Magyarország gazdaságát a két világháború között úgy jellemezték, hogy „közepesen fejlett agrár-ipari ország”. A második világháborút követően a szovjet befolyás hatására az ipar került előtérbe, a mezőgazdaságban pedig az erőszakos kolhozosítás, a kulákcsaládok ellehetetlenítése, valamint az eddig kialakult birtokrendszer szétverése új helyzetet hozott létre. A szocialista mezőgazdaság két szereplőre épült: a termelőszövetkezetre valamint a háztáji gazdaságra.

Az 1990-es években a piacgazdaságra való áttérés több oldalról is súlyosan érintette a magyar agráriumot. Egyrészt megszűnt a KGST, a keleti blokkal leépültek a kereskedelmi kapcsolataink, míg a nyugati piacra még nem törtünk be, s az állami dotáció jelentősen leépült. A változás váratlanul érte a téeszeket, amelyek nem bírták a piacgazdasági versenyt, és sorra elbuktak. A politikai változás hatására megindult a kárpótlás folyamata is, mely során magánkézbe adták a földeket. A kárpótlás váratlanul érte a kárpótoltakat, akik, habár jogosultak voltak a kárpótlásra, de nem voltak felkészülve arra, hogy földet műveljenek, s pénzük sem volt rá. A gazdák azért termelnek, hogy megéljenek belőle, ami vagy sikerül vagy nem, de fejlesztésekre már nem jut pénz, egy esetleges rossz év pedig adósságcsapdába kergeti a termelőt. A kárpótoltak jelentős köre ráadásul már elszakadt a mezőgazdaságtól, s ezáltal a megfelelő szakképesítésük vagy tapasztalatuk sem volt meg.

Az agrárium másik nagy problémája az agrárolló kinyílása volt, aminek következtében a termelés jövedelmezősége is csökkent. Főként az üzemanyagárak emelkedése sújtotta a termelőket, mivel ezáltal nőttek a szántás-vetés-aratás-szállítás költségei is. A mezőgazdasági árak nem növekedtek ilyen mértékben, és gyakran a költségeket sem fedezték (például az 1998-as búzaválság idején a 18 ezer forintos garantált felvásárlási ár csak a költségek háromnegyedét fedezte!)

Szintén nagy problémát jelentettek a szélsőséges természeti körülmények, a belvizek-árvizek-aszályok nem segítették elő a mezőgazdaság fejlődését, s a gazdák megerősödését.

A rendszerváltás tehát előhozta mindazt a problémát, amelynek többsége már a szocializmusban is megvolt, de csak most, a piacgazdasági viszonyok közben jöttek felszínre. A mezőgazdasági szereplők válaszai elég egyértelműek voltak ezekre: míg 1990-ben a mezőgazdaság 15,3%-kal járult hozzá a GDP-hez, addigra ez a szám 2000-ben már csak 4,6% volt, s míg 1990-ben a munkaképes lakosság 17%-a dolgozott a mezőgazdaságban, addig 2000-re már csak 3,4%. 2000 körül azonban ez a folyamat lelassult, és kezdett körvonalazódni az a kör, amelyik valóban bírja a versenyt a mezőgazdaságban; a gazdák megfelelő tapasztalatot szereztek, s már kisebb fejlesztésekre is volt pénz. A szűk esztendők azonban még korántsem értek véget, hiszen az örökölt problémák nagy része azért megmaradt.

A mai magyar agrárium

A mai magyar agrártársadalom a nyugati farmergazdaságok jellemzőit valamint a szocialista gazdaságok rendszerének sajátos keveréke. Négy főszereplőt különíthetünk el: a vállalkozó nagybirtokost, a családi gazdálkodót, a háztájin gazdálkodót valamint a termelőszövetkezeteket.

