja, hogy gazemberek nála sokkalta jobban élnek. De úgy vélem, akinek sok pénze van, az még többet akar. Ismerünk gazdag és korrupt embereket is. A döntő az lenne, hogy az általam említetteken túl, illetve annak eredményeként, meggyőzzük az embereket, a rendőröket és az állampolgárokat, hogy érdemes tisztességesen élni, és akkor megbecsülik az ember munkáját.
– Ennek alapján kijelenthető, hogy még sok-sok évig nem várható érdemi javulás a rendőrségi korrupció területén.
– Nem. Már csak azért sem, mert ahol ellenőrizetlen hatalmi döntések születnek, ott van és lesz korrupció.
Orbán Péter nem szeret vitatkozni
– Tábornok úr! Önt Szikinger István az egyik újságcikkben hazugnak nevezte. Az ismert jogász azután ragadtatta magát erre a kijelentésre, hogy nyilvánosságra került az a vizsgálati anyag, amelyet a békési ügyekben folytatott az Országos Rendőr-főkapitányság. A sajtótájékoztatón ön azt mondta, hogy voltak ugyan szabálytalanságok, de ezeket gyakorlatilag nem tudta már kezelni, hiszen elévültek. Tehát elismerte azt, hogy volt néhány olyan dolog, amely nem a legszakszerűbben történt Békés megyében, ámde az inkriminált esetek kivizsgálását teljes szakszerűséggel végezték, és itt megállapították azt, hogy a rendőrség alapvetően nem követett el jogsértést.
– Az lett volna a helyes, hogyha esetleg felhívott volna engem Szikinger úr, hogy a mi is itt a helyzet. El tudtam volna neki mondani. Nem tartom magam hazugnak, arra nagyon vigyáztam mindig, hogy ne hazudozzak, mert a hazudóst nagyon hamar utol lehet érni.
– Ön kíván-e valamiféle lépést tenni?
– Én nem teszek semmilyen lépést. Szikinger úrral volt módom együtt járni iskolába, fiatal korában még vehemensebbnek ismertem meg, kicsit mindig előbb járt a szája, és utána gondolkodott. Az a típus, aki talán majd meg is bánja, hogy ilyen elhamarkodott kijelentést tett, nekem ennyi elég.
– Ha valakit hazugnak neveznek, azért nem szokott ilyen egyszerű módon napirendre térni fölötte.
– Hát mit csináljak? Én nem szeretek vitatkozni, főleg nem nyilvánosság előtt, és nem szeretnék bonyodalmakba keveredni, hogy véletlenül én is elragadtassam magam, és én is csúnyát mondjak valakire.
(Részlet a Krónika interjújából az országos rendőrfőkapitánnyal)