A vállalkozó nagybirtokosok: a történelem „földesuraihoz” hasonlíthatók. 150 hektár feletti földbirtokkal rendelkeznek, saját gépparkjuk van, s alkalmazottakat tartanak. A rendszerváltás nyertesei, akiknek az 1990-es években megvolt a megfelelő tőkéjük és a szakértelmük. A kárpótlási jegyek felvásárlásával jutottak nagyobb földterülethez, a gépeket pedig egy-egy téesz „végkiárusításakor” szerezték meg. Ezen vállalkozók könnyebben vészelik át a „nehéz”, természeti csapásoktól sújtott éveket, mert egyrészt többfajta terményt termelnek, s ezzel a kockázatot megosztják, másrészt megvan a megfelelő tartalékuk is ehhez. Sokkal jobban hasonlítanak a nyugati „farmerhez”, mint a családi gazdálkodók (főleg abban térnek el a családi gazdálkodóktól, hogy sokkal tőkeerősebbek.). Könnyebben jutnak hitelhez, mint a többi szereplő, mivel megfelelő fedezetet tudnak felmutatni, s ezáltal fejleszteni is tudnak. Gépeikkel sokszor vállalnak bérmunkát a családi gazdálkodók földjén. A mindenkori politika – habár tagadja ezt – velük képzeli el a jövőt, s ezért főleg őket támogatják gépvásárlási, földhözjutási akciókkal.

A családi gazdálkodók: A középkori analógiával élve talán ők a szabad jobbágyok. Általában 10-150 hektár földdel rendelkeznek. Földjüket a kárpótlási folyamat során szerezték a család révén, alanyi jogon. Ők azok, aki úgy döntöttek a kárpótláskor, hogy nem adják el a kárpótlási jegyeket, hanem „belevágnak”. A megfelelő szakértelem ritkán volt meg, ezt a gyakorlatban kellett megszerezni. Sokkal kevésbé tőkeerősek, mint a vállalkozó nagybirtokosok, ezáltal sokkal nehezebben jutnak hitelhez. Saját gépük általában nincs, a földet a vállalkozó nagybirtokosok vagy a téesz műveli bérmunkában. Ha mégis van saját gépük, az általában egy lerobbant, korszerűtlen traktor vagy kombájn. A gazdálkodás általában csak mellékállásuk, főállásban alkalmazottak valahol, de az ott szerzett jövedelmüket is kockára teszik. Az intervenciós árak főleg nekik szólnak. Általában túlélésre játszanak, arra, hogy fejlesszenek, szinte esélyük sincs, mivel a gazdálkodásból származó jövedelmük erre nem elég. Alkalmazottjuk nincs, legfeljebb idénymunkásaik.

A háztájin gazdálkodók: Földbirtokuk fél hektártól kb. 5 hektárig terjed. Általában nyugdíjasok, akik régen téesztagok voltak. Földjük már a szocializmusban is megvolt, vagy a kárpótlás során szerezték. Nem ebből élnek, sokszor csak azért művelik a földet, hogy az otthon hizlalt jószágoknak takarmányt termeljenek. A földet bérmunkában műveltetik, gyakran termény fejében. Mivel nem sokat kockáztatnak, ezért az esetleges természeti szélsőségek (például aszály) kevésbé érintik őket.

A termelőszövetkezetek: A szocializmusból visszamaradt, a rendszerváltozást túlélt téeszek utódai. Kevésbé tőkeerős gazdasági szervezetek, melyek változó földbirtokon gazdálkodhatnak. Jelentőségük a gépparkjukban rejlik: mivel sok géppel rendelkeznek, gyakran vállalnak bérmunkát a magángazdálkodók földjein. Jövedelmük jelentős része is innen származik, s kevésbé a földből. A mindenkori politikai rendszerek – politikai okokból – nem kedvelik őket, s ezért jövőjük bizonytalan. A másik probléma, hogy az ott dolgozók nincsenek elkötelezve a téeszhez, ezért a gépeket gyakran magáncélra, „maszekolásra” használják.

A négy szereplő sokszor harcban áll egymással. A vállalkozó nagybirtokos sokszor meg szeretné szerezni a családi gazdálkodó földjét, valamint a téesz vagyonát. A háztájin gazdálkodó egyén erősen függ a téesztől, hiszen ha megromlik a viszonya az elnökkel, akkor csak nehezen és drágán tudja megműveltetni a földjét. De a vállakozó nagybirtokos is függ a családi gazdálkodóktól: jelentős jövedelmet szereznek ugyanis a bérmunkával. Ez az egyensúly tehát elég törékeny, mivel a kínálati piacon viszont egymás ellenében lépnek fel : mindegyik szereplő szeretné eladni a terményét a legjobb áron, s itt már egymás versenytársaiként szerepelnek.
A termelők mellett meghatározó szereplői a piacnak a szállítók, a felvásárlók (malom, téesz, exportőr stb.), az állam, a fogyasztó.
Közülük például a szállító azért fontos, mivel a szállítási költség az egyik legnagyobb tétel a termelő költségei között.
A felvásárlók kapcsán az a feltételezés, hogy azért olyan alacsony a felvásárlási ár, mert a felvásárlók összefognak, s árkartellt hoznak létre. Hogy ebből mennyi az igaz, azt nem tisztünk eldönteni, de a tapasztalat szerint az alacsony ár inkább a túltermelés és az alacsony világpiaci árak következménye.
Az állam többféleképpen van jelen a mezőgazdaságban: támogat, felvásárol, értékesít. A termelők az államtól még most is azt az „atyáskodó” szerepet várják el, mint ahogy ez a szocializmusban volt a téeszekkel szemben, de ez az út a piacgazdasági viszonyok között nem vagy kevésbé járható.

Mi lenne a megoldás?

Elég nehéz megoldásról beszélni akkor, ha nem látjuk tisztán a probléma mibenlétét. Ha valaki egy kicsit jobban figyel a médiára, az megfigyelhette, hogy a legtöbb panasz a termelők részéről érkezik, s ez a panasz összefoglalható egy mondatban : alacsony a felvásárlási ár. Emeljük a felvásárlási árat!

De a fő probléma szerintem nem ez. Miért alacsony a felvásárlási ár? Magyarország kereskedelmi szempontból nyitott országnak minősül. Hatnak ránk a világpiaci árak: ha a búza ára kint 160 dollár tonnánként, akkor ettől mi sem térhetünk el komolyabban, mert ha nálunk a termelő ennél sokkal drágábban akarja adni a búzát, akkor a felvásárló inkább importál, a szállítási költségektől függően. Ebből a szempontból elég rossz helyzetben vagyunk, mivel nem kell messzire mennie: adottságaink nagyjából megfelelnek a környező országokénak, tehát ha itt búzafelesleg van, akkor az van például Lengyelországban, Romániában vagy Ukrajnában is. Bonyolítja a dolgot, hogy ha a termelő ki akarja hagyni a felvásárlót, s saját szakállára akarja külföldre szállítani a terményét, akkor számolnia kell azzal, hogy a magas szállítási költségek miatt csak nagyon-nagy tételben tudja ezt gazdaságosan megoldani, de arra a nagyon nagy tételre meg is kell találni külföldön a vevőt. Ráadásul egy tonna búza és egy tonna „szekrény” szállítási költsége nagyjából megegyezik, de ha fajlagosan nézzük, akkor a szekrénynél ez sokkal jobban megéri, hiszen az egy tonna szekrény értéke nagyobb, mint egy tonna búzáé… Tehát a világpiaci áraktól függ minden, hazánk pedig nem rendelkezik akkora erővel, hogy ezt a világpiaci árat számottevően befolyásolni tudja. A kérdés még mindig nyitott, az árakat nehezen tudjuk befolyásolni...

Csökkentsük a költségeket hatékony szervezéssel!

1. Laza szövetkezeti rendszerek kialakítása: Egyes iparágakban nem ismeretlen az az együttműködési forma, ahol az iparág egyes szereplői laza szövetséget hoznak létre azért, hogy beszerzéseiket olcsóbban meg tudják oldani (mert ha nagy tételben rendelnek alapanyagot, akkor kedvezményt lehet elérni ), az eladáskor magasabb árat érjenek el ( ezt a törvények nem díjazzák, ezért az árak egyeztetése inkább csak hallgatólagosan működik), valamint hogy a fejlesztésre szánt pénzeket „összedobva” nagyobb fejlesztésekbe kezdhessenek bele. Különösen ez utóbbi jelentene sokat Magyarországon, hiszen a legtöbb családi vállalkozónak lenne némi pénze gépvásárlásra, de a teljes vételár nincs meg: ilyenkor ezeket a pénzeket összerakva meg lehetne venni a kiszemelt gépet, s aztán ezt közösen használhatnák is. Az „elméletnek” a „gyakorlat” mond ellent, ugyanis a „közös lónak túrós a háta”, meg a „nem közösködöm senkivel” szemlélet – köszönhetően a szocialista téeszek tapasztalatainak – nagyon erősen jelen van.

2. Technikai fejlesztések: A magyar géppark állapota finoman szólva katasztrofális. Némelyik kombájn életkora 30 év, valósággal szórja a terményt, s körübelül óránként kell szerelni. Mindez a hatékonyság rovására megy. Az erőgépek többsége is a volt téeszekből maradt ránk, az EU-ban maximum egy múzeumba férnek be. Arra azonban nincs pénze a termelőnek (gyakran még a vállakozó nagybirtokosnak sem), hogy több tízmillióért hozasson kombájnt. Itt az államnak illetve a bankoknak kellene segíteni olcsó hitelekkel, illetve az állami tulajdonú mezőgazdasági társaságoknak vásárolni kellene ezekből a gépekből, s ezzel bérmunkát végezni a termelők számára. A jobb gép kevesebb üzemanyagot fogyaszt, jobban felszedi a terményt, s ezáltal szolgálja a termelőt. A fejlesztésekhez sorolom az öntözőrendszerek – öntözőgépek felújítását, mivel hazánk éghajlata szükségessé teszi az öntözést. Igaz, ez pénzkiadással jár az állam részéről, de cserébe nem kell aszálykárt fizetni.

3. Hatékony központi szervezési rendszer létrehozása: A túltermelési válságok lélektanáról külön dolgozatot lehetne írni. Ha az egyik évben egy terménynek magas a felvásárlási ára, akkor a következő évben olyan sokan termelnek abból a terményből, hogy teljesen leesik az ár, s ezáltal mindenki rosszul jár. A termelő azért, mert a várt profit elmarad, sőt, gyakran veszteségesen tudja csak eladni áruját, az állam pedig azért, mert dotálnia kell a termelőket. Ezért lenne fontos, hogy egy központi rendszer rögzítse, hogy ki mit kíván termelni, s ha úgy látják, hogy egy terményből túl sokat vetettek, akkor a gazdákat arra ösztönöznék, hogy többet már ne vessenek abból. A rendszer kiépítése már elkezdődött, s a falugazdászokon keresztül működik is, s remélhetőleg sikeresen betölti szerepét.

4. Exportáljunk feldolgozott mezőgazdasági árut! Ha egy országnak valamelyik alapanyagból sok van, akkor általában nem az alapanyagot exportálja, hanem az abból feldolgozott árut. Például Németország nem a szenet és a vasércet adja el nekünk, hanem az acéllemezt, illetve az autót. A homok önmagában nem sokat ér, de ha számítógépet csinálunk belőle (a homok egy alkotórésze, a szilícium felhasználásával ), akkor máris sokat ér. A mezőgazdaságban hasonló a helyzet, ne a búzát adjuk el, hanem a lisztet! A feldolgozott árunak sokkal nagyobb az értéke, s a feldolgozás folyamata is a hazai piacon történik, szóval ez duplán jó a feldolgozó országnak.

Szabó Roland

(A cikk a Piac és Profit házi dolgozatversenyen megosztott 3. helyezést kapott pályamunkának a szerkesztett változata.)

A házidolgozat-verseny eredményhirdetése